A MUTATVÁNYOS MONOLÓGJA

Telente horpadt háztetőkön:
világtalan világok romján
pókhálót sző körém a bánat.
 

Nyaranta erdők félhomályán:
madárcsőrből hullt
odvas vadcseresznye.
 

Utas vagyok a holdvilágban:
templomhajóknak hűvösében
értem is gyertyát gyújt az Isten.
 

[[paginate]]

 

          SZIMULTÁN

Mint tűzhányó a hegy gyomrába,
Úgy van bezárva önmagába
Az én világtalan anyám.
 

Csak tapogat, mint magzat a méhben,
Egyforma napok sűrűjében
Kitartóan fohászkodik.
 

Magába néz csak, hosszan, mélyen,
És fényt keres a feketében:
Emberhez méltó küzdelem.

[[paginate]]

 

         A FORMÁN INNEN

                                    Túl minden jelzőn és rendelésen
                                                 Meglapul a dolgok lelke.
                                             (Dsida Jenő: Túl a formán)

 

A domboldalon  fészket rak az ősz,
a szénaboglyák földbe gyökereznek,
hazudj, jó tükröm, pár ránccal kevesebbet.
 

Az ég peremén hideg hold matat,
beszövi csenddel a fakó vidéket,
hol a nap vége, hiába is kérded.
 

Egy papírfecnin egymás alatt szavak:
kenyér, tej, alma, egy Csehov-darab,
és a jövő is, leírva-leíratlan.
 

Mert túl a formán úgyis egyre megy,
esteledik már a kopár kertben,
én Istenem, ugyan hová siettem?