Feke György: Arab szövegeket fordít magyarra, arab nyelvet és iszlám kultúrát tanít főiskolásoknak, egyetemistáknak, vallástörténettel foglalkozik. Hogyan lett a református lelkész egy másik civilizáció szakértője?

Németh Pál: Az iszlámmal 1974-ben kezdtem el komolyabban foglalkozni, addig csak azt tudtam róla, amit a budapesti teológián tanultunk. Kommunizmus volt, amelynek célja nem az egyházi tudományosság felvirágoztatása volt. Ezért az egyház csak olyanokat engedett külföldi tanulmányútra, akik a korabeli egyházpolitikával tüntetően egyetértettek, tehát nem mehettem külföldre teológiai ösztöndíjasként, mivel a vezetés áruló egyházpolitikájától feltűnően idegenkedtem. Itthon beiratkoztam az ELTE Bölcsészettudományi Karán a sémi filológia és arab szakra. Később enyhült a politikai nyomás, 1979-80-ban állami ösztöndíjasként arab nyelvet és irodalmat, iszlám vallásjogot és filozófiát hallgattam a Damaszkuszi Egyetemen.

Fotó: Vargosz, reformatus.hu

F. Gy.: Szíriában már akkor látszottak az elmúlt évek konfliktusának előjelei?

N. P.: A Muzulmán Testvériség titokban már akkor is jelen volt Szíriában, de egy 1979-es rettenetes merényleten kívül, ami semmiféle politikai haszonnal nem járt, nem volt komoly befolyásuk a társadalomra. A hatalom szilárd volt. Egy kiváló politikai érzékű diktátor, Háfez el-Aszad, a mostani elnök apja uralkodott. A diktatúra tudatosan és bevallottan szekularizált társadalmat épített. Az iszlám világban a szekularizáció sohasem vallástalanságig fokozott humanizmust jelent, mint nálunk, hanem túlzó arab nacionalizmust. A Baath párt egyik jelszava volt: „A vallás Istené, a haza mindenkié!” Az arab világ akkor jórészt nemzetállamokból állt, de a halmozódó vallási elégedetlenség belülről feszítették ezeket a társadalmakat.

[[paginate]]

F. Gy.: Mi okozta ezt a belső feszültséget az arab világban?

N. P.: A 20. század elejéig az iszlám egy hatalmas katonaállamban élt. Az Oszmán Birodalom Mohamed kalifátusának jogutóda volt. Ha a távolabbi területek lazábban függtek is a szultántól, az ő felsőbbségét és kalifai méltóságát senki sem vonta kétségbe. Ezt a hatalmas birodalmat Anglia és szövetségesei az első világháborúban megsemmisítették. A török területekről Musztafa Kemál pasa kiverte a benyomuló görög haderőt és az angolokat, majd egy szekularizált, nacionalista államot hozott létre. 1924-ben megszüntette a Mohamed által alapított iszlám államot, a kalifátust, így a szunnita muszlimok legfőbb vallási vezető és politikai képviselő nélkül maradtak, s azóta is úgy érzik, hogy a vallási érdek tisztán nem érvényesül egyetlen államban sem az iszlám területén.

Az arab területeket az első világháborút követően nagyhatalmi érdekek szerint osztották fel. Még tartott a világháború, de már titkos paktumok és egyezségek születtek, melyek az érdekelt nagyhatalmak igényeit és ígéreteit jó előre bejelentették (Londoni titkos egyezség, 1915-ben, Sykes–Picot-egyezmény 1916-ban, Balfour-nyilatkozat 1917-ben). Így például Szíriát Libanonnal együtt Franciaország, Irakot, Egyiptomot, Palesztinát és Transzjordániát Anglia kapta mandátumterületként. Ezeket a Népszövetség által ellenőrzött mandátumterületeket teljesen önkényesen alakították ki, vonalzóval húzták meg a határait, a lakosságot pedig igyekeztek megosztani, hogy mennél tovább szükség legyen a „mandatáriusok” gyámkodására.

A második világháború meggyengítette a gyarmatosítók helyzetét, „hatalmi vákuum” keletkezett, több terület is kikiáltotta a függetlenségét. Az Oszmán Birodalom katonaállam volt. Az egykor hozzá tartozó területeken stabil államot csak katonák tudtak létrehozni, mégpedig kemény diktatúrával, mint például Háfez al-Aszad Szíriában, Gamál Abdu’n-Nászer (Nasszer) és a szabadtisztek Egyiptomban, Moammer Kadhafi Líbiában, vagy később Szaddám Huszein Irakban. Mind katonatisztek voltak, és mindnyájan puccsal kerültek hatalomra. Legtöbbjük szovjetbarát politikát folytatott. A nyolcvanas évek elejére azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a világ nem csupán gazdasági rendszerek és társadalmi berendezkedések szerint polarizálódik, hanem vallási civilizációk szerint is. A Szovjetunió déli népei – például a csecsenek – a marxista-leninista „agymosás” után a hetvenes évek végétől komolyan elkezdték keresni vallási identitásukat, egyre többen visszatértek az iszlám hitre. Nem elégítette ki többé őket a kommunista jövőkép megvalósítására irányuló törekvés, ismét a vallásban keresték az identitásukat. Erről a nyilvánvaló tényről írta híres, 1993-ban megjelent könyvét Samuel P. Huntington.

[[paginate]]

F. Gy.: A vallás a civilizációk alapja?

N. P.: Minden vallás értékrendszert követ és közvetít, ezért szükségszerűen kultúrát és rajta keresztül társadalmat hoz létre. Mi az igaz? Mi a jó? Mi a szép? Mi a szent? Ezekről a kérdésekről minden vallásnak határozott elképzelése van. Az „igazság” a vallási tanításban (dogmatika), a „jó” az erkölcsben (etika: mit kíván tőlünk az Isten?), a „szép” az esztétikumban, a „szent” a transzcendens világhoz való viszonyban jelenik meg a vallásos ember számára. A kultúra nemcsak vallási meghatározottságú értékrendszer, hanem ugyanakkor jelrendszer is, tehát olyan kommunikációs közeg, amely nyelvnek tekinthető, s melyben a vallás által meghatározott tartalmak autentikus kifejezést nyernek. A különböző társadalmak, civilizációk mindig vallások által meghatározott érték- és jelrendszerek mentén alakulnak ki. Létezik vallási keveredés, van ugyan szinkretizmus, de a „multkikulturalizmus” fából vaskarika.

Az iszlám a teljes emberi életet, az emberi viszonyokat meghatározó társadalmi berendezkedés, ahogy az európai ember gondolkodását, cselekvését viszonyrendszerét, tehát egész kultúráját a teljes Szentírás és a görögös, hellenista műveltség határozta meg. Érdekes megfigyelni, hogy az iszlám szemszögéből nézve a marxizmus is keresztyén társadalmi modell, mert ateizmusa ellenére is keresztyén értékrend fejeződik ki benne. Érdemes visszaemlékezni a vulgármarxizmus ideológusaira, akik prűdek voltak és keresztyén modorban moralizáltak. Még az egyházon is keresztyén normákat kértek számon, pontosan tudták, hogy milyennek kellene lennie a keresztyénségnek, noha ők maguk lélekben távol voltak tőle.

F. Gy.: Mi alapján beszélhetünk keresztyén kultúráról?

N. P.: A vallás alapját jelentő szent könyv mindig több lehetőséget rejt magában, mint ami a történelem folyamán megvalósul belőle. Az Ószövetség tartalmazza mindazt, amit a zsidóság évezredek alatt megértett, és vallásként megélt belőle. Az Ószövetségből egyenes út visz a farizeusi zsidósághoz, innen pedig napjaink zsidóságához. De az Ószövetségnek nemcsak egyfajta (törvényvallási) értelmezése van, hanem van jézusi (prófétai) értelmezése is, ami egyenesen a keresztyénséghez vezet. Egy és ugyanaz a szöveg, de két különböző vallás épül fel rá.

A zsidóságon belül is többféle út van. A zsidóság évszázadokon keresztül hellenista kulturális környezetben élte az életét. Ez nyomot hagyott a zsidóság szellemiségén. Történelme során a zsidóság valójában mégis elutasította a hellén kultúrát, tudatosan szakított a hellénizmussal. Ha a zsidó hellenisztikus irodalmat, Alexandriai Philón műveit is beleértve, héber nyelvre fordítanánk, mint ahogy ez a modern Izraelben meg is történik, az nem lesz zsidó irodalommá, nem válik az egyetemes zsidóság közkincsévé, hanem megmarad hellenisztikus irodalomnak.

A keresztyénség a sémita kultúrkörben született meg, de nem a farizeusi zsidósághoz kapcsolódott, hanem a zsidó hellenizmushoz. Árulkodó tény, hogy Jeromos patrológiai kézikönyvében, amelyet a kiváló keresztyén szerzőkről írt, szerepel a zsidó Philón, akiről megtudjuk, hogy részletesen és elismeréssel beszél a Márk evangélista által alapított alexandriai egyházról és híveiről.

Jézus és tanítványai még a sémita arámi nyelven beszéltek, az Újszövetség viszont már nem héberül vagy arámul, hanem görög nyelven szól hozzánk. Maga az Újszövetség is többnyire a görög nyelvű Ószövetséget, a Septuagintát idézi. Ezért is mondhatjuk, hogy európai kultúránk a görögül olvasott és értelmezett Szentíráson alapul.

[[paginate]]

F. Gy.: Miben áll a görög nyelv jelentősége?

N. P.: A Biblia görög fordítása a keresztyének szemében ugyanolyan értékkel bír, mint a héber szöveg, ugyanúgy Isten Lelkétől ihletettnek tartják. XVI. Benedek pápa egyik figyelemre méltó előadásában kifejti, hogy az Ószövetség Alexandriában készült görög fordítása, a Septuaginta több, mint a héber szöveg egyszerű fordítása: önmagában megálló szövegtanú és sajátos, fontos lépés a kinyilatkoztatás történetében. Döntő jelentőségű a kereszténység születése és elterjedése szempontjából. A görögös műveltség ezért többet jelent az egyház számára, mint egyszerű inkulturációt, tehát a sémita nyelvi és kulturális közegben született gondolatoknak hellenista értelmezését. Az új megfogalmazás ugyanis hatott a tartalomra. A görög nyelv használata befolyásolta a keresztyénséget. Jó példa erre a „megváltó” ószövetségi fogalma összehasonlítva az újszövetségivel. A héber „góél” alapjelentésének (kivált, megvált, megszabadít, helytáll valakiért emberi viszonyok között) nincs köze a görög „szótér” által hordozott későbbi jelentésbővüléshez. Ez az isteni tiszteletben részesített hellenista uralkodók felségjelzője volt (pl. Ptolemaiosz Szótér). Amikor Jézus Krisztusra azt mondták: szótér, megváltó, akkor sokkal többet mondtak, mint amit a héber góél-fogalom megengedett. Továbbá azt, hogy az Ige testté lett, az Isten emberként jelent meg a földön, az egyház görögül az epifánia szóval fejezi ki, az „epifanész” pedig szintén hellenista uralkodói cím volt. A sémi monoteizmus két dolgot nem volt képes elfogadni vagy megtűrni: a teremtményimádást és az emberistenítést. Az a hellenista uralkodó, aki legtöbb keserűséget okozta a zsidóságnak IV. Antiokhosz volt, aki magát „epifanész”-nek, „a földön megjelent isten”-nek nevezte.

A görögös gondolkodás számára sem a teremtményimádat, sem az emberistenítés nem jelentett nehézséget. A hellenizmus hatására elhárult a keresztyén dogmafejlődés útjából a legnagyobb akadály, melyet a radikálisan felfogott sémita monoteizmus jelentett számára.

F. Gy.: És mi az iszlám civilizáció alapja?

N. P.: Hogy ezt megértsük, vissza kell mennünk a keresztyén dogmafejlődés kezdetéhez, ahol az egyház válaszút előtt állt. Megmaradjon-e az egyház a zsidó vallás részeként, vagy szakítania kell a zsinagógával. Dönteniük kellett a „a fariezusok szerzetéből való hívők” követelése mellett vagy ellen (ApCsel 15,5), azaz a keresztyének kötelezhetőek-e a mózesi törvény betartására, vagy pedig nem. Mint ismeretes, az apostoli zsinat a páli irány mellet döntött: a pogányból lett keresztyének anélkül csatlakozhatnak az egyházhoz, hogy előbb zsidóvá lennének. Ezzel megnyílt az út a pogánymisszió előtt, és a keresztyénség szükségképpen hellenizálódott, a hellénista kultúra nyelvén fejezte ki gondolatait, érzéseit.

A nagy választások később is a zsinatokon dőltek el. Mikor Krisztus istenségének dogmája már megszilárdult az egyházban, voltak olyanok, akik Krisztus istenítésének gátat akartak szabni azáltal, hogy azt állították, hogy ő csak „hasonló lényegű” az Atyához (homoiúsziosz tó Patri), a 318 atya zsinata azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a Fiú „egylényegű az Atyával” (homoúsziosz tó Patri). Abban a bizonyos „i” betűben, amit Madách után sokan tudnak szabadon idézni, nem láthatunk kevesebbet, mint a sémita monoteizmus tiltakozását az egyház hellenizálódása ellen.

Egy másik eset: Nesztoriosznak nem tetszett a gondolat, hogy egy véges emberi lény Istent szülhet. Összeült a zsinat, kimondta, hogy Mária istenszülő, őt pedig kivetették az egyházból, követőit elüldözték. A keresztyén dogmafejlődést végigkíséri a tiltakozás az ellen, ami felé a hellenizálódás vezette az egyházat. Az eretnekeket kivetette a keresztyén világ, sokan Perzsiába, meg az Arab-félszigetre menekültek. Mindaz az elégedetlenség és keserűség, ami sémita oldalról az elgörögösödött keresztyénséggel szemben fölgyülemlett, az iszlámban sűrűsödött történelemformáló erővé, és fordult szembe a keresztyénséggel. Az iszlám a sémita monoteizmus nagy lázadása a hellenizálódott keresztyénség ellen.

Az iszlám – a zsidósághoz hasonlóan – eleve antihellenista, és ezért Európa- és keresztyénellenes. Radikálisan elutasítja a nyugati civilizációt, tételesen tagadja hellenizálódott keresztyénség dogmáit, például a Szentháromságot, az inkarnációt és a váltsághalált. Ilyen értelemben igaza van Hegelnek, aki az iszlámot Kelet lázadásának tartja a Nyugattal szemben. Ez a lázadás megvan mindmáig, most is éppen ezt éljük.

[[paginate]]

F. Gy.: Igaza van Huntingtonnak – a 21. század a civilizációk összecsapásáról fog szólni – vagy lehetséges a békés együttélés?

N. P.: Ez nagyon nehéz kérdés. A keresztyén nyugat sohasem tudott „európai módon” viszonyulni az iszlámhoz: félt és rettegett, és ezért engedékenyen, vagy nagyon agresszívan reagált. A Szovjetunió szétesése óta az Amerikai Egyesült Államok – európai támogatással – sorra iszlám országokat támad meg, egymás után próbálja megbuktatni a közel-keleti diktatúrákat, melyek egyébként „európaibb” társadalmak, mint a tradicionális vahhábita arab országok, a szaúdi királysággal az élen.

Ha az iszlám világba hódítóként érkezem, úgy is viselkednek velem, mint egy hódítóval szokás. Ezt nem ajánlom senkinek… Ha viszont vendégként érkezem egy iszlám országba, nagyon jó dolgom van. A muzulmánok nagyon kedves emberek, az iszlám társadalom kellemes hely, szeret ott lenni az ember. Ismertem olyan nőt, aki egy kéthetes turistaút alatt annyira megszerette Jordániát, hogy férjét, családját hátrahagyva odaköltözött. Szűkösen élt, de szeretett ott élni, arab-iszlám környezetben. A keleti ember vendégszerető, van benne valami önzetlen viszonyulás a másik ember felé, ilyen helyzetben nem keresi feltétlenül a maga hasznát. Ugyanakkor a mi civilizációnkat – bár technikai vívmányait használják – nem sokra becsülik. Mi a meghódítandó terület vagyunk az iszlám számára, arabul „dáru’l-harb”, a háború területe.

Németh Pál (1953) református lelkész. 1981-től 1989-ig végezte az új protestáns bibliafordítás revideált kiadásának előkészítő munkálatait, 1989–1997 között a budapesti Biblia Múzeum vezetője volt, 1984 júliusától a Budapest–Pestlőrinc-Ganzkertvárosi Református Egyházközség lelkésze. Arab nyelvet és iszlám kultúrát tanít a Budapesti Gazdasági Egyetem Külkereskedelmi Karán címzetes docensként, 2012-től a KRE Szabadbölcsészeti Tanszékén a Nem keresztyén világvallások: az iszlám c. tárgyat oktatja, ill. a megfelelő szemináriumot vezeti, a református egyház tudományos testülete, a Doktorok Kollégiuma vallástörténeti szekciójában rendszeresen adott elő az ősi sémi vallástörténet és az iszlám vallástörténete tárgyköréből. Egyebek mellett szerkesztette az 1997-ben megjelent Magyar református önismereti olvasókönyvet, magyarra fordította és jegyzetekkel ellátta Jahjá ibn Saraf ad-Dín an-Nawawíj: Negyven hagyomány (Az iszlám vallás alapvető tanításai) című gyűjteményét, 2003-ban jelentette meg al‑Gazálíj A tévelygésből kivezető út (vallásfilozófiai önarckép) című művének tárgyi magyarázatokkal ellátott teljes magyar nyelvű fordítását, 2010-ben jelent meg Az iszlám című könyve. Megkapta a Keresztény-Zsidó Társaság „A Párbeszédért Emléklap”-ját, a Magyar Iszlám Közösség elnökségétől „a magyarországi iszlám és a muszlimok segítéséért” a „Gül Baba díj”-at. A Doktorok Kollégiuma 2010-ben tudományos munkája elismeréséül az „aranyokleveles teológus” kitüntetést adományozta neki.

Feke György