A Debrecen-Nagyerdei Református Egyházközség ifisei keresték a választ a Confessio kérdéseire: Miben kell ma megújulnia keresztyénségünknek és egyházunknak Önök szerint? Mit kell tenni/tennünk ennek érdekében? Közülük négyen meg is fogalmazták véleményüket. Válaszaikat megszerkesztve adom közre – Gyuris Adél Kinga.

Barta Máté: A reformáció, mint szó magában hordozza többek között azt a jelentést, hogy megújulásra nem csak szükség van, de folyamatosan történnie kell. Hová vezetne azonban egy alap nélküli megújulás? Újraformálódni és nem átformálódni kell. Ezt a két szót sajnos, nagyon sok esetben összekeverik. Figyelni kell, hogy egyházunk semmiképpen se azért újuljon meg, hogy mi még jobban érezzük benne magunkat. Ennek a reformációnak is a világ felé kell nyitnia. Sokszor nem tudjuk, miként szóljunk a közösségünkön kívüli emberekhez. Sokszor nem értjük őket, mert másképp gondolkodnak és ahelyett, hogy megpróbálnánk ezt megérteni, elmenekülünk a saját jól védett „bástyáink” mögé. Hogy miben kellene megújulni? Nagyon sokszor csak meg kellene tanulni nyitni, és nem feladni, vagy nem elvetni azt, ha nem sikerül. A megújulás nagyon kényes téma hiszen, ha nem sikerül vagy túl messzire megyünk, kényelmetlenül fogja érinteni már meglévő tagjainkat egy változás, ami a keresztyén közösségünket "felborítja". Úgy gondolom ez így van jól. Érintse is. Hiszen az egyházunk és hitünk nem azon alapul, hogy magunknak kell újítgatni a házunkat, hogy abban egyre jobb és kényelmesebb legyen élni, hanem hogy mások is elférjenek e felújított házban. Joggal vethetnénk fel azt, hogy ezek nem konkrét javaslatok az egyház megújulására, és beismerem, nem vagyok benne biztos, hogy modernebb gyülekezeti énekek vagy másfajta istentiszteleti rend bármennyit is hozzátenne egyházunkhoz. Kell a megújulás, de nem az izzadságszagú, „ámen testvér”, szószékről gyógyító, igékkel hadakozó, Isten személye mögé bújó megújulás, hanem az, az életünket érintő, ami miatt ránk néznek az emberek és azt mondjak: „Végre egy normális keresztyén!"

[[paginate]]

Tóth Bálint: Az egyháznak nem szabad elfelejteni az alapokat, de ugyanakkor törekednie kell az aktuális dolgok tolmácsolására. Nagyon fontos a fiatalabb korosztály érdekeltségének és figyelmének felkeltése különböző programokkal, ezáltal elérhetjük, hogy a templomba/ifire járás mindig élményként maradjon meg. Erre tudnám hozni példának a Debrecen-Nagyerdei Református Gyülekezetet, ahol az ifjúsági alkalmakat mindig közös énekléssel kezdjük. Az éneklés előtt általában van valamilyen különleges program is. Például hamburgersütés vagy közös pizzázás. A lelkész/ifivezetők számára fontos a modern nyelv használata, hiszen muszáj megteremteni a közös kommunikációs csatornát. Másképpen kell szólni a gyermekekhez és az idősebbekhez, de egyik korosztályt sem hanyagolhatja el. Ami még fontos, hogy a lelkész hiteles legyen, tudjon szólni mindenki gondjáról, és ezekkel foglalkozzon is. Mindenképpen szükséges valamilyen közelebbi kapcsolat a lelkésszel, személyesen, skype-on vagy akár facebookon is. A lelkésznek nem az a feladata, hogy csak jót, pozitív dolgokat mondjon, mert arra ott van a motivációs tréning. Igen is, ki kell tudni mondani, minden korosztálynak különböző kontextusban, hogy meg kell térnünk, különben elkárhozunk. De az sem megfelelő, ha állandóan a kárhozatról beszél, a folyamatos negatív hozzáállás elriasztja az embereket, rossz élményként marad meg a találkozás Istennel a templomban.

Kósa Anna: A megújulás témaköre rendkívül érdekes szerintem. Mindig találkozunk ugyanis olyanokkal, akik mindent úgy hagynának, ahogy van. Az újítók, reformálók pedig pontosan azt akarják, hogy változzunk, lépjünk előre, haladjunk – ami nem feltétlenül a szokásaink teljes kicserélését jelenti. A legnehezebb kérdés: hogyan lehet megtalálni az utat azokhoz, akik inkább a „jó az úgy, ahogy van” kategóriába tartoznak. Magának a keresztyénségnek abban kell megújulnia, hogy ezeket az embereket is átformálhassa. Ahhoz, hogy hirdethessük az evangéliumot, nagyon sokféle csatornán keresztül kell az embereknek Jézust és a tanításokat eljuttatni. A reformáció lényegét abban látom, hogy az alapot megtartva mindig egy modernebb lelkületű gyülekezetet építsünk fel.

K. Zsófia: Jézus Krisztus két fő parancsolatot fogalmazott meg: „Szeresd az Urat, a te Istenedet…” és „szeresd felebarátodat, mint magadat”. Azt gondolom, ennyi épp elég is lenne. Ha igazán szeretjük egymást, megtanuljuk az új énekeket, mert tudjuk, a másiknak ez fontos – vagy éppen énekeljük a régieket, mert megértjük, hogy van, akit azok visznek közelebb Istenhez. Szeretetből elnézzük egymás szokásait, rigolyáit. Nem ítélkezünk afelett, aki utcai ruhában megy templomba – de szeretetből fel is vehetjük az ünneplő ruhánkat, még ha nekünk ez nem is fontos, és nem igyekszünk annyira, hogy megbotránkoztassunk másokat. Szeretetből megadjuk a lehetőséget azoknak, akik új utakra vágynak – és szeretetből nem vetjük el a régi dolgokat, ha azok másoknak kedvesek. Ha igazán szeretjük egymást, türelmesek leszünk azzal is, aki nem ért meg minket – és elfogadjuk a másikat, még ha nem értjük is. Azt hiszem, semmi nem hozhatna nagyobb változást, mint ha arra kérjük Istent – egyénileg és közösségként is –, hogy tanítson bennünket jobban szeretni.

A Debrecen-Nagyerdei Református Egyházközség ifisei