„A magyar lélekhez ő áll legközelebb, akit legkevésbé ismerünk. Nem a tőle vett közvetlen hatásképpen, hanem a lelki alkat hasonlósága folytán, a magyar kálvinizmusban zwingliánus vonások alakultak ki igen erősen és igen jellegzetesen, különösen az erdélyi és a felvidéki kálvinizmusban. Érdekes dolog, hogy a magyar kálvinizmus az egész nemzeti életre szemmel leginkább felmérhető hatást éppen e két mezőn tett: a nemzeti felkelésekben és a felvilágosodottságban. Baj volna azt hinni a protestantizmusról, hogy csak Zwingliből áll. Luther volt a kezdet nagy inspirációja, Kálvin az eredmény hatalmas kibontakozása, közbül a Zwingli törzse áll, jelezve azt, hogy a református keresztyénség örökre eggyé forrt a nemzet életével és a református magyar jogot szerzett az élethez a halál kockázatának állandó és bátor vállalásával.” (Ravasz László)
Vannak olyan írásművek, amelyeket nem érthetünk meg egyszeri olvasással, tehát egyszer s mindenkorra, mert akárhányszor olvassuk is őket, mindig tartogatnak számunkra még valamit. Mihelyt növekedünk ismeretben és teljesedünk bölcsességben, lelkünk egyre csak vissza‑visszatér ezekhez a művekhez, mert érzi, tudja, hogy a teljesebb megértés még csak most következik. Az ilyen műveket nem egyszerűen elolvassuk, hanem együtt élünk velük, életünk nagy pillanataiban felvilágosításért fordulunk hozzájuk, mert szüntelen új és új kérdések felé irányítják figyelmünket, a problémák új összefüggéseit világítják meg számunkra. A legnagyobb írásművek ilyenek. Lelki‑szellemi életünk kiapadhatatlan forrásai…
Zwingli életműve ilyen el nem apadó forrása a református ember lelki‑szellemi életének, amihez mindig vissza‑visszatérünk, akárhol csillapítottuk is ideiglenesen éhségünket vagy átmenetileg szomjúságunkat.
Luther és Kálvin életművét agyonmagyarázták. A magyarázatok mindig felhígítják vagy elsekélyesítik az eredeti művet. A nagy egyéniség eredetisége törpe utánzók sekélyes szellemének színvonalára ereszkedik. Luther és Kálvin életműve értelmezésébe sok lényegétől idegen szellemi hatás keveredett.
Zwingli „kivételes nagyságának kivételes magárahagyatottság lőn az osztályrésze” (Révész Imre). Őt nem magyarázták agyon, őt igazán még meg sem értették, sőt – ami rosszabb – már nem is nagyon olvassák. Szellemiségének jellemvonásai azonban – még ha ösztönösen is – ott élnek a magyar református ember lelkének mélyén. Nem azért, mintha tanulással bármit is elsajátított volna gondolkodásából, hanem a lélek mélyrétegeinek rokonsága miatt, vagy ahogyan Ravasz László gyönyörűen fogalmazta: „a lelki alkat hasonlósága folytán”.
Zwingli egészséges lelkű ember. Ép testben ép lélek. Az ő lelkének‑gondolkodásának pszichoanalitikai elemzésével és értelmezésével még csak nem is próbálkoztak, s azt hiszem, nem is fognak próbálkozni még rágalmazói sem. Pap, teológus, tudós humanista, társadalomszervező politikus, diplomata és hadvezér. Összetettségében egyszerű, egyszerűségében összetett. És ez a komplexitás nemcsak személyiségére jellemző, hanem gondolkodására is. Gondolkodásának fő jellemvonása „éppen az ő eszmevilágának sajátságos összetettsége, több központ körül elhelyezkedő volta” (Révész Imre).
Zwingli munkássága nem kerülte el a nagy humanistának, Erazmusnak a figyelmét sem. Nemcsak Zwingli lelkesedett Erazmusért, amit sokan szeretnek hangoztatni, hanem fordítva is így volt: Erazmus is lelkesedett Zwingliért. Egy alkalommal elragadtatásában ezt írja Zwinglinek: „Áldott a svájci nép, mely ilyen jellemet tud felmutatni s melynek tudományát és erkölcsét te és a hozzád hasonlók fogják kiképezni”.
Hans Asper (1499-1571): Ulrich Zwingli (ca. 1531)
[[paginate]]
Egy vallási felfogás sikerét mindig befolyásolja a korszak szellemisége, igényessége vagy igénytelensége, normái és értékelésének módja. Ha valakit meg akarok szólítani, nemcsak rajtam múlik, hogy megérti‑e, elfogadja‑e, amit mondok, hanem annak a személyiségétől is, akihez szólok. Ha egy könyvet kevesen olvasnak, vagy egy írót nem értékelnek, vagy egy vallási felfogásnak nincs hatása, az sokszor nem az írásművet vagy a szerzőt és nem is az illető vallási felfogást minősíti, hanem sokkal inkább azokat, akik elfordultak tőle vagy figyelemre sem méltatják. A külső siker alapja mindig a korszellemben van és nem abban, hogy az illető vallás az isteni igazságot képviseli‑e vagy pedig csak a kor igényeinek való megfelelés lehetőségeit. Vannak korszakok, amelyek csúcsán a bróker és a menedzser van, az ilyen korok vallási gondolkodásának élére sekélyes szellemek kerülnek, akiket megfojt, és egészen elnyel a kor divatja, mely szerint élnek.
Vannak korszak által támasztott igények, hamis éhségek, hamis szomjúságok, amelyeket az igaz vallás nem elégíthet ki anélkül, hogy ne vétene az igazság ellen. Mert van olyan isten‑étvágy, van olyan isten‑éhség, amely nem Istennek tetsző éhség, mert nélkülözi azt az alapvonást, amit Jézus így fogalmazott: „Boldogok, aki éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek” (Máté 5:6). Az az isten‑éhség, amely híjával van az igazságra való éhezéssel és szomjúhozással, nem csillapítható az igaz vallással, ezért hamis valláshoz vezet. Az igazságról való lemondásban nem lehet az Istenhez közelíteni, sem az Istenre vonatkozó kérdést az igazság kérdésétől elválasztani. Pilátus kérdése: Micsoda az igazság? – az igazságról való lemondásból fakad.
Innen érthető a fiatal Zwingli eltökéltsége az igazság, az őszinteség és a tudomány tekintetében. Mert kétségtelen, hogy minél jobban becsüli és szereti valaki az igazságot, annál közelebb jut az Istenhez. Mert kérdezzük csak meg: Mire tartja Krisztust, aki azt mondta magáról, én vagyok az igazság, olyan valaki, akinek szemében nincs az igazságnak sem súlya, sem értéke. Vagy hogyan is értsük Jézus titokzatos szavait: „Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra” (János 18:37). Nem úgy van‑e, hogy ahhoz, hogy Istenhez közünk lehessen, közösségünknek kell lenni az igazsággal, az „igazságból valóknak” kell lennünk.
Az őszinteség hiánya – az alakoskodás – embervoltunkkal járó bűnös hajlam bennünk. Az embert megismerni éppen olyan nehéz – mondja Zwingli – mint a tintahalat megfogni. Amint ez a magából kibocsátott sötét folyadékban elrejti önmagát, úgy az ember is, mihelyt érzi, hogy a figyelem feléje irányult, mindjárt a képmutatásnak olyan sűrű felhőivel burkolja be magát, hogy a legélesebb tekintet sem képes róla az igazságot kideríteni.
A másik hiány, amire Zwingli felhívja a figyelmünket, az, hogy a papnak szüntelenül képeznie kell magát, nemcsak a szent tudományokban, hanem a világi tudományokban is. A papi tudománynak, annak, amit népünk így fogalmazott: „Jó pap holtig tanul” – ma már semmi becsülete sincs. A tanultság ma már nem érték. A tudomány sokak szemében gyanús, mintha a hit fogyatkozásának jelzője lenne. A mai emberre is jellemző az, amit Zwingli kortársainál figyelt meg, hogy „vagy vakmerően tudatlanok, vagy tudatosan istentelenek”. Akit megfojt és elnyel a kor divatja, az könnyedén túlteszi magát az igazságon, fölöslegesnek tartja az őszinteséget, vakmerő a tudatlanságban, ugyanakkor tudatosan kitart az istentelenség mellett.
Sokan figyelmeztetnek arra, hogy legyünk korszerűek, igyekezzünk meghallani az idők szavát és a kor parancsait. De Zwingli életműve is figyelmeztet. Felhívja a figyelmünket arra, hogy lehet „korszerűtlen” az ember, sőt annak is kell lennie, ha az igazság, az őszinteség és a tudomány komolysága és tekintélye forog kockán.
Németh Pál