Albert Gábor író 2014. október 30-án töltötte be 85. életévét. A kiváló alkotó 1997 óta folyóiratunk szerkesztőbizottságának tagja. Az 1990-es évektől 2003-ig (megszűnéséig) a Szárszói Református Értelmiségi Konferenciák témáinak kimunkálója Merétey Sándor és Tenke Sándor mellett.



A Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozata és a Magyar Írószövetség október 30-án irodalmi estet rendezett tiszteletére az Írószövetség székházában. Itt hangzott el Tellér Gyula alább közölt köszöntése. A Pont Kiadó Labirintus c. kötetében (Budapest, 2015) adta közre az ünnepségen elhangzott beszédeket. Innen vettük (33-39. o.) Tellér Gyula előadását.

A Confessio Szerkesztősége és Szerkesztőbizottsága Isten áldását kéri és kívánja Albert Gábor életére és munkájára.

(- A Szerkesztőség)

Kövesdy Zsuzsanna: Arrogancia kísérte a hatalomért vívott kőkemény, kézitusás harcot. Ha az Új Magyarország megmaradhatott volna, ha az a lap maradhatott volna meg, akkor talán az a Magyarország épült volna meg, amelyet vártunk, akartunk. Ehhez kapcsolódik most Tellér Gyula, aki több évtizedes jó barátja Albert Gábornak íróként, műfordítóként, kajakosként, vízitúra-társként. Az elmúlt évtizedek, mint tudjuk, szétszórták a barátságokat. Nagyon-nagyon szétszóródtunk, még családok is bomlottak fel, mert ki-ki másként látott bizonyos jeleneteket a közelmúlt történelméből. Hogyan lehetséges az, hogy ez a barátság megmaradt ezekben a vérzivataros időkben?

Tellér Gyula: Kedves Zsuzsa! Köszönöm a szót, és elnézést kérek, hogy nem azzal kezdem, hogy válaszolok a maga kérdésére. Egy más dolog motoszkál bennem és előbb ezt szeretném elmondani.

 

Gábor írásaiban van egy fontos, újra ás újra visszatérő motívum. Ez pedig az, hogy a 20. század közepén, a felszabadulásnak nevezett esemény előtt és után működött írók egy részét a „történelem” úgy taposta le, hogy el is tüntette őket a nyilvánosságból. Legalábbis a kor cenzúrája erre törekedett. Ezek az emberek úgyszólván megszűntek az írói létezés szereplői lenni. Most az a helyzet, hogy a barátság és a közelség alapján azt állíthatom utólag, hogy ez az állítás, Gábornak az eltüntetettségről, a megjelenni, megszületni nem engedettségről szóló állítása, ez bizony kicsit, vagy talán nem is olyan nagyon kicsit róla is szól. Tekintsük rejtett vallomásnak. Mindjárt föltehetjük a kérdést: miről is van szó? Ugyanis Gábor mindjárt az első köteteiben oroszlánkörmöket mutogatott és ezek az oroszlánkörmök feljogosították volna őt arra, hogy ne a kertek alatt, a léckerítéseken kívülről kelljen az irodalomba valahogyan beosonnia vagy bejönnie. Azt gondolom, hogy maga a dolog az irodalommal foglalkozók számára ismerős. Csak fölidézem egy pillanatra, hogy a 60-as, 70-es, 80-as években három olyan írói, szociológiai csoportosulás is volt, amelyhez tartozni, főleg, ha az ember tehetséges volt – bár nem is kellett olyan nagyon tehetségesnek lennie –, szóval: amely csoportokhoz tartozni könnyebbséget jelentett az előrehaladásban. Megnevezem ezeket a csoportokat. Előrebocsátom: a megnevezést nem kritikának szánom, egyszerűen csak szociológiai ténymegjelölésnek.

Az egyik ilyen csoport a népi eredetű társaság volt. Ennek a személyeit nem fogom most megnevezni, mindenki tudhatja: kikre gondolok. De oda tartozni legalább két dolgot jelentett. Először is: az érvényesülési előnyöket. Másodszor azt, hogy az a társaság egy szociológiailag, hatalmilag strukturált valami volt. És akit oda befogadtak, annak el kellett fogadnia az abban a csoportban létező hatalmi struktúrát és hatalmi felépítettséget. Például a vezető személyiségek irányadó, meghatározó voltát.

A másik csoport az, amelyikből később – sok-sok idő után – a „szépírók társasága” alakult ki. És megint az a helyzet, hogy abba a körbe való beletartozás az ösztöndíjakhoz jutást, kiadóhoz jutást, egyáltalán a megjelenést, bizonyos folyóiratokban való szereplést nagymértékben megkönnyítette. Néha nem is kellett olyan nagyon erős tehetség hozzá, hogy ez így legyen.

A harmadik társaság, az meg volt a – hát hogy is mondjam, csak óvatosan – a Mesterházi, Hollós Korvin és még nem tudom és kicsodák csoportja. Ugye, fel lehetne sorolni, mint ahogyan néhány nappal ezelőtt Beke Albert a saját könyve: kritikai munkájának a bemutatóján, nagy indulatával, hirtelen mondott egy olyan tizenötös vagy húszas listát, hogy csak úgy leesett az embernek az álla, hogy jé, ilyen írók is voltak!

[[ paginate ]]

Tehát ez a három csoport volt szem előtt. Ezeknél lehetett érvényesülési előnyt szerezni. Albert Gábor pedig egyikbe se tartozott. Se a népibe, se a szépírósba, se a pártirodalom megkönnyítő szerkezeteibe és szervezeteibe. Ez a helyzet. Mi, akik barátai voltunk, vagyunk Gábornak, ezt a helyzetet és következményeit közelről láttuk. Gábor nem panaszkodott. Nem emlékszem rá, hogy baráti összejövetelen Gábor azzal traktált volna bennünket, hogy micsoda disznóság, hogy ő tehetséges író, vagy azt gondoljuk, hogy ő tehetséges író, és mégis milyen hátránnyal, milyen hendikeppel kell futnia a pályán, ezek miatt a viszonyok miatt. Emlékezetem szerint a legnagyobb szégyen – nem Gábornak, hanem a kor irodalmi életének a legnagyobb szégyene az volt, hogy Gábor írt egy igen-igen kitűnő regényt, amelyiknek akkor Kagylóhéjban volt a címe, aztán később A Cet gyomrában-ra változott ez a cím. Írt egy kitűnő regényt és nem volt, aki recenziót vagy kritikát jelentetett volna meg erről a könyvről. A végén Károlyi Amy volt, aki vállalkozott rá, ha jól emlékszem. Károlyi Amy volt, aki az Élet és Irodalomba írt egy fél hasábos méltatást erről a könyvről. Hozzá kell tennem, ma is Gábor az egyik legjobb írásának tartom. Mindezt azért is hangsúlyozom különösen, mert ezek a csoportok, a másik csoportbeliek mellőzését azzal indokolták, hogy az illető tehetségtelen fráter. Gábor könyvét azzal próbálták meg elásni, hogy unalmas. Tehát az a helyzet, hogy Gábornak is meg kellett küzdenie az általa említett különös helyzettel és különös jelenséggel.

Most azt mondom és tulajdonképpen azért hoztam elő ezt az egészet, mert szeretném egy pillanatra ezt a mostani együttlétünket értelmezni, megnevezni. Azt gondolom, hogy mára, 2014-re olyan helyzet alakult ki, hogy Gábort úgy ünnepelhetjük – tehetségét, tehetségének a valóra válását, a jeles íróvá −, azt is mondhatnám, hogy nagy íróvá – válását, hogy ezt nem valami ellenében kellett, valamilyen széllel szemben kellett elismerni. Ez immár természetes. Nem az a helyzet, hogy Gábor itt és most nem valaki ellenében nagy író, hanem egészen egyszerűen fölvette, fölveszi a saját személyiségének, tehetségének a természetes terjedelmét. És ebben a terjedelemben ül itt velünk és remélem, elviseli, hogy ünnepeljük és szépeket mondunk róla. Ez az egyik dolog, amit meg szerettem volna jegyezni.

A másik dolog – még mindig nem válaszolok, kedves Zsuzsa, bocsásson meg. Tehát a másik dolog az, hogy hogyan váltotta valóra Gábor a tehetségét. Nos, itt nagyon óvatos vagyok, és nem nagyon merek belevágni a dologba, mert olyan kitűnő elemzéseket, vagy méltatásokat, vagy Gábor alkotásainak az elemző összefoglalásait hallottuk a három előttem szólótól, hogy el vagyok bátortalanodva, hogy én magam is belekezdjek egy ilyesfajta elemzésbe, vagyis „versengésre”. Mégis nagyon röviden, egy kicsit más szempontból a következőket mondom.

Gábor alkotásainak az egyik fő vonulata az, amit itt az előttem szólók az esszé terminusával neveztek meg. Én ezt bonyolultabbnak látom. Tehát nem gondolom, hogy egy egyszerű műfaji megjelöléssel már meg is volna nevezve azt, amit Gábor csinált. Gábor ugyanis egy olyan olvasónaplót tesz le elénk, nem is tudom én hány kötetben, amelyik olvasónaplóban a 19. és a 20. század magyar irodalma és magyar közélete és magyar közéleti embereinek a konfliktusrendszere, döntési problémái, és ezeken keresztül a magyar társadalomnak, a magyar nemzetnek a közéleti jellegű problémái mind benne vannak. Ráadásul Gábor nagyon ügyesen – megint ezek a szavak, ezek nem fejezik ki a lényeget −, de valahogy kivonatolja, és az olvasóval ismerteti is azokat a műveket, amelyeket olvas, amelyeket a magyar történelemmel, vagy egyáltalán a történelemmel kapcsolatban kézbe vesz. De úgy kivonatolja, hogy a kivonat megfogalmazása révén, maga a kivonat sajátos, önálló műfajjá válik, amelyiknek saját létezési joga van.

[[ paginate ]]

Ha valaki rászánja az időt és rászánja az energiát, akkor a 19. és 20. század nagyvonalú tablóját kapja Gábor műveinek az olvasásával. Kazinczy Ferenctől, Kuti Lajosról meg ki tudja, kicsodákon keresztül. Itt milyen érdekes megfigyelések, hogy a császár és Széchenyi közötti feszült térbe, hogy jönnek be például a karrieristák megpróbálva meggondolni, hogy ide érdemes-e inkább húzni, vagy oda érdemes-e inkább húzni. Hol ide – hol oda. Vagy ott van a kiegyezés társadalmának a kezdete, ott van a Tisza Kálmán-féle szegre akasztása a Bihari Pontoknak. De mehetünk tovább. Ott van Justhnak és más íróknak is a sajátos világa és a sajátos gondolatai. Vagy ha átlépünk a 20. századba, a 20- század produkálja a legmegdöbbentőbb dolgokat, Szárszóval, Bibóval, Illyéssel, Erdei Ferenccel, Ravasz Lászlóval. Ravasz Lászlóról tulajdonképpen külön volna érdemes beszélni. Külön a Ravasz-képről, amit Albert Gábor fölrajzol. Igaz, hogy Ravasz saját maga is olyan műveket bocsát a recenzor vagy az elemző rendelkezésére, amelyeknek az alapján nagyon bensőséges képet lehet fölépíteni róla és az ő problémáiról. Ezt a képet bizony Gábor föl is építi és megosztja velünk azokat a dilemmákat, amelyekkel Ravasz birkózott. Egy sajátos struktúra, a személyiségnek a történelemben való elhelyezkedéséről egy sajátos kép jelenik meg a szemünk előtt azzal, hogy először Ravasz visszamondja a szabadkőművességhez való tartozását, és ezt meg is indokolja, azaz fölvázol saját magáról egy etikai és világnézeti konstrukciót. És utána látjuk, hogy amikor ez a konstrukció, ez a lélek bele van téve a történelembe, mi lesz belőle, hogyan működik. Hogyan működik a fasizmus idején, hogyan működik a szovjet megszállás idején, és mik azok a sajátos döntenivalók, elhatároznivalók, amelyek Ravasz életpályáját alakítják. Mindezt tehát Gábor kiteljesített tehetségének az egyik vonulata. Az előttem szólók ezt elmondták már, talán értőbb és finomabb elemzéssel, mint ahogyan én mondom.

De hát ott van az a másik fontos dolog – erről is szó volt −, hogy Gábornak van egy saját írói világa. Megfigyeli az embereket, megfigyeli a társadalmat, belép viszonyokba, azokat átéli és utána megírja őket. A harmadik dolog megvilágítására visszatérek Ravaszhoz. Ravaszhoz azért érdemes visszatérni, mert az a történeti jellegű vonulat, ami Ravasz életéből és vallomásaiból áll össze, az egyik ponton egyszerre csak meg van emelve és világtörténelem meg történelemfilozófia lesz belőle. Kortennel, Fukuyamával: itt már valaki elmondta ezeket a neveket. Ez az egyik oldala a dolognak. A másik oldala az, hogy itt igazi mély tartalomról van szó. Arról, hogy nemzet nélkül az ember nem létezhet. A nemzethez kapcsolódásnak milyen morális és érzelmi tartalmai vannak. Ha Fukuyamát, mint az absztrakció legmagasabb szintjét tekintem, a Ravasz-elemzést megint csak a maga jellegének megfelelően kell megneveznem. Valaki az imént azt mondta, hogy az esszé a prózaírás lírája. Ahogyan Ravasz László gondolkodásának legbelsejét Albert Gábor előhozza, az aztán tényleg igazán líra. Gábor egyéb műfajairól ugyancsak lehetne beszélni. Kezdve a 19. századi magyar emigráció történetétől egészen a „vedlő öreg kutyának” a történetéig, vagy éppen a jeles szociográfiáig. Abbahagyom, mert – még egyszer mondom −, ezt nálam már jobban elmondják.

Most pedig röviden válaszolok Zsuzsa kérdésére. Az a helyzet, hogy Gábor gondolatvilága, Gábor szelleme, Gábor írásai az értelmiségi gondolkodó ember számára egyfajta ideális szellemi miliőt hoztak létre. Ebben az ideális szellemi miliőben nem azon gondolkodott az ember, hogy hogyan küzdjön Gáborral, hanem azon, hogy hogyan hasznosítsa saját maga számára az ott előhozott tartalmakat. Ehhez még hozzájárul feleségének, Albert Zsuzsának az igen kedves és vendégszerető háziasszonykodása. Azok a csodálatos töltött tojások, amiket az Albert-tanyán lehetett kapni. És így tovább és így tovább. Ebbe az irányba sem megyek tovább. Mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy a harminc éves, negyven éves kapcsolatunk mi mindenen nyugodott. De azért a fő támaszték, az a műveknek és a gondolatoknak a világa.

Köszönöm a figyelmet!

Tellér Gyula