A tanáraim közül némelyek azzal a módszerrel tárgyaltak egy témát, hogy felsorolták a történeti és kortárs példákat, és azt üzenték, válasszak közülük. Akadtak néhányan, jóval kevesebben, akik éppen csak említették a tárgyhoz tartozó kontextust, és megmutatták a saját útjukat, néhol azt is üzenve, hogy az az egyedül üdvös, annak az útnak a követése avat tanítvánnyá. A Beszélő Isten című homiletika tanára középen helyezkedik el ebben a pedagógiai koordinátarendszerben. Többféle szempontból kontextualizálja az igehirdetés elméletét és gyakorlatát, és közben azt is világossá teszi, hogy mi a személyes meggyőződése. Nem kimondja a véleményét, hanem előbújik a szövege mögül, előbukkan a hitvallása, ahogyan a valóság szokta megmutatni az arcát a szavak és tettek szövete mögül.

A Disciplina et ars praedicandi alcímet viselő kötet tizennyolc fejezete a homiletika alapvető kérdéseit járja körül. A Ráhangolódás a témára című fejezet tele van kérdésekkel, melyeket a további fejezetek újra feltesznek majd, és a maguk nyitottságával hol kérdések, hol válaszkísérletek formájában nyitogatják magát az olvasót is. „A legfontosabb tényező a nyitottság, ebben a nyitottságban egy értelmezési folyamat is benne rejlik.  A nyitottság minden szempontból kulcsszó: előkerül a megszólaló és a hallgató oldaláról is, az igék, a szövegek, a formák kapcsán is” (61. o.). Ugyan Gerhard Marcel Martin homiletikai koncepciója kapcsán íródnak ezek a mondatok a szerző tollából, de mintha az ő szövegének is volna egy recepcióesztétikai hangvétele, homiletikája nyitott mű.

[[paginate]]

„A homiletika tudománya megkísérli összefoglalni a legfontosabb ismereteket az igehirdetés küldetésével kapcsolatban” (11. o.) – az ilyen, és ehhez hasonló megfogalmazások adják a kezébe ezt a kötetet olyan olvasóknak is, akik nem ismerik a teológiai szakkifejezéseket, például gyülekezeti tagoknak, vagy olyan más diszciplínák művelőinek, akik nem járatosok az egyházi nyelvezetben. A kötet azonban alapvetően a kortárs igehirdetőknek és igehallgatóknak szól, azzal az igénnyel szólítja meg őket, hogy gondolják át igehirdetői és igehallgatói szokásaikat, így tovább írva a kötetet.

A Mi a prédikáció? fejezetben található először tisztán e homiletika hitvallása: a prédikáció igehirdetés. „A Szentírás Isten Igéjét hordozza. Az igehirdetés pedig meghirdeti Isten igéjét. Ez a prédikátor primer feladata: kommunikálni az evangéliumot, meghirdetni az igét. S miközben hirdeti, az emberi szó igévé válik. /…/ Az igehirdetés nem emberi szó, hanem az Isten szava” (31. o.).

A könyv felépítése azt üzeni, hogy ma is élő és ható az ige, ma is vannak inspirált tanítók: a tisztázó kérdések után, Mi a prédikáció? Mi a homiletika? egy kortárs homiletikai áttekintés következik. A bemutatás is élő, attól eleven, hogy a szerző érezhetően átveszi ugyan a homiletikai irányzatok elemzésének rendszerét, de mivel maga is ismeri a koncepcióba illesztett kortárs szövegeket, így itt is érzékelhetővé válik az a nézőpont, ahogyan egy-egy homilétát olvas. Amikor például Manfred Josuttis munkássága felé fordul, átüt szavain, hogy inspirálja a szerző: „De legalább annyira fontos Josuttis számára, hogy figyeljünk a rituális térre. Az út, amelyet igehirdetőként és igehallgatóként járunk, út az Életbe. Ezzel a gondolattal egybefogja a homiletika részdiszciplínáját az istentisztelet teológia egészével, hiszen a josuttisi életmű legjelentősebb alkotása, az istentiszteletről szóló könyve éppen ezt a címet viseli: Der Weg in das Leben” (60. o. ). Az Istentisztelet – teológia sorozat IV. köteteként megjelent Homiletika szerzője, Hafenscher Károly maga is így helyezi el a homiletikát az istentisztelet tan szívébe.

Amint pedig az amerikai „új homiletika” egyik képviselőjét, Craddock szövegeit olvassa a szerző, tisztán hallatszik a dilemma, melyet kivált a prédikációtan magyar evangélikus tanárából az új tengerentúli irányzat. Nem elutasítja, hanem írásjelek nélküli kérdőjelekkel látja el a szöveget, kíváncsi, érdeklődő: „Az igehirdetés szóbeli műfaj, tehát az is kérdéses, hogy le kell-e írni a prédikációt. Ha mégis így tesz az igehirdető, akkor se legyen a gondolkozása íráscentrikus. Ez ugyanis lehetetlenné tenné azt, hogy az igehirdetés a szószéken szülessen meg. A készülés folyamatában jó leírni információkat, az esetleges illusztrációkat, főbb érzéseket. De ez nem az igehirdetés Craddock szerint!” (80. o.). Később az Igehirdetésre készülés metódusa című fejezetben így nyilatkozik a szerző az örök dilemmáról, le kell-e írni az igehirdetést: „Szabó József egykori biztatása – a teológiai tanulmányok elvégzése után az első tíz évben írd le a prédikációt, utána úgysem tudod abbahagyni – megszívlelendő. (204. o.). Hafenscher mondatai a leírni pontosan és ihletetten megszólalni között lebegnek. Ez jellemző homiletikájára is. Az előbbi idézet végén megjelenő felkiáltójel, és a lecsendesítő tanári hang egyszerre inspirálók és keretezők. Ez a kötet módszertanának kicsinyítő tükre is lehetne. Minden fejezet erre a kényes egyensúlyteremtésre épül, szövege az írott betű és a megszólaló beszéd között feszül.

[[paginate]]

A Miért prédikálunk? (4. fejezet) és Mit prédikálunk? (5. fejezet) című fejezetek eredeti lutheri teológiai válaszokat sorolnak (nemhiába ékelődik be exkurzusként címezve, de szinte bevezetőként kitüntetve a Luther, mint igehirdető fejezet), így összegezve: „Ezek után érdemes egykori lelki atyám, id. Fónyad Pál kérdését minden igehirdetés előtt és után (néha közben is) feltenni: Hol az evangélium? (Akár így: hol van Krisztus?)” (130. o.).

A Ki prédikálhat? (6. fejezet) és a Kinek prédikálunk? (7 fejezet) holisztikus homiletikai látásra biztat (159. o.). Mind a beszélő, mind a hallgató kontextusa meghatározza a készülő prédikáció szövegét, az igehirdetés kiindulópontja pedig a kontextusából megszólaló ige. E három kölcsönhatását a Szentlélek teremtő ereje kovácsolja egy a szószéken elhangzó és a gyülekezet tagjaiban visszhangzó igehirdetéssé, mely által maga Isten szólal meg – tanítja a szöveg.

A Hogyan prédikálunk? (8. fejezet), Igehirdetés és liturgia (9. fejezet), Az igehirdetésre készülés metódusa (10. fejezet) és az Igehirdetés formái (11. fejezet) fejezetek valóban arccal a gyakorlat felé fordítják az olvasót, tükröt állítva az igehirdetők és igehallgatók elé egyaránt. Ezek a fejezetek a gyakorló lelkipásztor hangján szólalnak meg, a szolgálat végzése közben felmerülő kérdésekre adnak ötleteket, és keretezik, megnevezik a prédikátori feladat fázisait, dilemmáit. Ez az önreflexióra és az igehirdetői teendők tudatos átgondolására is alkalmas szakasz sem téveszti szem elől a gyakorlat kifejtése közben az igehirdetés végső küldetését. A verifikációnál, mint az igehirdetésre készülés egy állomásának kifejtésénél olvashatjuk ezeket a hitvalló sorokat: „Ez a gondolatok egy irányba rendezése, a felépítés és a forma meghatározása, a vázlat készítése, a részletes kidolgozás és maga az igehirdetés megszólaltatása. Mindaz, amiben a csírából növény lesz, a gondolatfoszlányból igehirdetés, az Isten kérdezéséből, az Isten megszólaltatása, az emberi szavakból Isten teremtő igéje. A szóesemény megvalósul. A jézusi ígéretből – „Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16) – valóság lesz.” (206. o.). Elmélet és gyakorlat, tartalom és forma az inspiráció állapotában elválaszthatatlanok.

A Kazuális igehirdetés (12. fejezet) missziológiai szempontból is izgalmas olvasmány, hiszen az evangélium kommunikálásához a rítus vagy kérügma dilemmája felől közelít. A dilemma oldása itt is, mint gyakorta, igen találó, és megrendítően egyszerű. A kazuális szolgálatok megszólalásának pillanatára a szöveg szerzője szerint ez vonatkozik: „Hihetetlen esély az igehirdető számára, hogy tisztában lehet azzal: az igehallgatónak – legyen hívő, vagy nem hívő – nagy szüksége van az ott megszólaló igére” (244. o.). Az esketési és temetési prédikációkról szóló fejezet példatárként is hasznosítható, és különösen a temetésről írtak rendkívül szépek és empatikusak. Úgy teszi az igehirdető vállára szolgálatának súlyát, hogy az erőforrásra is rámutat, amelyből merítve elhordozható ez a nehéz élethelyzet, a temetés: „Az igehirdetőnek nem az a feladata, hogy értelmezzen, megmagyarázzon, s felnyissa a titkokat. A prédikátor előtt is titok a halál és a halál utáni élet mikéntje is. Nem léphetünk fel mindenható, az Isten akaratát pontosan meghirdető és elemző szerepben. Csak Isten a mindent tudó, de ő még a ravatalnál is tud mindent.” (276. o.).

[[paginate]]

Az Igehirdetés szentség kiosztásakor (13. fejezet) és az Áhítatok, egyéb igehirdetési formák (14. fejezet) azokkal a rövid prédikációkkal foglalkoznak, melyekkel talán a legkevesebbet törődnek a gyakorló lelkipásztorok, de ha végigolvassák ezeket a fejezeteket, akkor esetleg több figyelmet szentelnek a keresztelési, úrvacsorai beszédeknek, és az olyan nagyobb nyilvánosságra is számot tartó megnyilvánulásoknak, mint a rádiós áhítatok, közéleti megszólalások. Itt is érvényes, tanítja a prédikációtan, addig beszélj, amíg mondanivalód van. (310. o.).

A 15. fejezet kitekintés, a 16-17. szinte függelék. Az Ökumenikus kitekintés (15.fejezet) érezhetően priorizált témája a szerzőnek. Elképzelhetetlen számára, hogy a bizonyságtevők nagy fellegét a római katolikus és református testvérek nélkül értse. A római egyházban a II. vatikáni zsinat szerepét az igehirdetés újragondolásában úgy hangsúlyozza, hogy közben megértjük azt a változást is, mely ezt a reformot előidézte: „Soha nem feledhetjük, hogy minden hiteles és élő keresztény lelkiség alapja Istennek az egyházban hirdetett, befogadott, ünnepelt és elmélkedett szava” (325. o.).

A református igehirdetésről szóló oldalakat izgatottan vártam reformátusként. Magunkra ismertem, különösen is a református igehirdetés evangélikus szemmel felsorolás elgondolkoztató, például: a szabadon választható textus lehetősége, a szövetség teológiájának központi szerepe, vagy a magyar nyelv gazdagságának használata sajátos református szóhasználattal, az archaikus kifejezések megtartásával (338. o.). Gyümölcsöző lenne a szószékcsere gyakorlatának alkalmazása felekezeteink között.

Az Igehirdetés vázlatos története I-II. hiánypótló vállalás magyar nyelven a kortárs teológiai irodalomban. A kötet szerkezetéből (tudatosan a kortárs homiletikák eredményeiből és nem a történeti kontextusból indít), és a két fejezet célkitűzéséből is következik, hogy ez a száz oldalas szövegrész a kötet végén helyezkedik el. „Visszatekintésünk szükséges, hasznos és korlátozott” (340. o.). Az Ószövetség igehirdetőin kezdve, Jézus és apostolai igehirdetési gyakorlatán át jutunk el az első gyülekezeti igehirdetésig, a Második Kelemen levélben található prédikációig. Órigenész, Krizosztomosz, Augustinus, Kelet és Nyugat, középkor és előreformáció az első fejezetben.

A reformációtól napjainkig fejezet, Luthertől egészen a különös figyelemmel megírt Bonhoeffer teológiájáig, majd Rudolf Bohrennel és a tisztelt Manfred Josuttissal bezárólag egy életes, olvasásra és tanulásra buzdító fejezet. Vedd kézbe és olvasd tovább, amit a szöveg itt megkezdett – ezt üzeni az összefoglalás.

A kötet címe szép. Beszélő Isten. Egyszerre idézi fel a testté lett Istent, az inkarnáció csodáját, és azt a szent pillanatot, amikor megszólal az Isten, igéje és Szentlelke által. A cím szokatlan is, meghökkentő, mint maga az inkarnáció, és az a kegyelmi pillanat, amikor Isten hallatszik. Ez a cím szenvedélyes is, mint a kötet záró fejezete, Az igehirdetés terhe és öröme. Az utolsó néhány oldalt, amely igehirdetésként lép elő, szent feszültség járja át, melyről így nyilatkozik a szerző: „Az igehirdetésben van valami, ami a csipkebokor történetére emlékeztet: lángoló tűz, amelyben a csipkebokor nem ég el” (445. o.). És ez a cím személyes is, a szerző személyes megtapasztalása húzódik meg a sorok mögött: Isten szól hozzá is. És hite szerint azokat a szeretteit is Isten ihlette, akik őt tanították, inspirálták.

Tóth-Mihala Veronika