Elöljáróban[1]

Gombos Gyula újságíróként, kritikusként és szerkesztőként a népi írókhoz tartozott, aki nem kalandvágyból távozott Magyarországról, amikor 1948 után kiszabadult a börtönből, ahova rövidebb időre a Magyar Közösség koncepciós pere kapcsán került. Vészterhesnek tűnt a per és az a körülmény, hogy ő is „figyelmet” kapott az állambiztonságiaktól; emiatt jobbnak látta, ha feleségével és kislányával együtt minél előbb elhagyják az országot. Azt nyilatkozta erről az időszakról: „Féltem attól, hogy előbb-utóbb befognak valamibe. Internálótáborba visznek vagy pört akasztanak a nyakamba”.[2] Gombos nem kalandvágyból disszidált, ahogyan sokan tették, hanem elmenekült az országból az esetleges további retorziók elől. Mint politikai gondolkodó és közszereplő távozott, pontosabban emigrált, s a szórványban élő nyugati magyarság irodalmának jeles egyénisége lett. Több mint húsz esztendőn keresztül a Szabad Európa Rádiónál dolgozott: „Hozzám tartozott a protestáns félóra és a Münchenben kezelt kulturális anyagokhoz én adtam a New York-i információkat. ’56 után a nemzeti kommentárokat is én írtam”[3] – vallotta a munkájával kapcsolatban. Főmunkatársa volt a müncheni Új Látóhatár című folyóiratnak; más emigráns újságokban is megjelentette az írásait. Harmincöt esztendős, érett ember volt, amikor elhagyta a hazáját, majd Amerikából 1984-ben visszaköltözött Európába (Párizsba), a rendszerváltás után, 1992-ben pedig – több, mint négy évtizednyi távollét után – hazatért. Vizsgáljuk meg, műveiben hogyan élte meg a kényszerű távollétet és a folyamatos hazagondolást, s hogyan vált „igazi” íróvá az emigrációs időszakában.
 

Új világ az Újvilágában[4]

Családjával 1950-ig Svájcban tartózkodott, majd kezdetét vette harmincnégy esztendeig tartó amerikai emigrációja. Gombos Amerikáról a tanulmányai alapján kialakult ismeretekkel rendelkezett. Vagyis az Újvilág történelméről és politikai viszonyairól voltak háttérinformációi, amelyeket későbbi személyes tapasztalatai és kutatási eredményei egészítettek ki. Hillsdale című munkája elején jelzi, hogy Amerikába érkezve nem talált valódi otthonra. A címadó munka műfaját szociográfiaként határozhatjuk meg, de több annál: egyben helytörténet, természetábrázolás, kalandregény és személyes vallomás is. A New Yorktól kétszáz kilométernyire, északra található Hillsdale-ről szól. Ide menekült ki az író a családjával együtt a nagyvárosból hétvégenként alkotni és pihenni, s itt már sikerült második otthonra találnia. Ez a nosztalgikus otthonvágy adta az alaphangulatot könyve megírásához és a kutatásaihoz. Egykori otthonát juttatta eszébe: a Dunántúlra emlékeztette. Olyannyira megszerette ezt a másfél ezer fős települést, hogy elkezdett mélyebben is foglalkozni a történelmével, s kutatás közben megdöbbentő dolgokra jött rá, amelyek történelmi összefüggéseket és párhuzamokat juttattak az eszébe. Megtudhatjuk a kötetből, hogy a környéken a XVII. században járt először fehér ember, s még a 18. század elején is főleg indiánok éltek e vidéken. A múltnak azonban alig maradt valami nyoma… Kevés olyan megrendítő történet olvasható egy nép pusztulásáról vagy elpusztításáról, mint a Gombos-könyvben leírt mohikánoké. Az derül ki a leírtakból, hogyan tűntek el alig száz esztendő alatt a fehérek agressziója és a maguk tehetetlensége miatt. Sorsuk nem kizárólag az amerikai indiánság pusztulásának szimbóluma, hanem az író által megrajzolt olyan jelkép, amely minden pusztulásra ítélt népre igaz lehet. Későbbi – akkor aktuális – viszonyokat is bemutat a feldolgozás, hogy az amerikai társadalom hogyan rétegződött át, milyen életforma-változások tanúja lehetett a századelőn született Gombos-féle nemzedék.

Sok történet és még több adat található a műben, amely több mint Hillsdale rajza, mert házának, falujának a vizsgálatát kiszélesíti egész Amerika keletkezésének történetére. Nem tagadhatja (nem is teszi!), hogy a két világháború közötti falukutató szociografikus magyar népi írók „iskolájából” került ki, s ilyen szemmel vizsgálja az amerikai település keresztmetszetét. Amikor az indiánokról ír, felébrednek benne Vörösmarty sorai a nagyszerű halálról, ahol egy nemzet süllyed el, s a sírt gyászkönnyes szemű népek veszik körül. Szíve az indiánokkal van, mert egy pusztuló nép, és párhuzamot, távolabbi sorsközösséget érez a saját népével. Gombos objektíve elemzi az indiánokat, nem leplezi a bajok egyik forrását: az alkoholt, amely az indián nép egyik pusztítója. A másik ilyen pusztító erő a széthúzás, az „egymás közti idült viszály”. Magyar szempontból is hátborzongató, amit az indiánokkal kapcsolatban megfogalmaz – túl nagy az áthallás! –, mert ami „sajátságos indián lelkület”: a „túlzott önérzet”, a „becsület csorbáját nem tűrő” mentalitás, a „virtus” stb. – a két világháború közötti magyar önismereti könyvben[5] leírtakhoz hasonló, azokhoz az önjellemzésekhez, amelyeket a kötet szerzői a harmincas években a nemzet karakteréről megfogalmaztak. A mohikánok eltűnéséről szóló rész, vagyis a pusztuló népekről mondottak elkerülhetetlenné teszik a párhuzam meglátását, amikor Gombos sorait olvassuk: „Pusztuló népek, sajnos, nyomorultul szoktak kimenni a világból, nem hőssé magasodva. Végső hanyatlásuk ott kezdődik, ahol a hanyatlást már észre sem veszik. A tegnap többé nem támasz, a holnap többé nem cél: mögülük szétfoszlik a múlt, eléjük nem képzik meg a jövendő. A tengődés örökös jelenébe zártan, már azt sem tudják, fölöttük századok mennek-e el, vagy csak napok. Testben nyomorodva, lélekben senyvedetten már a megalázást sem érzik. Mások prédájaként nemcsak fogynak, hunyászkodnak, szóródnak szét, de: aljasodnak is. és sírjuk sem lesz, észrevétlen nyeli el őket a föld, mint a hulladékot. Bármily vigasztalan is, népek így szoktak elenyészni.” Szerencsére a gondolatmenet végére Gombos odaírta: „így tűntek a mohikánok”.

[[paginate]]

„Kintről” 20 és 21 év után

Mára szinte kihalni látszik az a műfaj, amelyet az irodalmár elődök értekező prózának neveztek, és gyakorta műveltek is. Több neves tollforgató mellett Gombos ennek egyik jeles képviselője lett. A „hazai” helyzetről írt társadalombírálatai: a Húsz év után és a Huszonegy év után[6] nem jelenhettek volna meg Magyarországon a korabeli, Kádár-féle rendszerben. Olyannyira nem, hogy munkái évtizedeken keresztül tiltott irodalomnak számítottak, s a határon való átcsempészésük sem volt ajánlatos.

Ez a két írásmű bölcseleti és egyúttal politikai munka is, a teljes magyar értelmiségnek, illetve a gondolkodni tudó és akaró közegnek megmozgató eseménye lehetett volna. De a hetvenes évek első felében nem juthatott el Magyarországra. A határzárral és szögesdróttal körülvett ország nemcsak fizikai, hanem szellemi blokád alatt is állt. Jóformán kizárólag a nyugati magyar szellemi világ olvashatta Gombos műveit, vagyis történelmi és politikai okból nem érhette el a fő célját: akkor nem segíthette – csak jóval később – egy egészséges nemzeti közgondolkodás kialakulását. Gombos könyveiben a magyar nép és az ország állapotáról, pontosabban a Kádár-kori Magyarországról és annak szocialista típusú társadalmáról, valamint világpolitikai viszonyairól igyekezett reális képet festeni. Tudományos igénnyel íródott a két mű, ám a szövegek irodalmi színvonala és stiláris értéke is meghatározó, amit Gombos nagy erősségének tekinthetünk. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy eleven és érdekfeszítő a két könyv, s feszes szövegeket olvashatunk. Borbándi Gyula a kritikájában – realitásában és tudományos módszertanában – Bibó István 1945 és 1948 között készített tanulmányaihoz hasonlította, azok méltó társának tekintette őket. Úgy fogalmazott: „A politikai értekező prózát olyan magaslatokba emeli, ahol régen nem volt. Szövegei tiszták, szabatosak, világosak, a fogalmazás pontos és lebilincselő. A legbonyolultabb kérdések is nyomban megvilágosodnak Gombos előadása nyomán. […] A stílus annyira tökéletes, hogy valóságos művészi élvezetet kelt és nagy mértékben hozzájárul ahhoz, hogy az érvelés magával ragadjon és a következtetés meggyőzzön minke..”[7] (Külön ki kell térjünk majd – bővebb formában – a kötetek tartalmi elemeire is.) Elemzésre vár a Húsz év után című mű, hogy mi változott, és mi nem az 1956-os forradalom óta „otthon” azaz Magyarországon: az irodalomban, a történetírásban, a filozófiában, az egyházakban, a gazdaságban. Gombosnak ez nagy hatású munkája volt, amely ma is igen tanulságos olvasmány, különösen a kötet zárófejezete, amelyben határozott reformprogramot ad, előre megírva azoknak a reformjavaslatoknak a javát, amelyek a rendszerváltás időszakában váltak reálissá és tevőlegesen szükségessé a változást előkészítő értelmiségiek kis (leginkább népi) csoportja számára.

Feltehetjük a jogos kérdést, hogy miért írta meg a Húsz év után című könyvét követően, rövid idő múlva a Huszonegy év után című munkáját. A válasz egyszerű, egyben összetett is: először az inspirálta, hogy megválaszoljon pár félreértelmezett kritikát az első kötettel kapcsolatban. Átlépett önmagán, ugyanis addig elvből nem válaszolt kritikákra, mert azt vallotta, hogy leírta a mondanivalóját, nem magyarázkodik, de ebben az esetben – életében először (és utoljára) – kivételt tett: nem szerette volna, hogy logikusan és tisztán levezetett gondolatait félremagyarázzák. Ez a válaszmunka egyre bővült, mígnem egy nagyobb terjedelmű művé nőtte ki magát. Az is inspirációt jelentett számára, hogy az ellentáborának írt „válasz” helyett vagy mellett valójában egy világpolitikai kiegészítőt és áttekintést szeretett volna az olvasók kezébe adni. Gombos olyan jelentős témákat érintett, mint „a külföldi magyarok körében észlelhető torz politikai szemlélet, a nemzetközi ellenőrzéssel tartott szabad választások követelése, az önrendelkezési jog, Oroszország és Kína viszonya, a Szovjetunió belső helyzete, a Magyarországgal szomszédos országokban élő magyarok ügye, a világpolitikában az elmúlt években bekövetkezett változások értelme és végül a nyugat-európai egység megvalósulásának esélyei”.[8]

Gombos ebben a művében elmarasztalta az emigráns közgondolkodást, mert – véleménye szerint – a világgal szemben megfogalmazták a követeléseiket, de önmagukkal és akiket képviseltek: a magyarságukkal szemben nem állítottak jogos elvárásokat. Vagyis ez azt jelenti Borbándi szerint: „a világ hallgasson meg minket, méltányolja követeléseink helyességét és szolgáltasson nekünk igazságot. Ugyanilyen egészségtelen az a gondolkodás is, amely másoknál és másutt végbemenő változásoktól várja a magyar problémák megoldását és a magyar sors javulását”.[9] Gombos nagyon alaposan elemzi ennek a magatartásnak és szemléletnek a zsákutcáját. Minden ilyet „önámításnak” és az „elemi gondolkodást kiszorító” viselkedésnek nevezett: „Amit az emigránsok politikán értenek ritkán több, mint követelések öblös eregetése, mely a világtól egy külön nekünk szóló igazság érvényesítését várja el; vagy üres spekuláció, mely a nemzetközi politika mozzanatait önkényes értelmezéssel mindig úgy rakja ki – akár a kártyavető asszony kitanult keze a lapokat –, hogy abból az áhított fordulat – az ország felszabadítása vagy felszabadulása – legyen jövőként kiolvasható”.[10] Gombos rávilágított az emigráció magyarságának rövid- és hosszú távú politikai eredménytelenségére. Történelmi tablót rajzolt arról, hogy a magyarság önámítása már a 19. század eleje óta miért és hogyan alakult ki, majd a kiegyezés után teljesedhetett ki. Ezt nemcsak a külhoni magyarokra értelmezhetjük, hanem általánosítható a Gombos által megfogalmazottak alapján romantizáló, alapvető veszélyérzet nélküli, mindent kiváró, nem kezdeményező magyarságra. A hidegháború időszakában, amikor Gombos megfogalmazta a gondolatait, már jó ideje tetőfokára hágott az emigránsok körében az illúziókból adódó tehetetlenség, míg a magyarországiak esetén a diktatúra alatt a szabadság és cselekvési lehetőségek hiánya alakították ki ezt a helyzetet. Gombost az okfejtése miatt az emigrációban többen is megtámadták, ezek közül való volt Hellenbart Gyula és Pogány András, akik miatt nekikezdett Gombos a második, „válasz”-kötet megírásához.

Szokatlan Borbándi Gyulától – aki kiegyenlítő szerepéről és higgadtságáról volt ismert – az az igazságkereső és főleg erős kritikai hangnem, amely Gombos védelmében szinte kirobbant belőle: „Elszomorító, hogy magyarországi magyarok olykor mily naiv elveket vallanak nemzetközi kérdésekben és mennyire nem látják lehetőségeiket, esélyeiket és feladataikat. Persze, még szomorúbb a hasonlóan gondolkodó emigránsok viselkedése, miután ők – szemben a hazaiakkal – legalább tájékozódhatnának, hiszen minden információhoz hozzájutnak, de nem teszik, mert lusták, tohonyák vagy félnek az igazsággal és a valósággal szembenézni. Akik pedig mégis tájékozódni próbálnak és ki is mondják, amit látnak, tapasztalnak, észlelnek, ugyanúgy járnak, mint Gombos Gyula, akit majdnem, hogy árulással vádoltak, mert megfigyeléseinek és vizsgálatainak végeredménye nem egyezett némely emigráns körök álmaival, ábrándjaival, csalóka reményeivel…”[11]

[[paginate]]

Múltba tekintő történelmi jelenlét

Gombos első írásai a népi írók mozgalmának eszméit népszerűsítették: Álom az országról című kötetében a népi irodalom jelentős egyéniségeiről készített portrétanulmányokat. Majd nagy megjelenési – mintegy két évtizednyi – űr keletkezett az életművében, amelyet egyéni alkotói sorsában a történelmi, illetve politikai változás eredményezett. Már Amerikában, 1960-ban látott napvilágot első fő emigrációs nagyesszéje, a Szűk esztendők című munka, amelyben a magyar kálvinizmus válságát dolgozta fel. Püski Sándor összegezte a kötettel kapcsolatban: „a Csicsery–Rónay István-féle Occidental Press (Washington) kiadásában jelent meg, s egyidejűleg angolul is The Lean Years címmel a New York-i   Kossuth Foundation-nál. Tárgya a magyar kálvinizmus válsága, Bereczky Albert református püspökkel a főszerepben. Az első kétharmad még 1956 tavaszán készült el, s a helyzetet 1955-ig próbálta felmérni, nem is gyanítva, hogy megállapításait a későbbi események – magyar forradalom – oly félelmetes világossággal fogják igazolni. Az utolsó harmada 1957 végével zárul, amikor a forradalmat megelőző állapotok erőszakos visszaállítása nagyjából befejeződött”.[12] Gombos A történelem balján[13] címmel jelentette meg az emigrációban eltöltött két és fél évtizede után azokat az ifjúkori, ám még Magyarországon írt és publikált írásait, amelyek az említett kötetben összegyűjtve láttak napvilágot; ezek eredetileg 1940 és 1943 között jelentek meg. Az írások a Magyar Út című hetilapban és a Magyar Élet nevű folyóiratban jelentek meg, amelyek hozzáférése ugyanúgy korlátozott volt, mint maga a kötet (Álom az országról), amelyben korábbi munkáit összegyűjtve először adta közre. Írójuk a kis példányszámú megjelenés miatt nem lehetett biztos abban, hogy ezek a munkái a könyvtárakban túlélik a kommunizmus időszakának szellemi pusztításait, ezért a fennmaradásuk miatt ismét kiadta őket, de immár egy szabad világban. Idegenben nem kis teljesítménynek számított a cikkek eredetijének beszerzése: a mű túllépett a szemléletbeli és történelmi dokumentáláson, melyről Borbándi ekként fogalmazott: „ez volt az első jelentősebb kísérlet a népi írók legjobbjainak számbavételére”.[14] Tíz kortárs portrét rendezett egybe, amelyekben nemcsak alkotásokat és alkotói életutakat ábrázolt, hanem pontos irodalmi jellemzést, sőt értékelést is adott róluk.

A kötet tanulmányainak szereplői az alábbiak lettek: Erdélyi József, Illyés Gyula, József Attila, Kodolányi János, Németh László, Sértő Kálmán, Sinka István, Szabó Lőrinc, Tamási Áron és Veres Péter. Hiába nem voltak akkor még befejezettek ezek az életpályák, Gombos alkotói karakter szempontjából „teljes” képet rajzoltak a felsoroltakról. Nézzünk egy-egy rá jellemző észrevételt, figyelve sajátos hangnemére; Erdélyi Józsefről az alábbiakat fogalmazta meg: „Erdélyiben nincs semmi intellektuális, költészete ezért egyszerű, tiszta, áttetsző, mint a friss víz. […] Nem küzd a kifejezésért. Amihez hozzányúl azonnal befutja a vers ezüstje. A kopott mindennapi közbeszéd szavai is fényt kapnak nála a versben”.[15] Sinkával kapcsolatosan pedig az alábbiakat fogalmazta meg: „Sinka István viszonya a nép költészetéhez nem olyan, mint Erdélyié. Sokszor egy-egy Erdélyi vers úgy hat, mintha kései utóda lenne a népdaloknak; Sinka költészete úgy, mintha előd lenne. Ő nem a népköltészetet emeli be a magas irodalomba, mint Erdélyi vagy többé-kevésbé Petőfi, hanem a humuszt, a tájnak s a rajta való élésnek azt az ős televényét, amelyből a népköltészet kivirágzott. A versek váza, a ritmus is ilyen ősállapotot mutat. Egy-egy Sinka-vers olvasása után az ember először sutának, töredezettnek érzi zenéjét. De ha az egész Sinkát ismeri, rájön, hogy nem suta, csak másféle; sűrű, nehéz, vontatott zene ez. Van benne valami nomád darabosság. Sinka hallása tartja a ritmusnak ezt az ősi vázát…”[16] Ilyen és ezekhez hasonló elemző-értékelő módon ábrázolt egy-egy akkor már jelentős népi alkotót, amihez nem csak éles szem, hanem komolyabb tájékozottság, olvasottság is szükségeltetett. A kötetben szerepeltetett alkotók többségét valamiféle politikai vagy emberi igazságtalanság érte, emiatt állt melléjük Gombos. Többek között József Attiláról és Kassákról írt megállapításai ma is időszerűek, amikor immár több mint nyolc évtizeddel később sem tudjuk máshogyan látni a különbözőségükről alkotott elvi megközelítéseit: „József Attiláról meg azt a máig is érvényes tételét olvashatjuk, hogy ő az egyetlen, aki úgy proletár költő, hogy elsősorban jó költő s a proletárságot nem csinált szerepből játszotta, hanem végzete akasztotta rá”. Kassákkal összehasonlítva, akit az irodalmi köztudat ugyancsak proletárköltőként tart számon. Gombos arra a következtetésre jut, hogy „Kassákban sohasem volt meg a proletár lélek riadtsága és elveszettség-érzete, másfelől az elméleti szocialista meggondolásával fordult a proletárok felé, és a proletár világról írott verseiben, regényeiben túl sok a célzatosság, meg az erőltetett beállítás. Kassák az elméleti szocialista tájékozódásával került a proletárirodalom élére, József Attilát a proletár világ reménytelensége nevelte fogékonnyá a szocializmusra”.[17] Szabó Lőrincet már akkor modern, nagy költőnek tartotta, aki tárgyilagos és közvetlen hangon szólalt meg. Tamási Áron prózai alkotásaiban meglátta az ősi mesék világának folytatóját: „Az ő írásainak ez a legcsodálatosabb és legegyedülvalóbb jellegzetessége. S ez nem mesterkéltség, stilizáltság, ügyes játék. Nem szerzett, vagy önmagából tudatosan kinevelt tulajdonság. Ő nem a népmeséktől tanult írni. Benne inkább ugyanaz a lélek teremti az írást, mely hajdan a népmeséket szülte. Tollát a nép ősi mesélő kedve kanyargatja erre-arra. Ő a legköltőibb magyar prózaíró”.[18] Ennél talán Németh Lászlót jellemezte találóbban az idő távolából, akiről az alábbiakat állapította meg: „Ha Németh László íróságát jellegzetes tulajdonságaival próbáljuk megnevezni, Németh László három vastag inda összefonódása: nagy értelmi erő a gondolkozásra, nagy líraiság a magasba rugaszkodásra, dús és erős nyelv a megmutatkozásra”.[19] Majd azzal folytatja: „Tehetségének erejét és nagy tartalékait az mutatja legjobban, hogy az irodalmi műfajok minden harcterén, a lírát kivéve,[20] a teljes emberért helytálló műveket tudott állítani. […] Nagy erőssége Németh Lászlónak a líraisága. Ez az, ami a huszadik századi írót az ősrégi pap tartásába egyenesíti és növeszti; ez, ami nem sikerekben és eredményekben, hanem üdvösségben gondolkozik. […] A magyar ember képekben és nem fogalmakban gondolkozik, nyelve érzékeltet és nem elvon. Németh László is ilyen. A gondolatot kép vagy képek láncolata viszi és bontja ki. A nagy bőséggel ömlő képek teszik nyelvét sűrűvé és tömötté, s ez az, amit a már sorvadt, tohonya hallás bonyolultnak és fárasztónak érez, s húzódozik tőle”.[21]

Tanulmánygyűjteményben közölt portréit azért tartjuk jelentősnek a Gombos-életműben, mert amikor ezeket felvázolta mint fiatal író, csak a húszas évei második felében járt, mégis jelentős élettapasztalatról nyújtott tanúbizonyságot. Nagy magyar prózaíró elődök: Móricz vagy Kosztolányi méltó utódjának számíthatjuk, de Németh László és Szabó Dezső szellemi hatása is jelen van a gondolkodásmódjában, akiket maga is elődeinek tartott. Az esszé műfaját művelte, ám – főleg emigrációs időszakában – az értekező prózán belül bölcseleti és történelmi témákat feldolgozó írásokkal gazdagította irodalmunkat. A háború ideje alatti írásai közül válogatott az új kötetbe: Móricz Rózsa Sándor-regényéről készített elemző munkáját, Németh László Széchenyijét, valamint Tompa László erdélyi költőről és a novellista Tatay Sándorról is portrét rajzolt, amelyek átmentődtek vele együtt a tengerentúlra, hogy egy újabb kiadásban fennmaradhassanak. A kötet végére négy olyan politikai tanulmányát is beszerkesztette, amelyeket már száműzetésben, még Európában, Zürichben, az 1950 és 1951 közötti időszakban alkotott: a 19. századi dunai konföderáció elméletéről, az újkori – nyugati és keleti – Európa fejlődéséről, s a Rákosi-korszak kulturális viszonyairól és politikai módszereiről. A kötet utolsó tanulmánya pedig az emigráció egyik alapkérdését vizsgálja, hogy restaurációs vagy reformszándékkal tekinti-e az ország esetlegesen jobbra fordítható jövőjét.

Borbándi kiemeli kritikájában, hogy Gombos nyelve mennyire elevenen hatott rá: „Külön kellene beszélni a nyelvéről, amely tükörképe a gondolkodás tisztaságának és higgadtságának. Ez a nyelv tömör, világos, szabatos, érzékletes, hajlékony, tökéletesen simul a gondolatokhoz és sehol sem érezni felesleges cicomát, díszítést, sallangot.”[22] Még ha Borbándi jelzőhalmozása a kelleténél többnek is hat, s kiérezhetjük belőle a kortársi-baráti elfogultságot, a Gombos-szöveget olvasva ennek igen jelentős részét átérezhetjük. Bár elég sok évtized telt el amióta Gombos papírra vetette a gondolatait, szövegei az idő múlásával sem porosodtak meg. Ma is élénken hatnak, sőt, talán ma még tanulságosabbak. Az Álom az országról című összeállítás, illetve annak emigrációs, jó értelemben vett „mutánsa” időtálló munkának bizonyult.

[[paginate]]

Szellemi inspirálás

Az Álom az országról című kötet az alábbi mondattal kezdődik: „Kevés olyan nép van a világon, amely annyira csak álmaiban hordozta volna jobbik valóját, mint mi. Mióta megültünk itt a Duna mellett, az Árpádok egy-egy szerencsés pillanatától eltekintve, mindig két életet éltünk: egyet fenn a történelemben, kényszer megoldásokban, vegetálva, s egyet lenn az álmokban, fulladásra ítélve. Ezer év óta van országunk, de egy kicsit mindig olyan volt, mint a törvénytelen gyermek: mintha másra ütött volna. A dolog mindig így ment: az álmot az országról a szívek kiérlelik, de az idő átugorja az alkalmat, és az álom elvetélődik. Új idő jön, új kényszerek, új álom sarjad, újra vetélődik. Zrínyi Miklós, a költő, épp úgy ilyen önmagába zápult új-ország-álom, mint Rákóczi vagy Széchenyi; Apáczai Csere János épp úgy, mint Bessenyei vagy Petőfi. A meg-megújuló álom oltja be irodalmunkat a prófétikus hanggal s hajlítja nagy államférfiaink pályáját, szinte kivétel nélkül, a tragédiába: a szándék, ha az álmot emelte, mindig belétört a történelembe”[23] – írta ifjúkorában, s érett gondolkodással, ami megadta a kötet alapmondanivalóját. Ez a fölfogás, illetve hozzáállás elkísérte a másik kontinensre is. El akarta hitetni az egész nemzettel, hogy nem szükségszerűen veri a balsors ezt a népet. Példa erre a külföldön, kényszerű száműzetésben létrejött teljes munkássága. Ha a magyarság képes lett volna a jövő építéséhez perspektivikusan és taktikusan tervezni és a jelenben – nemzeti ügyekben – összefogni, akkor esélyt adhatott volna magának nemcsak a túléléshez, hanem identitásának a fejlődéséhez is.

Gombos már a harmincas években látta, hogy a nemzeti megmaradás szempontjából létfontosságú reformok nem férnek el a politikai oldalak egyikén sem: se jobb-, se baloldalon. Köztudomású volt, hogy Gombos a „harmadik út” eszméjét képviselte (a Magyar Útban és a Magyar Életben írt cikkeiben is), ami nem a jobb- és baloldal kizárása miatt harmadik, hanem azért, mert az általánosan értelmezett politikai térben nem helyezhető el. Nincs köze a pártokhoz vagy a pártos felfogásokhoz: az ún. jobb- és baloldaliságnak nevezett egydimenziós világhoz.

Gombos Gyula életének színterei változatosak voltak: Temesvár, Budapest, Svájc, New York, Hillsdale, Párizs – bejárt szellemi útjai, amelyeken végig önazonos és szellemileg egyenes maradt. „Lakhelyet cserélt, de szívet nem”[24] –írta róla találóan (1983-ban) Béládi Miklós. Földrajzilag bárhol kellett élnie, mindig önmagát adta. Még ha szembe kellett is mennie egyének vagy csoportosulások fölfogásával, akkor is a saját, választott – harmadikutas – útját járta. Független szellem maradt. A magyarság ügyének képviseléséhez erkölcsi nézeteit is társította (lásd a tanulmány elején mottóul szolgáló idézetet). Emiatt nehéz életet kapott, a sors rendelte: menekülni kellett, támadták, lekicsinyelték, sőt emiatt vált néhol ellenséggé: a jobboldaliak baloldalinak tartották, a baloldaliak jobboldalinak, holott ő egyik sem volt, mert rég felhagyott ezekkel a címkézésekkel vagy felfogásbeli gettósítással. De aki vele szellemileg és lelkileg azonos szinten helyezkedett el, az nagyon is a helyén értékelte őt és a munkásságát. Szerencsére ilyen személyiségek is adódtak az életében (lapszerkesztő, író, nyomdász…). Bebizonyosodott számára, hogy a függetlenségnek (is) mindenhol ára van, akárhol és akármilyen jellegű kisebbségben éljen az ember. Nem – vagy csak páran – voltak nyitottak arra, ahogyan Gombos gyűlölködés nélkül és mindig javító szándékkal közelített a témáihoz, s ugyanilyen attitűddel foglalkozott a hazai és emigráns magyar valóság feltárásával.

Ha egyszer megnyílik a magyarság számára egy másfajta gondolkodásmód, például egy harmadik út lehetősége, akkor majd többen fel tudják mérni azt a teoretikusunkat, aki mert álmodni arról, hogy a magyarság erős és öntudatos is lehetne, s nem kényszerpályán haladva, hanem a maga történelmi útját járva népének értékeit, érdekeit jelöli ki útirányul. Egyik mesterétől, Németh Lászlótól kölcsönözzük a metaforát Gombosra vonatkoztatva: az emigrációja lett a gályapadja, vagyis a kényszerűségből kialakult több évtizedes száműzetését sikerült „laboratóriummá”, szellemi műhellyé alakítania. Ennek az egyszemélyes alkotói műhelymunkának lettek bizonyítékai az emigrációja időszakában megírt és megjelentetett művei.

Arday Géza