1. Hagyomány és kontextus. A Debreceni Református Kollégium olyan iskola volt a XVI. század végétől legalább a XIX. század középső harmadáig, ahol a diákoknak, hasonlóan más református és római katolikus kollégiumokhoz, tanórai keretben kellett egy egész tanéven keresztül a poétai osztályban irodalmat művelniük. Nemcsak verstant tanultak, hanem költeményeket memorizáltak latinul és görögül, elsajátították az antik auktorok olvasását és interpretálását, aztán időnként foglalkozhattak későbbi, sőt közel kortárs szerzők irodalmi szövegeivel is, illetve ezek mintájára a diákok maguk is ódákat, epigrammákat, elégiákat, epithalamiumokat, eposzokat írtak. Hiszen belőlük a végzés után pap, jegyző vagy rektor (iskolai tanító) lett, és mivel a faluban, mezővárosban a XVIII. század közepéig szinte csak ők tudtak írni-olvasni, ezért nekik kellett a földesúr fiának keresztelőjére, lányának esküvőjére, anyósának halálára oratiót fogalmazni, verset írni. Valamiképpen tehát költőnek tartatott mindenki, aki kijárta a Kollégiumot, hiszen a költészetet megtanulhatónak, begyakorolhatónak tartották, még ha ez a tehetségesebbeknek könnyebben és a jobban is ment. Nemcsak tudták, hanem a gyakorlatban is érvényesítették azt az egymásra utalt kettősséget, amit a görög techné, a latin ars egyszerre jelentett: művészetet és mesterséget. Legalább a XIX. század közepi oktatási reformig érvényes volt ez a felfogás, attól fogva pedig különféle önképzőköri formákban élt tovább a versírás gyakorlata a debreceni Kollégiumban. Bár az elmúlt bő 150 évben hullámzó volt, hogy mekkora létszámban és mekkora lelkesedéssel, sokszor a politikai hatalom ellenállásával szemben tudtak dolgozni az önképző társulatok tagjai: teológusok, joghallgatók, bölcsészek, illetve a felsőbb osztályokba járó gimnazista diákok, ám a tudományra tanítás mellett valamilyen mértékben folyamatosan hangsúlyos volt az irodalom művelése.

A Kollégiumban hagyománya van az irodalmi antológiáknak is. Igaz, a Csillag vagy!-hoz hasonlóan nagy terjedelmű, ennyire sok, mintegy nyolcvan szerzőt megmozgató, illetve ilyen szép, a vizuális művészeteket is bevonó, az egykori és jelenlegi hallgatók illusztrációival gazdagított vers- és prózakötet még nem jelent meg. A XVIII. században és a XIX. század elején még csak kéziratos diákantológiák voltak, a latin nyelvtől lassan elmozdulva a magyar felé. Az első nyomtatott antológia, az 1828-ban kiadott Pallas Debrecina is többségében latin költeményt közölt, bár egyharmada magyar nyelvű diákvers volt. Az akkori gyűjtemények tematikai, stilisztikai, műfaji tekintetben gazdagok voltak, bár jórészt nem túl kiemelkedő színvonalú szövegeket adtak közzé: alkalmi verseket, szellemes irodalmi parafrázisokat. Íródtak politizáló jellegű, illetve kissé vaskos vagy pikáns szövegek is, a gyűjteményekből azonban akkoriban is kiszorultak, ahogyan a Csillag vagy!-ba se kerülhettek be ilyenek.

Míg a Pallas Debrecinát Péczely József kollégiumi professzor szerkesztette, addig a XX. század elején Bokréta címmel megjelent néhány versantológiát az akkori akadémiai hallgatók állították össze. Többségük a végzés után ismert költővé, íróvá vált: a lelkész Baja Mihály, a magyartanár Oláh Gábor, a jogász id. Gyökössy Endre. A kétféle szerkesztési hagyomány összeér a Csillag vagy!-ban: két tanár és egy hallgató közös szerkesztői munkájának köszönhetően készült el ez az antológia.

[[paginate]]

2. Szerkezet és műfaj. A kötet három szerkezeti egységre tagolódik, s ezek tulajdonképpen három közösséget jelölnek ki, bár a szerzők között vannak átfedések. Egyrészt a teológusok Új Közlöny című lap köréhez tartozó, jelenlegi hallgatók írásait szerkesztette Koncz Karola egy blokkba. Másrészt a Vitéz Ferenc tanár úr által vezetett irodalmi önképzőkör közösségének munkái álltak össze egységgé, harmadrészt pedig a volt diákok szövegei olvashatóak Hodossi Sándor tanár úr gyűjtésében. Olyan írások kerültek a kötetbe, amelyek szerzői már a Kollégium valamely intézményében töltött éveik idején bontogatják-bontogatták szárnyaikat, illetve olyanok szövegei is, akik csak a végzés után, öregdiákként kezdtek írással foglalkozni.

A szerzők többféle műfajban és számos regiszterben szólaltatják meg szövegeiket. A lírai munkák jelentős része parafrázis: műfajok vagy éppen korábbi költők beszédmódjának imitációja nyelv- és képhasználati szempontból, a témaválasztást tekintve, a hangoltságot nézve. Számos Szentírást parafrazeáló verset találunk. Például Kovács Krisztián kiérlelt retorikájú evangélium-, illetve himnuszparafrázisokat írt: az egészen sajátos, egyszerre humoros, egyszerre bölcsen érvelő nyelvezet kidolgozásának köszönhetően az evangéliumoknak is olyan aspektusaira képes rámutatni, amelyek a bibliai szövegeket olvasva nem kézenfekvőek. Találunk merész Én vagyok-parafrázisokat Hubai Alextől, illetve példázat-parafrázisokat és számos más bibliai szövegek alapján készült verset. Például Kustár György Pseudo Péter testimoniumát, melyben a nyelvhasználat imitációján túl még a szöveghordozó sajátosságai is megjelenítődnek: az ősiként tételezett kézirat hibái, törései a vers értelemképző alakzatává formálódnak. Zsoltárparafrázisokat írt Molnárfi Mátyás, Zilahi Réka és mások. A Szentírásén túl más szakrális szövegek parafrázisai is megtalálhatók a kötetben: Kustár Zoltán például Szent György legendaváltozatait gazdagítja egy izgalmas retorikai kérdésláncra épülő verssel. A dalszövegek, megzenésített vagy megzenésíthető versekből is többet találunk a kötetben. A címadó Csillag vagy!: Bertha Zoltán híressé vált, a Csillagpont fesztivál hivatalos éneke mellett például Mercz Sándor Immanuel dala. Kádas Richárd szövege a rap és a slam határán áll, jó lenne ezt is inkább hallgatni, mint olvasni.

Ha tematikai szempontból közelítünk, akkor a tágabb értelemben vett biblikus-vallásos versek száma tűnik a legjelentősebbnek a kötetben. Akad szerelmes költemény is, de meglepett, hogy milyen kis számban, ahhoz képest, amennyit a versíró diákság, nem csupán a gimnazisták, manapság is megfogalmaznak. Politizáló költemény pedig egyáltalán nincsen. A XIX. századi kollégiumi diákhagyományban még gyakoriak voltak ezek, jelen kötetben viszont csupán a közelmúlt történetével foglalkozik az egyetlen ilyen jellegű szöveg: Kovács Krisztán Pán(ik)európai Piknik című, a rendszerváltás körüli magyarországi helyzetet a retrospektív önéletrajzi elbeszélés szólamával megjelenítő verse.

[[paginate]]

Az önképzőköri költők blokkjában nemcsak a vallásos tematikájú szövegeket, hanem nagyobb számban stílus- és műfajgyakorlatokat olvashatunk. Ezeket feladatokként írták elő: akár a XVIII. századi poétai osztályban, úgy most Vitéz Ferenc tanár úr keze alatt dolgozott efféléken Bakó Borbála, Volosonovszki Marianna, Kele Enikő, Budai Pálma és sokan mások, ők több műfajban is kipróbálták magukat. Kosztolányi és Márai prózaszövegek nyomán kellett elbeszéléseket és esszéket fogalmazniuk, illetve három formában verseket írni. Egyrészt magán- és mássalhangzókról szóló ódákat (de prózát is), ezek hagyománya jól ismert Debrecenben: a kollégiumi diákköltészet helyett most Tóth Árpád A magánhangzók szonettjét említem példaként. Az akrosztikonoknak még régebbre nyúló tradíciója van: a kötetben megjelent költemények versfőiből a szerzők saját neve, illetve más költőké olvasható össze. A haikuk ugyan rövidebb magyarországi múltra tekintenek vissza, amennyiben nálunk csak az 1980-as évekre váltak divatossá, Fodor Ákos és mások kötetei óta. Viszont a japánból fordított haikuknak a XX. század elejéig nyúló története van, és kezdeményezőként nemcsak Kosztolányit kell emlegetnünk, hanem például az éppen a debreceni Kollégiumban középiskolai, majd teológiai éveit töltő Szombati Szabó István magyarításai is inspirálóak. A mai szárnypróbálgató diákköltőknek érdemes folytatniuk elődeik kísérleteit a precíz forma és a zárt tartalom egymást erősítő szoros egységének kialakításához.

A kötet prózai szövegei között szintén találunk evangéliumparafrázisokat. Teológiai szempontból izgalmasan provokatív írás Mikó-Prém Alexandra Sztálin a mennyben című novellája, illetve jól kidolgozott Rácz Gábor elbeszélése, amely Lévi elhívásának fikcionalizált előtörténetét szólaltatja meg. Koncz Eszter Zákeus történetét dolgozta át úgy, hogy az evangéliumi történetek rejtett elemeire helyezi át a hangsúlyokat. Balázs Eszternek a kora újkori hitvitázó drámák nyelvi hagyományából merítő novellája a debreceni líciumfa XVI. század közepére datált narratíváját formálja hosszabb elbeszéléssé. Két 1956 utáni történelmi novellát is írt a szerző, az egyiket az érmelléki mártír lelkészről, Sass Kálmánról. Szerepelnek a kötetben modern példázatok (például Bodnár Máté, Didi Xénia novellái), illetve morális kérdéseket elemző filozofikus novella (Szabados Boglárka: Bocsánatkérés egy csigától). A mesék szinte önálló egységet képeznek: van köztük mai mese a csodagyűrűt viselő templom egeréről Plangárné Kárándi Júlia tollából, de számos olyan szöveg is gazdagítja a kötetet, amelyek ismert meseszüzsék vagy meseszereplők átdolgozásai: nemcsak a Debreceni Református Hittudományi Egyetem hallgatói, hanem a kötet legfiatalabb szerzői, a Kollégium Dóczy Gimnáziumának diákjai is írtak ilyeneket.

Vannak klasszikus fabulák, az Aiszóposztól és Phaedrustól, illetve a kora újkorban Heltai Gáspártól vagy éppen La Fontaine-től ismert állatmesék mai környezetbe ültetése Hodossi Sándortól: A hős kaméleon, s még inkább A szociálisan érzékeny farkas és a befogadó kecskegida című meséje kiválóan alkalmazza a fabulák szarkasztikus moralizálását, maró iróniával megszólaltatva a mai céges-pályázatírói nyelvezetet. Damásdi Péter levélformában írt, de találunk naplót is (Didi Xénia és Balázs Eszter írásai), továbbá vallomásos esszéket, amelyek egy metaforából kibontva szólítják meg a szentírási hagyományt, továbbgondolva a bibliai képes beszédet: Gyatyel Horváth Eszter, Szabó Pál és mások írásai. Lapis-Lovas Anett esszéje módszertani reflexióként is érthető, amennyiben éppen a szentírási képes beszédről gondolkodik, illetve a keresztyén nyelvezet más nyelvi regiszterekkel való találkozását taglalja. Néhány novella kollégiumi tematikát választ, tárgya az itt átélt tapasztalatok feldolgozása, mint Csorvássy Zsófia vagy Nagy Bettina írásai. A prózai szövegek áttekintésének zárásaként arra hívom fel a figyelmet, hogy többféle műfajban is megjelenik önállóan a Covid-tematika: a betegségre, a maszkhasználatra, a home office-ra reflektáló esszékkel, allegorikus történetekkel (Sztárosztenkó Gabriella, Csatári Bíborka, Erbach Viola), illetve versekkel is: Bodó Gabriella, Debreceni Ákos és mások szövegei.

[[paginate]]

3. Közösség és terápia. Végezetül az irodalmi alkotás folyamatának terapikus jelentőségéről szólok. Az effajta iskolai antológiák erejét nem elsősorban az irodalmi minőség kell adja. Így volt ez a XVIII. századi kollégiumi diákköltészet kéziratos gyűjteményeiben, így a XIX. század eleji Pallas Debrecina-antológiában, sőt, még a XX. század eleji Bokréta gyűjtemények esetében is. A Csillag vagy!-ban sem annak van kiemelkedő jelentősége, hogy eléggé végiggondolt-e minden példázat, hogy esetleg nem mindig van kibontva egészen az allegória, vagy hogy akad-e egy-egy szövegben tárgyi tévedés, s az sem nagy baj, ha némiképpen döccen a ritmus, nem jön ki a szótagszám vagy pontatlan a rím. Sokkal fontosabbnak tartom jelen kötet szempontjából, hogy a legnehezebb időben vált közösségkovácsolóvá. A DRHE mai és egykori hallgatói éppen a pandémia idején kezdtek ebbe a közös projektbe: a kötet szerkesztői és az egyetem vezetése elkötelezett volt a részben korábban, részben a lezárások idején keletkezett szövegek kiadását tekintve. Ekképpen kiemelkedően terapikussá vált maga az írás, a szerkesztés, illetve terapikus lehet a barátok, iskolatársak, öregdiákok írásait olvasni.

Mivel jórészt még a poétikailag, retorikailag kiérleltebb szövegek szerzői sem professzionális alkotók, a megszólalások többsége igen bátor és tiszteletre méltóan őszinte. Sokan alanyi költőként vagy prózaíróként vállalják a hitbeli élményeiket, kételyeiket, még akkor is, ha maguktól némiképpen eltávolítva, szerepversként viszik színre gondolataikat. A DRHE képzési struktúrájában fontos szerepet játszó irodalomterápiának, illetve a kreatív írásnak éppen ez a lényege: merjünk kilépni hibáinkkal, bukdácsolásainkkal önmagunk, mások, illetve Isten elé. Az önmagunkból való „kiírás” pedig valódi feldolgozássá válhat a megszólalásaink áttetszővé tételével. Talán ezért ritkább a humor a kötetben, még ha az önképzőköri blokk és az alumnusok verseiben erre is találunk példákat. A Csokonai-követő XIX. századi diákköltészetben ez jóval erősebb regiszter volt, bár a kéziratos, majd nyomtatott gyűjteményekbe akkoriban is kevesebb került be a humorosabb szövegek közül.

Jelentősnek tartom, hogy e kötet szerkesztői már korábban tanárként, illetve sajtó alá rendezőként arra inspirálták a jelenlegi és volt hallgatóikat, hogy ne csak tudománnyal, prédikálással vagy tanítással foglalkozzanak, hanem alkossanak is: irodalmi és képzőművészeti formában. A művészeti alkotás folyamata és eredménye ugyanis lehetőséget ad arra, hogy megjelenítsük keresztyén meggyőződésünket. Akkor is, ha nem alkotunk tökéleteset, ha nem alkotunk remekművet, s akkor is, ha nem tisztán vallásos témájú művet írunk: a művészeti alkotás során, a minőséggel, a végiggondoltsággal vagy a kreatív ötlettel lehetséges színre vinni a keresztyén meggyőződésünket. Amiképpen Romano Guardini katolikus pap, teológus és vallásfilozófus írja az Etikájában. Gondolatait Görföl Tibor interpretációjában idézem (A kritika hangja és a valóság szeretete: A kereszténység nyilvános képviselete korunkban, Vigilia, 2016/2, 94): „a műalkotások mindig »egészet«, »egész kis világot« alkotnak, s így »viszonyban vannak az egésszel, a világmindenséggel«, azaz »megszólaltatják a mindenséget«: minden valódi műalkotásban »az egész világ jelen van«. Mi másra lehetne még szüksége annak, akinek komoly közlendője van?”

Fazakas Gergely Tamás