Idén októberben került föl a Youtube filmcsatornára az a dokumentumfilm trilógia, amely három, súlyos fegyházbüntetésre ítélt erdélyi, protestáns személyiséggel történt beszélgetést tartalmaz. András Ágoston középiskolai tanár, Mózes Árpád evangélikus- és Csiha Kálmán református püspök személyes börtöntapasztalatai nyomán a mai néző is bepillanthat abba a magyar- és emberellenes politikába, amely 1956 után Erdélyben hamis vádakkal, mintegy 70 ezer embert hurcolt meg, ítélt súlyos fegyházbüntetésre, amelyből sokan már nem is kerültek elő élve.

A dokumentumfilm rendezője Szakács Sára elmondja, hogy a gondolat az ’56-os forradalom és szabadságharc erdélyi áldozatainak bemutatására és szenvedéseinek a nagyközönség elé tárására 25 évvel ezelőtt született. A film erkölcsi mondanivalója azonban ma is aktuális. Szakács Sára 43 fővel készített interjút, és ezek közül készült  okumentumfilm a három meghurcolt magyarról. A rendező elmondta, hogy két igen fontos ügyben szinte azonosak a vallomások. Az első, hogy valamennyien hívő keresztyén emberek voltak, akiket a hitük életben tartott. Erről valamennyien bizonyságot is tettek a filmben, sőt hozzátették azt is, hogy csak azok maradtak életben a Duna-delta gyilkos munkatáboraiban, vagy a szamosújvári fegyházban, akik istenhitükbe tudtak kapaszkodni. Azok élték túl a kínzásokat és a reménytelenül hosszúra rótt büntetés idejét, akik vallották, hogy Istennek célja van életükkel és megértik majd, hogy ez a mostani helyzet is valahogyan a javukra fog szolgálni. A másik pedig, hogy lelkükben is magyarok voltak és maradtak, minden bántalmazás ellenére. Ártatlanságuk nem szavakban öltött testet, hanem erkölcsi rendjükben, hitvallásukban és ez erősebb volt minden kimondott szónál.

[[paginate]]

András Ágoston magyar-francia szakos középiskolai tanár ’56-os visszaemlékezése súlyos és szomorú történet. Feleségével közösen ültek a kamera elé. Elmondták, hogy október 23-a körül milyen örömmel és feszült várakozással hallgatták a rádiót: ébred a magyarság! Amikor egyszer elhallgatott a rádióadás és hosszú csönd után fölhangzott az éterben a Mi Atyánk, már sejteni lehetett a forradalom végkifejletét. A másnap, november 4-e, ösztönösen a templomba vezette őket. A Kőrös parti templomban mivel is kezdhette volna a lelkész az istentiszteletet, mint a Hiszekegy elmondásával. Ez olyan megrendítő volt, hogy a gyülekezet ezt az alkalmat hagyománnyá tette, és azóta is így kezdi istentiszteleteit: Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában…. Amikor november 6-án váratlanul letartóztatták a tanárt és bevitték a Securitate-ra, családja három napig semmit sem tudott róla. Mivel diákjai sem tudták megvádolni őt – akkor még elengedték. 1960. november 8-án azonban ismét elvitték. Házkutatást tartottak náluk, és az összes olyan kötetet, amelynek címében a „magyar” szó előfordult – elkobozták. Több zsák könyvet vittek így el, a lakást fölforgatták és a letartóztatott családfőről két évig semmilyen életjelt nem kapott a család. Vallatói próbálták – akár kényszerrel is – rávenni arra, hogy valljon be olyasmit, amit el sem követett. Volt olyan eleme a kínzásnak, amikor egy keskeny folyosón 76 órán át kellett állnia, nem engedték – de nem is nagyon lehetett – leülni. Két év telt el bizonytalanságban, a szamosújvári börtönben. Ezután megtartották a tárgyalást. A vádak nevetségesek voltak, többek között az, hogy kurucnótákra tanította a diákjait, hogy föl akarta robbantani a november 7-i ünnepség tribünjét, és összeesküvést szervezett az ’56-os  magyarországi forradalom erdélyi ösztönzésére. Harminc diákját hallgatták ki, közülük senki nem vallott ellene. Volt azonban egy diák, aki vallomásában utalt arra, hogy ő beszélt a tanár úrnak egy diákok szervezte összeesküvésről, és ő hallgatólagosan támogatta azt. Lehet, hogy erre a hamis vallomásra építették a vádat, de a hatóságoknak nem kellett bizonyítás. Az ítélet már a tárgyalás előtt készen állt, ez pedig 18 év fegyházbüntetés volt.  A szikár, egyenes derekú tanárembert a szamosújvári börtönben és a Duna-delta munkatáboraiban az tartotta életben, hogy tudta: ártatlanul tartják fogva, és neki életben kell maradnia, hiszen otthon várja őt négy gyermeke és felesége, akik most egyedül maradtak. 1964-ben – amerikai nyomásra – amnesztiát kellett adni a román börtönökben sínylődő politikai foglyoknak, így akkor szabadulhatott.

[[paginate]]

Sok ponton hasonló volt az evangélikus Mózes Árpád börtönélete is, aki 1956 tavaszán végezte el a teológiát és 1958-ban már lelkészként szolgált.  Ennek az évnek a végén tartóztatták le őt. Hazaárulással vádolták meg, mert 1956-ban rokonszenvezett a magyar forradalommal és a szabadságharcot vérbefojtó szovjet haderő műveletét elítélte. A hazaárulás másik pontja az volt, hogy idegen ország polgárai előtt hazájáról beszélt, amikor 1956 tavaszán a debreceni egyetemről érkezett delegáció tagjaival beszélgetett. Utána nyúltak – és a semmiért – hamis vádak alapján hazaárulással vádolták. Ezt a vádat később módosították – most már a Román Népköztársaság biztonsága ellen elkövetett merénylet lett a vád. Zárt tárgyaláson 18 év kényszermunkára ítélték. Elmesélte, hogy a szamosújvári börtönben 76 főt zártak be egyetlen cellába, ahol 4-5 rácsos ágy volt – ágybetét nélkül. Ezen kellett osztozniuk.  Később a Duna-deltában, kiürített juhaklokban laktak és keményen dolgoztatták őket. Az őrök ott sem bántak velük kesztyűs kézzel, sőt a „ti innen nem fogtok megszabadulni” mondat sokszor elhangzott. A Duna-deltában nagyon hideg volt. Sokan nem tértek onnan vissza és ő is fölkészült a halálra. De lelki erőt adott az ártatlanság tudata, és az, hogy ha kisfia felnő, nem kell majd szégyenkeznie az apja miatt. Egy ott töltött karácsony estére így emlékezik: került valahonnan egy fűzfaág és egy darab kartonpapír. Kis harangokat vágtunk ki a kartonpapírból, arra mindenki fölírta a szülőfaluja nevét, ezzel díszítettük az ágat. Az embertelen körülmények mellett, legrosszabbnak az elzártságot tartotta. Él-e még az édesapja, mi lehet a feleségével és kisfiával. Nem jöttek hírek, de az 1964-es amnesztia pillanata mégis eljött és öt évvel a bevagonírozás után,  szabadulásukkor ugyanott tették ki őket a hajóból – éjszaka. Megrendítő volt látni, ahogy a megszabadult emberek elkezdtek rohanni, félve attól, hogy talán nem is igaz a szabadulás, inkább rabtartóik aljas trükkje ez, csupán azért, hogy hátulról sorban lelőjék őket.

[[paginate]]

A trilógia harmadik szereplője Csiha Kálmán  – 1990 óta – református püspök. Fény a rácsokon című börtönemlékeit tartalmazó kötetének címét választotta a rendező a dokumentumfilm trilógia címéül. Őt is a rendszer elleni szervezkedés vádjával ítélték el. A filmben arról beszél, hogy milyen lelki tartalékkal tudta átvészelni a börtönéveket. Éppen 1956. november 5-én tartották esküvőjüket feleségével, Emesével, így azóta is minden házassági évforduló egybeesik a forradalom leverésének dátumával.  Lelki tartalékait sorolva elfogadta, átélte, hogy Isten akarata nélkül semmi sem történhet, és ezek a rettenetes évek is jók valamire. Tudta, hogy semmiben nem hibás. Tapasztalta, hogy milyen lemeztelenített lélekkel szenvedtek a börtönben az emberek, és mennyire megnyíltak. Ő is látta, hogy csak az nem roppant össze, akinek hite volt. 10 év fegyházbüntetésre ítélték, ezen belül 40 nap magánzárkát is kapott. Ezalatt egyetlen látogatója egy bogár volt, amely egyik nap megjelent és lassan átvánszorgott a cella padlózatán. Ezalatt a 40 nap alatt sem omlott össze, pontos napirendet tartott önmagának. Reggeli áhitatot tartott, nyelvet tanult, beosztotta a napját. Ő is megemlítette a börtönök extrém zsúfoltságát. A szamosújvári börtönben rengeteg elítéltet zsúfoltak össze, például 80 főre jutott egyetlen wc. Később őt is elvitték a Duna-deltába. Éppen tavasz volt az átszállításakor, és a mai napig emlékszik a levelet bontó növények csodálatos zöld színére, amely akkoriban bomlott ki a természetben, és amelyet oly régóta nem láthatott. A Duna-deltában egy holtágnál dolgoztatták, ahol sokadmagával vérhast is kapott. Sorstársa, egy román diák tanácsára elkezdett szenet enni. Vagy két marék szenet elfogyasztott, így kigyógyult a vérhasból. A rabok között lelkészi szolgálatot végzett, mikor megtudták, hogy református lelkész, őt hívták a haldoklókhoz is. A munkatáborban töltött emlékei között ő is megemlíti a karácsonyokat. A nyomorúságban is fölemelő volt a különféle nyelven és eltérő felekezethez tartozók közös éneklése, imádkozása. Az éneklés, a dallamban elmondott fohász, nagy segítség volt. Az 1964 augusztusi amnesztia szabadította meg őt is az embertelen fogságból.  Számára azonban igazi szolgálati terepet is jelentettek ezek a helyek és az évek. Egészen különleges perspektívából lehetett látni a hatalmat, a rabtársakat, önmagát és fölismerni azt, hogy Krisztus fénye hogy ragyoghat föl a rácsokon is. Erről tett bizonyságot később a Fény a rácsokon című kötetében.

Mindhárman igazságtalanul és ártatlanul szenvedtek. Személyükön át a néző ma is ráláthat annak a mintegy hetvenezer ártatlanul meghurcolt és elítélt embernek a sorsára, akik között voltak románok és szászok is, de többségében olyan magyarok, akiket akár több évvel az ’56-os magyarországi forradalom vérbefojtása után Romániában letartóztattak, elítéltek, megkínoztak és sok esetben megöltek. Mindhárom film egy térkép bemutatásával kezdődik. Románia térképére fölrajzolták a börtönöket, közöttük halálfejjel jelölve azokat, amelyekben a politikai elítélteket tartották. Egyik leghírhedtebb volt a szamosújvári, ahol ők is, sokadmagukkal, mindhárman megfordultak. Azon a kézzel rajzolt térképen nagyon sok börtön volt jelölve és a román titkosszolgálat gondoskodott arról, hogy ezeket a ’64-es kegyelmi rendeletig zsúfolásig megtöltsék politikai elítéltekkel.

A Fény a rácsokon című filmtrilógia elkészítését a Magyar Történelmi Filmalapítvány támogatta.

Gimesi Zsuzsa