Miben kell ma megújulnia keresztyénségünknek és egyházunknak Ön szerint? Először talán essen egy pár szó arról, hogy miben nem kell? Ugyanis ma sokan, sokféle megújulást sürgetnek, egyházi berkeken kívül és belül, de nem biztos, hogy mindegyik út helyes, ahogy az sem biztos, hogy mindegyik célravezető.

A megújulásnak célja is kell, hogy legyen, és ez nem lehet más, mint az, hogy református egyházunk, annak minden gyülekezete és minden megtért hívő tagja olyan erővel és hitelességgel hirdesse az evangéliumot, hogy az átüsse a 21. század emberében igen erős közöny falát, és reakcióra kényszerítse az embereket, ezzel megtérést munkálva bennük Isten Szentlelke által. Ha nem tudunk az emberek szívéig elérni, akkor nem tettünk valójában semmit, céltalan a szolgálatunk. A jelenkor pluralista világában, az információáramlás korában azonban ez egyáltalán nem könnyű.

Nem lehet tehát úgy viselkednünk, mintha mi sem történt volna az elmúlt évtizedek alatt, s még mindig népegyházként működnénk, tényleg szükség van a valódi megújulásra. De mi is a helyes út?

Semmiképpen sem az, aminek ma nálunk is sajnos egyre nagyobb divatja van, hogy hozzáigazítjuk a mondanivalónkat, a viselkedésünket, sőt, rosszabb esetben a hitelveinket is a posztmodern világhoz. Még akkor sem, ha ez kényelmes és hatékony útnak tűnik. Főleg Nyugat-Európában számos egyház és gyülekezet ezt az utat választotta. Ezek azok a keresztyén(?) közösségek, ahol a Biblia parancsait egyre kevésbé veszik komolyan, a két évezredes tanítások lassan feledésbe merülnek, s az egyszerre szerető és igazságos Isten helyét egy emberi „isten” veszi át, aki nem beszél bűnökről, megváltásról, a megtérés szükségességéről, csak elfogadásról, csöpögős emberi szeretetről, élményekről és evilági sikerről.

Így lehet, hogy a Nyugaton számos, egykor valóban krisztusi gyülekezetben és egyházban ma már nem gond, ha a gyülekezeti tag, vagy adott esetben maga a lelkész is homoszexuális kapcsolatban él, nem probléma az abortusz, és elő sem kerül az, hogy az ember eredendően nem jónak született. Ezek tökéletesen igazodtak a környezetükhöz, amely hasonlóan viselkedik, ahhoz a világhoz, melyben a politikai korrektség olyan mértékig elhatalmasodott, hogy az emberek már nem mernek semmi fontosról beszélni, nehogy valakit megbántsanak ezzel – s ez által tökéletesen elfordultak a Biblia tanításaitól, s megalkudtak gyakorlatilag magával az ördöggel is.

Azt kell látnunk azonban, hogy ez a megalkuvás nem a várt eredményt hozta. A liberális teológia talaján kifejlődött „megújulás” eredménye egyházak szétszakadása, hívők kiábrándulása volt, s az ilyen közösségek rohamosan zsugorodnak, mert nem kínálnak alternatívát, hanem ugyanazzal házalnak, mint amivel a környezetük.

[[paginate]]

Ez tehát semmiképpen sem lehet helyes út. Merre induljunk akkor el? Mindenképpen az igei tisztaság felé. Elsősorban ugyanis nem azon múlik az, hogy hány lelket tudunk elérni, hogy milyen a liturgiánk, mennyire vagyunk fiatalosak, vagy mekkora mértékben használjuk ki a technológia adta lehetőségeket. Nem attól leszünk „hatékonyabb” emberhalászok, hogy lecseréljük a régi padokat párnázott székekre, az orgonát elektromos gitárra és szintetizátorra, s az ősi templomainkat pedig modern, multifunkciós terekre. Még akkor sem, ha sokan az ilyen jellegű változtatásoktól várják a megoldást.

Persze, nem azt mondom ezzel, hogy a külsőségek „modernizálása” káros folyamat – csupán az, hogy mindez nem elég. A megújulás csak egy dolgot jelenthet: visszatérés a Bibliához, visszatérés a tiszta reformátori örökséghez, Nem jelenthet mást, mint igaz bűnbánatot és megtérést, s elfordulást mindentől, ami Isten Igéjével ellentétes – még akkor is, ha az a valami most épp nagyon divatosnak látszik. A megújulás csak akkor jön el, ha az Úr népe újra olyan kitartó hűséggel ragaszkodik az Istenhez, mint az elmúlt korok reformátorai, akik ha kellett, a halált is vállalták, de nem hajlottak el attól, amint a Szentírás tanít sem jobbra, sem balra.

500 évvel a reformáció kezdete után át kell gondolnia az egyháznak a mögöttünk lévő fél évezredet, végig kell néznie, honnan hová jutott, s ha bárhol azt látja, hogy elhajlottunk attól az örökségtől, amit annak idején reformátor őseink ránk hagytak: a sola Scriptura elvétől, ha azt tapasztalja, hogy bármely területen nem Isten rendelései szerint mennek a dolgok, akkor cselekednie kell! Gyökerestől ki kell gyomlálnia magából minden konkolyt, minden Isten Igéjével ellentmondásban lévő dolgot, módszert, gyakorlatot. Vonatkozik ez minden területre, nem csak a gyülekezetekre, a szószékekre, de az egyházunk által üzemeltetett különféle oktatási, szociális és diakóniai intézményekre is. Nem lehet megalkudni a világgal – ez a megújulás kulcsa.

Mit kell tennem ennek érdekében? Először is, megvizsgálnom önmagamat, majd leborulnom bűnbánattal az én Atyám elé, mert bennem is sokszor ott van a világgal való megalkuvás, az igei tisztaságtól való elhajlás, elfordulás. Az egyház megújulása nem a nagy projektekben fog elkezdődni, amelyeknek egykor majd gyümölcsei lesznek: hanem bennünk, hívőkben, egyen-egyenként.

Ha megújulásra áhítozom, elsősorban nekem kell az Isten Szentlelke által megújulnom, megtérnem, újra és újra, nap mint nap Isten mellett döntenem, s a bűneimet Krisztus keresztje alá letennem. Itt kezdődhet el a megújulás – bennem, a tisztelt olvasóban, egyszerű gyülekezeti tagokban, presbiterekben, lelkészekben. Az egyház ugyanis nem egy elvont fogalom, egy idea, egy magasztos eszme, hanem egy közösség, melyben minden hívő református egy-egy építőelem, s melynek más alapja nem lehet, csak az Úr Jézus Krisztus.

Forduljunk hát vissza Istenhez, egyen-egyenként, tagadjuk meg a világot, vegyük fel keresztünket, s kövessük a Mestert teljes szívvel, ne térjünk le a keskeny útról se jobbra, se balra – akkor lesz igazi, mélyre ható megújulás!

ifj. Prózsa István
a Károli Gáspár Református Egyetem ötödéves teológus-lelkész hallgatója