Salamon Konrád: Tizenkét nap szabadság 1956 című, az első antikommunista forradalom eseménytörténetét, történelmi összefüggéseit összegfoglaló könyvét a Magyar Napló jelentette meg. A cím legalább annyira találó, lényegre törő, mint azt korábban az emigráns kiadványok esetében tapasztalhattuk: Befejezetlen forradalom, Az első háború a szocialista országok között, Egy vereség diadala. A történész szerző könyvei a nyolcvanas évek elejétől a népi írók mozgalma különböző korszakait ismertetik (Utak a Márciusi Front felé, A Márciusi Front, A harmadik út kísérlete, A harmadik út küzdelme, népi mozgalom 1944-1987), majd egy-egy összegző műben a XX. századi Magyarországon történeteket hozzák közelebb a mai olvasóhoz, el egészen az ezredfordulóig. Sokan akkor figyeltek fel igazán tartására és történészi munkásságára, amikor 1983 augusztusában a kecskeméti Forrás tematikus számában, Szárszó, 1943 című tanulmányában Németh László addig csak bírált beszéde és harmadik utas szemléletének igazsága mellett érvelt. Ez a megközelítés mintha tovább visszhangozna új könyvében, hiszen a saját út gondolata nemcsak Németh László forradalom alatt írt cikkeiben (Emelkedő nemzet, Nemzeti és író), a Petőfi Párt, a Független Kisgazdapárt és a Parasztszövetség példás együttműködésében, Bibó István november 4-i nyilatkozatában testesült meg, hanem kimondva vagy kimondatlanul a harmadik utat választotta a felkelt nép és a Varsói Szerződést felmondó, Magyarország semlegességét kinyilatkoztató Nagy Imre miniszterelnök. A Duna völgyében csoda történt, ahogyan Féja Géza fogalmazott az Új Magyarországban, a Petőfi Párt lapjában.

Helyesen állapítja meg Salamon Konrád, hogy z 1956-os magyar felkelés volt a világtörténelem első antikommunista forradalma. Annak ellenére így van, hogy ekkor még nem devalválódott egészen a sokak által sokéleképpen értelmezett, már-már értelmét vesztő szó: szocializmus.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeinek felidézését, összefüggéseinek feltárását az elemzés mellett jól segíti a könyv gazdag képanyaga az október 23-i mámorítóan szép szabadságélménytől, a népakaratot kifejező tüntetéstől a megtorlásig. Október 23-án – ahogy Salamon Konrád is írja – a tüntetők egyik menete a Kossuth Lajos utcán, a Tanács körúton, a Bajcsy-Zsilinszky úton, majd a Szent István körúton vonult a Bem-szobor irányába. Én nyolcéves gyermekként a Tanács körút 18-ban, második emeleti lakásunk ablakából láttam a félelmeiktől megszabadult, a jobb magyar jövőért tenni kész tüntetőket. Salamon Konrád részletesen ismerteti a hatalmas tömegdemonstráción történteket. Tanúja voltam magam is, ahogy a Bem térre tartó egyetemisták, munkások, értelmiségiek útközben nemegyszer elénekelték a Kossuth-nótát. A könyvben említett, a tüntetők által skandált jelszavakat érdemes kiegészíteni, megtoldani még néhánnyal. Olyanokkal, amelyeket megőrzött az emlékezetem: Vesszen Gerő! Lámpavasra Rákosit! Minden ország katonája menjen saját hazájába! Lengyel-magyar barátság! Kossuth-címert akarunk! Aki magyar, velünk tart! – Salamon Konrád a Bem térhez köti a lyukas zászló kialakulását, holott könyve egyik képmellékletén jól látható, hogy már a Margit hídon kivágták a zászlóból a rákosista címert. A Sztálin-szobor ledöntéséről és feldarabolásáról fényképet és leírást nyilván találunk a könyvben. Itt a fanyar humor sem hiányzik. A szobordöntés nehézségeit látva, volt, aki letette a karóráját az aszfaltra: hátha lejön érte a generalisszimusz. Nemcsak az EMKÉ-nél, de a város számos pontján darabolták Dzsugasvili szobrát. Én a Jégbüfé előtt voltam ennek szemtanúja. Az egyik fénykép Salamon Konrád könyvében az egyik Kálvin téri épület tűzfalát mutatja a levert vörös csillaggal és ruszkik haza felitattal. A csillag leverése nyaktörő mutatvány volt. A ház tetejéről két kötélen leeresztettek egy deszkapallót egy munkással, aki valószínűleg még a tériszony fogalmát sem ismerve megszabadította a Kálvin teret a gyűlölt jelképtől.

[[paginate]]

A sortüzek közül az október 25-ei, Kossuth téri volt talán a legvéresebb, legkegyetlenebb. Az áldozatok számával szabad-e számháborúzni? Salamon Konrád az ismert szerzőpáros, Kő András – Nagy J. Lambert: Kossuth tér 1956 című könyvének adatait tekinti irányadónak, miszerint az áldozatok száma nem több 75-nél. Ezzel szemben Körömi Teréz 231 Kossuth téren legyilkoltat tudott név szerint azonosítani. Kéri Edit az indulatos igazságkereső Parlament előtti vérengzésről írt könyvében ezer főre teszi a halottak számát. Hasonló a véleménye Jobbágyi Gábornak is, aki a rendelkezésére álló források alapján 800-1000 főre becsüli a fegyvertelen polgári áldozatok számát, beleértve a sebesülthalálozást. A kik lőttek és honnan lőttek kérdése további kutatásokra érdemes. Salamon Konrád a Kossuth téri sortűzért elsősorban a fővárosba érkező „zöld ávósókat” teszi felelőssé, de nem tartja kizártnak, hogy a teret körülvevő épületekből is lőttek. De kik? Erről nem beszél. Úgy tűnik – néhány kutató ezt állítja is –, hogy a háztetőkről az ÁVH emberei és a Partizánszövetség tagjai, veteránjai lőttek. Jobbágyi Gábor szerint a szovjetek is gyilkoltak. (Nem minden orosz tank katonái rokonszenveztek a tüntetőkkel, voltak, akik ellenséges szándékkal érkeztek a Kossuth térre.) Kavarodás, fejetlenség is volt, amikor a Földművelésügyi Minisztériumból tüzelőkre visszalőttek az oroszok. A szemtanúk közül néhányan köztünk vannak dr. Kelecsényi Erzsébettől dr. Somodi Istvánig. A barikád mindkét oldalán állók emlékiratai is megerősítik: lőttek a Földművelődésügyi Minisztérium padlásáról, tetejéről (Hegedűs András, Kopácsi Sándor és mások).

Salamon Konrád az 1956-os felkelést beilleszti a magyar történelem több évszázados folyamatába, forradalmaink sorába. Déry Tiborra hivatkozik, aki a Petőfi Kör egyik vitaestjén rámutatott, hogy a negyvennyolcas ifjúsághoz hasonlóan ötvenhatos ifjúságra is szükség lenne. Déry ezt a kijelentését az Irodalmi Újság november 2-ai számában, most már befejezett tényre utalva megismételte: „’48 ifjúsága után most támadt a hazának egy ’56-os ifjúsága is”. Ezt a folyamatosságot vagy történelmi hasonlóságot már október 23-án megérezték a tüntetők, amikor Kossuth-nótát énekeltek, Kossuth-címert akartak, Petőfi Sándor Nemzeti dalával azonosultak és 12 (vagy több) pontban megfogalmazták követeléseiket. Kevésbé követhető az a gondolat, hogy 1956 előzményei közé tartozott volna az 1918-as kisiklatott őszirózsás forradalom Károlyi Mihállyal, a vörös gróffal és Lindler Bélával, a hadsereg szétzüllesztőjével. Még akkor is, annak ellenére is kétségeket ébreszt ez az őskeresés, ha Hatvany Lajos és Nagy Vince, a Károlyi-kormány belügyminisztere üdvözölte a felkelt népet, ’56 forradalmát.

A könyv erényei közé tartozik az elszakított magyarság rokonszenvmegnyilvánulásainak és azok könyörtelen megtorlásának leírása. Letartóztatás vagy börtön volt a következménye a Házsongárdi temető magyar sírjai, nagy halottai megkoszorúzásának. A nyugati és keleti hatalmak, a magyarral hasonló sorsú országok 1956 forradalmával és Nagy Imre kormányával kapcsolatos politikáját tudományos alapossággal taglalja Salamon Konrád. Egyértelmű, hogy a nyugati hatalmak Jaltán és a kialakult világrenden nem kívántak változtatni, sorsára hagyták a magyar forradalmat. Dulles, az USA külügyminisztere nem tartotta Magyarországot és a kelet-európai rabnemzeteket potenciális szövetségesnek. A tudós szerző megemlíti, hogy történelmi barátaink, a lengyelek, vért adtak a vérző forradalmi Magyarországnak. Olyanok is akadtak közöttük, akik életüket áldozták volna a magyar nép szabadságáért. Gomulka máshogy viselkedett, ő legfeljebb a semlegesség meghirdetéséig, a Varsói Szerződésből való kilépésig rokonszenvezhetett a robbanásszerű magyar változásokkal, addig, amíg azok nem haladták meg a létező szocializmus kereteit. Arról nem esik szó a könyvben, hogy nemcsak Európában, de a Földkerekségen egyedül Franco tábornok Spanyolországa nyújtott volna fegyveres segítséget az első antikommunista forradalomnak. Ennek akadálya volt, hogy a spanyol katonai repülőgépek a felmentő alakulatokkal leszállási lehetőség és tankolás nélkül nem tudtak volna Magyarországra elrepülni. Egyetlen európai állam sem volt, amely megengedte volna a spanyol honvédelem katonai repülőgépei számára a leszállást, az üzemanyagpótlást, majd az újbóli felemelkedést az út folytatásához.

[[paginate]]

Salamon Konrád a Nagy Imre miniszterelnök személyéhez és kormányához való hűségben vagy legalábbis alkalmazkodásban, majd a koalíciós időkkel folytonos többpártrendszer kiteljesítésében látja a forradalom egyedüli útját. útját. Németh László az utóbbit másként közelíti meg. A magyar forradalomról írva felteszi a kérdést: megvolt-e az abszolút szükségessége a koalíciós pártok feltámasztásának? Talán mégsem kellett volna a pártelit rossz emlékű kísérleteit a magyar forradalomba beszabadítani. Kétségei vannak, hogy a forradalom népe Tildy Zoltánt vagy a szocdem vezetők jó részét viszont kívánta volna látni.  Az antikommunista felkelő csoportok egyike-másika eleinte nem érzett bizalmat Nagy Imre iránt, hiszen nem ismerték azt a politikai hátteret, amelyet a szerző szakszerűen leír. Eleinte elvtársai foglya volt a forradalom miniszterelnöke, így tétovának, bizonytalannak látszott, megkésettnek tűnhettek politikai lépései. Talán Dudás József volt a miniszterelnökkel szemben a legkritikusabb. Mégsem kicsinyelhetjük le személyét, akkor sem, ha „fékezhetetlen felkelőparancsnok” volt. 1944-ben a kiugrás egyik előkészítőjeként Moszkvába repült. Tagja volt a Magyar Testvéri Közösségnek. Hiába volt kommunista múltja, nem vették fel a háború után a kommunista pártba, hanem a Magyar Közösség számos más tagjához hasonlóan letartóztatták. A forradalom leverését követően elsők közt ítélték halálra. Gosztonyi Péter és Bill Lomax 56-ról írva jóval részletesebben foglalkozik az öntörvényű Dudás Józseffel. Pongrácz Gergely, a Corvin-köz parancsnoka és hőse talán több jó szót érdemelne.

A kommunista önkény éveiben félreállított, meghurcolt vagy éppen bebörtönzött egyházfők, mint ismeretes, hitet tettek a forradalom mellett. Ravasz László, Ordass Lajos és Mindszenty József ’56-os nyilatkozatait gazdagon idézi Salamon Konrád. Mindszenty József második rádiónyilatkozatával kapcsolatban megjegyezi, hogy annak tartalmával nincs gond, legfeljebb a hangnem kifogásolható. Csonka Emil A forradalom oknyomozó története című monográfiájában írta meg, hogy Szolzsenyicin és az orosz demokratikus ellenzék számára éppen ez a határozott kiállás, ez a hangnem volt rokonszenves.

Az Írószövetségről, a forradalom egyik központjáról, a magyar írók 56-os szerepvállalásáról, bátor kiállásáról is sokat megtud az olvasó Salamon Konrád összegző könyvéből. A magyar írótársadalom az erős tagolódást, az irodalmi szekértáborokat nem tekintve, egységesen kiállt a szabadságharc mellett. A Petőfi Pártot annak népi írókból álló szellemi tanácsadó testülete miatt írók párjának is nevezték. A magyar írók ’56 melletti egységes kiállását az Irodalmi Újság 1956. november 2-ai számának írásaiban látja megtestesülni Salamon Konrád. Idézi Déry Tibort, Füst Milánt, Illyés Gyulát, Németh Lászlót és a többi kiválóságot. Ezt teheti a könyv terjedelmi korlátai között. Egy javított, bővített kiadásnál majd bizonyára figyelembe veszi az Obersovszky Gyula lapjában, az Igazságban és a Féja Géza szerkesztette Új Magyarországban megjelent, magyar szabadságot dicsérő szépirodalmi írásokat is, köztük a kiváló református népi költő, Sinka István verseit. Csömöröm, a kommunizmus százmillió áldozatának emlékművén az ifjú hősök előtt tiszteleg, és az igaztalanul legyilkoltakra emlékeztet a pásztorköltő verse: Üdv néked ifjúság.

Medvigy Endre