Azt hiszem, nagyon hálásak lehetünk Erdélyi Gézának ezért az önéletírásért: egyrészt olyan életrajz áll előttünk, amely talán tipikusnak nevezhető a felvidéki magyarság körében. S vajon ki ismeri közöttünk ezt az életet? Hosszú évtizedekig teljes elszigeteltségben élve még csak elképzelésünk se volt a felvidéki magyarság életéről, problémáiról, próbálkozásairól – óriási veszteségeiről, de igen, sikereiről is! Az talán elképzelhető, hogy milyen előnyökkel jár megismernünk, mit jelent valakinek elszakított területen a magyarsága; milyen áldozatokat képes érte hozni, és milyen belső erőt kölcsönöz neki, ha – a kötet címéhez hasonlóan – hűséges marad magyarságához. Ugyanakkor pedig azt is hangsúlyoznunk kell, hogy bár tipikusnak nevezhetjük, mégsem akárkinek az önéletírásáról van szó: Erdélyi Géza a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspöke volt a fordulat után, el egészen nyugalomba vonulásáig. Értelemszerű tehát, hogy a könyv tartalmazza mind a felvidéki reformátusság vitalitásának, mind pedig küzdelmeinek dokumentumait. Panaszáradat, vagy diadalút? – Egyik sem. Realitás és helytállás nehéz helyzetben; ugyanakkor azonban bizonyságtétel is arról, hogy a református hit milyen megtartó erő tud lenni, még a leglehetetlenebbnek tűnő viszonyok között is.

Nyilvánvaló, hogy nem tudjuk visszaadni azt a gazdag tartalmat, amivel a könyv megajándékozza az olvasót. Inkább csak felvillantani tudjuk, hogy minek van jelentősége a mi számunkra e könyv tartalmából. S talán furcsa, de néhol még a csendes irigység érzése is megmozdulhat az olvasóban.

Már ott irigykedhetünk, ahogy Erdélyi Géza szüleiről és elődeiről emlékezik. Persze, nem csak ő származik olyan családból, ahol lelkészek szolgáltak (bár a szerző gazdálkodó elődeit is hasonlóan sokra értékeli). Vajon azonban miért van, hogy mifelénk oly gyakori a történelemfelejtés? Igen, irigylésre méltó, ha valaki elődeivel olyan összhangban tudja saját életét, főként akkor, ha ez a valaki magyarságáért küzd Csehszlovákiában – és utána is! Hol van az új generáció hübrisze, hol van az elgyökértelenedés? Néhány oldal elolvasása után is láthatóvá válik, hogy aki több generációban gondolkodik, azt hiába akarják sárba tiporni mind idegen nacionalisták, mind pedig a kommunista ideológia bérencei.

A megpróbáltatások sora aztán következik – egyik a másik után. Kezdődik már az idegen nyelvű iskolánál, majd aztán a katonaévek során. A leírások azonban rengeteg meglepetést tartalmaznak, amelyek közül talán a legfelemelőbb az a sok derűs sor, amitől a könyv végig megőrzi élvezhető, kifejezetten kellemes voltát. Kiemelném azokat a szép sorokat, amelyekkel a szerző komáromi diákéveiről emlékezik meg, s megörökíti azoknak a tanároknak, komáromi kiválóságoknak a nevét, akik példásan helytálltak a nehéz esztendőkben. Számomra különösen nagy öröm volt jó néhány nevet újra felismerni az iskolatársak között, akikkel láthatólag egy életre barátságot kötött a szerző – és akikkel több évtizedes közös erőfeszítés köti össze a magyarság és a reformátusság megtartásában. Hogy ezekben a derűs pillanatokban, az összetartás letéteményeseiben, milyen szerep jutott a táncnak, a sportnak, az mutatja: az ember egy, oszthatatlan és egész. – A legnagyobb meglepetés számomra mégis az volt, hogy mennyiben hasonlított a kommunista fordulat után Csehszlovákia és Magyarország a társadalom átalakulásában. Visszaköszön a buta és rosszindulatú hivatalnok, közvetlen felettes, de a jó szándékú, emberiességet szem előtt tartó tisztviselő is, aki titokban próbál segíteni a megalázott embereken; láthatjuk az indokolatlan felemelkedéseket és földre tiprások sorozatát, csakúgy, mint Magyarországon. Emellett azonban egy másik frontvonal is végighúzódik a történetek menetén: az etnikai vonal. Látjuk a hagyományos magyar közösségek szándékos szétzilálásának történetét, de a heroikus erőfeszítéseket is, amelyek legalább a lelki-szellemi összetartozást meg akarták őrizni, és örülhetünk ez utóbbi során sok sikernek is. Úgy gondolom mindazáltal, hogy az a beszélgetés, amit a 92. lapon leír egy elvhű katonatiszttel, egy generáció tapasztalata: nem éri meg, meg kell fizetni érte, de az ellenfélből is tiszteletet vált ki a hűség saját hitünkhöz.

Örömmel látom, hogy prágai tanulmányairól Erdélyi Géza is alapjában véve pozitívan emlékezik meg. Nekem is az volt a benyomásom, hogy bár a prágai protestánsok körében sem volt kivétel a nacionalizmus, de a többség (és főként: a kvalifikatív teológusok) éppenséggel nem negatíve, hanem a régi cseh-magyar protestáns kapcsolatok felújításaként tekintettek a közöttük tanuló magyarokra. J. M. Lochman, vagy J. Smolík nevét személyes tapasztalatok alapján jó érzés volt újra olvasni. Annak is örülök, hogy alapjában véve jó a végkicsengése a püspöki hivatalban, Dr. Varga Imre püspök irányításával végzett munkának is, jóllehet tudjuk, hogy ennek nem csak szép oldalai voltak. Azt azonban jól láttatja a könyv, hogy a püspök pontosan tudta: nem jogállamban kell az egyházon belüli rendet garantálnia!

A szalóci, de főként a rozsnyói szolgálat aztán bőségesen hozza azokat a példákat, amelyeket ma már elképzelni se tudnak a fiatalabb olvasók. A mai olvasó biztosan nevet, ha a „tiszteletes elvtárs” megszólítást hallja (de hát mifelénk is üdvözölték szeretettel a „klerikális reakció megjelent képviselőit”). Egy kisváros, egy járás vezetése azonban kb. azonos szintű volt, mint Magyarországon, így az iszapbirkózás mindennapos volt. Ma már talán azon is nevet valaki, ha a televízióból válaszoló lehallgató készülékről („poloska”) értesül; akkor azért inkább elsápadt az ember, még ha túlságosan nagy meglepetés nem is érte. Összességében azonban mégis jó érzés tölti el az olvasót: minden erőfeszítés ellenére sem sikerült izolálni a hite mellett kitartó reformátusságot, sőt még azt is mondhatjuk, hogy sokszor erősítő, mobilizáló hatása is volt.

Erdélyi Géza 1996-ban lett a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspöke. Úgy tűnik, szolgálata végeztével elég rossz nyugdíjas lett, amit a könyv stílusán is érezhetünk. Az 1996 utáni események inkább az elvégzett munka listába szedése, egyfajta leltár készítése, s nem élménybeszámoló. Ez már nem történelem: a szükséges ismeretek tárába tartozik, hogy illő tudnunk, milyen erőfeszítéseket tett az egyház az intézményrendszer újra felépítéséhez. A rozsnyói iskolaépület, a rimaszombati gimnázium, a rimaszombati püspöki hivatal megszerzése, a losonci templom visszaszerzése, a hanvai diakóniai központ kiépítése, az egyházi gyűjteményi központ létrehozása, a komáromi árvaház ismételt birtokba vétele, és persze a Calvin János Teológiai Akadémia ügye talán csak a legfontosabbak voltak a püspök tevékenységében. Csupán mellékesen értesülünk (bár akinek kapcsolata van a felvidéki magyarokkal, az tudja, hogy bőven voltak) gáncsoskodásokról is, de alapjában véve sikertörténetről olvashatunk. A könyv végén ugyan képeket és dokumentumokat olvashatunk még, de úgy érzem, ez a könyv nyitottan végződik – mindez már a mi jelen valóságunk!

Erdélyi Géza önéletírását ismételten egy-egy bibliai Ige idézése kíséri. Az összefüggésből nyilván kiderül, hogy ezek az igék nem kegyes nyúlfarkak, hanem a szerző életének akkori helyzetében útmutató igazságok – éppen ezért az Ige megtapasztalásának történetét láthatjuk magunk előtt. Úgy látszik, így is lehet. Vagy talán: csak így lehet?

Karasszon István