A könyv a szerző 2004-ben benyújtott habilitációs értekezésének a bővített változata. A most megjelent írás formailag megkapó. A karakteres borító, a képek burjánzó sora, az áttekintést segítő széljegyzetek valamint az ékes nyelvezet megragadja és fenntartja a figyelmet.

A felütés előrebocsátja, hogy a folytatás javarészt a hatástörténeti vizsgálódás irányába mozdul el (10–23). Örvendetes azonban, hogy a mű az újszövetségi vonatkozásokat is kiértékeli. Ennek jegyében olvashatunk elsőként a Júdás Iskáriótes név mibenlététéről (27–32). A szerző részletesen bemutatja, hogy a kutatástörténet mily asszociációkat szült az Iskáriótes névvel kapcsolatban. Ízelítő gyanánt, a kerijjóti és a sikári származás, az issakári eredet, a harcos szikáriusokhoz való tartozás, a „hazug” és „kiszolgáltató” megbélyegzések is ott sorakoznak a tucatnyi elmélet között.

A folytatás a leheletfinom rezdülésekre is érzékenyen mutatja be az evangéliumok Júdás-ábrázolásait (36-65). Márk, a legősibb evangélium nem nevezi árulónak Júdást, hanem arról tudósít, hogy Júdás átadja (παραδίδωμι) Mesterét. Szintén Márk ír arról, hogy Jézus bejelentésére, mely szerint a tizenkettő egyike adja át őt, a tanítványok szemlesütve kérdezgetik: „csak nem én?” Fabiny szerint Márk azt sejteti ezzel, hogy az elbukás minden akkori és leendő tanítványt fenyeget (36–37; vö. Mk 14,18–19).

[[paginate]]

A későbbi evangéliumok komorabb képet festenek meg Júdásról. A Márkból hiányzó részletek is felsejlenek (pl. az árulásért harminc ezüst jár: Mt 27,3; Júdás halála: Mt 27,5), valamint a Márktól átvett anyagot is jellemzően Júdás kárára szövik tovább az evangélisták (vö. Mt 26,22.25). Fabiny olvasata szerint azzal, hogy Máté Júdás árulását ószövetségi beteljesedésként láttatja (Mt 27,9 vö. Zak 11,12–13), azt sugallja, hogy Júdás Isten tervét előmozdítandó adta át Jézust (39–40). Kizárólag Lukács ír arról, hogy Júdás áruló (προδότης) volna (Lk 6,16). A szinoptikusok közül Lukács szúrja be egyedüliként, hogy Júdás a kísértő hatására cselekedett (Lk 22,3). Ez segít megérteni Jézus Júdáshoz intézett erőteljesebb szavait (Lk 22,48 vö. Mk 14,44–46), illetve, hogy a lukácsi kettős mű második része Júdás haláláról ír (ApCsel 1,16–20.25). E baleset (!) Isten ítélete, akárcsak Anániás és Szafira halála. Mindkétszer azok vesznek el, akik engednek a gonosznak (49–51 vö. ApCsel 5,1–10).

Jánossal folytatódik az a sorozat, hogy Júdás még taszítóbb szereplőként kerül bemutatásra. Az evangélium szerint Jézus mindig is tudta, ki adja át őt (Jn 6,64). Az erre vetemedő tanítvány maga az ördög (Jn 6,70–71). Jézus megkenetésekor nem némelyek (Mk 14,4) és a tanítványok (Mt 26,8), hanem a tolvaj Júdás sokallja az olaj árát (Jn 12,4–6). Miután az alfejezet meggyőzően igazolja, hogy János festi meg a legsötétebb Júdás-képet, egy az előbbi logikát megbontó gondolatsorral áll elő. A „υἱὸς τῆς ἀπωλείας” szintagma kapcsán (Jn 17,12), a „veszedelem fia” és „kárhozat fia” fordítások helyett a könyv új értelmezést javasol. Eszerint az ἀπώλεια a Júdás megtaláltsága után kiáltó elveszettségét sejteti. A hirtelen váltás talán azért is igényelne alaposabb kifejtést, mert itt Lukács szóhasználatára történik hivatkozás (59; vö. Lk 19,10).

A könyv jelentős hányada gazdag hatástörténeti áttekintést nyújt. E fejezetek rámutatnak, hogy megannyi értelmezés az evangéliumokénál jóval komorabb Júdás-képpel áll elő. Papiasztól kezdve kapott szárnyra, hogy Júdás kínhalálát betegségek sora előzte meg (66–67). A Megváltó gyermekségének arab evangéliuma szerint Júdás bestialitása már a gyermekkorában is kitűnt (71–72). A 13. századi Legenda aurea az Oidipusz-mítoszhoz hasonló elemekkel is tarkítja a Júdás-ábrázolását (apa meggyilkolása, vérfertőző viszony az édesanyával; 77). A Szent Brendan apát tengeri utazása c. legenda pedig a sziklaszirten veszteglő és a pokolban sínylődő Júdást mutatja be (78–80), Dante: Isteni színjátéka pedig a pokol legmélyebb bugyráig űzi Júdást (177–178).

[[paginate]]

Sajnálatos, hogy Júdás mint projekciós felület antiszemita képzeteket is előhívott. Megágyazott ennek, hogy többek között a német Juden, Júdást és a zsidókat is jelölheti. Míg Papiasz a Júdás holttestét körüllengő orrfacsaró szagtól hüledezik, addig a középkor már a foetor Judaicus (zsidó bűz) rémével riogat (11). A János apostol cselekedetei zavarba ejtően sejteti, hogy az áruló Júdás a zsidó nép megtestesítője (70–71). Az antiszemita színezet a passiójátékokból sem marad el. Azzal, hogy Júdás gondosan megszámlálja a harminc ezüstöt, a közönség a középkor „gyűlölt zsidójára” asszociálhatott (88). A nagyszombati Júdás-bábú tűzbevetését egyesek „zsidóégetésnek” nevezik, vagy azzal számolnak, hogy a „vörös zsidót égetik meg” (99). Ugyancsak a zsidóellenesség jele lehet, hogy számos ábrázolás szerint Júdás sárga ruhát viselt, mely szín a zsidósághoz is köthető (4).

A könyv illusztrációk sorát felvonultatva hozza közel a képzőművészeti példákat (121–154). Az ábrázolások visszatérő eleme a sárga ruha, az erszény, a rőt haj és szakáll, valamint a sémi arcél. Míg a tizenegyet rendszerint glória lengi körül, addig Júdás esetében eltérő megoldásokkal találkozunk. Legyen szó akár a glória hiányáról, vagy a fekete glóriáról, Júdás elkülönülése nyilvánvaló. Gyakori motívum, hogy Júdás az ördög sugallatára cselekszik, illetve hogy a külleme is a gonoszhoz hasonlatos. Ugyanilyen baljósak azok a grafikák, amelyek Júdás mellé kutyát, fekete madarat, kecskét vagy dongót rendelnek. Némely oszlopfő-ábrázolás szerint az ördögök húzzák szorosra a Júdás nyakát körülfogó kötelet.

A hatástörténet azonban másfajta ábrázolásokról is tud. A Júdás evangéliuma szerint Júdás a megváltást mozdította elő (73–74). A vézelay-i apátság egy oszlopfője a jó pásztort, vállán az elveszett báránnyal, Júdással ábrázolja (186). Bach Máté-passiójában Júdás a tékozló fiúnak nevezi magát (111–112). Rembrandt: Bűnbánó Júdás c. festménye az áldozat és a szenvedő ember hívószavakat idézheti fel (149). A Jézus Krisztus szupersztár c. darabban a passió Júdás szenvedéstörténetévé is lesz (116). Walter Jens: Der Fall Judas c. írása szerint Júdás Jézus parancsát követte (106).

[[paginate]]

A könyv széles horizontját mutatja, hogy a zsidóság Júdás-képe is bemutatásra kerül (155-176). A Toledot Jesu keresztyénellenes gúnyrajz szerint Júdás Jézus leleplezője, és így a monoteizmus bástyája. A zsidó vallástörténészek megannyi módon láttatják Júdást. Jézus önként adta magát a rómaiak kezére, és ebben kérte Júdás segítségét (Krauskopf). Júdás Isten akaratának engedve adta át Jézust (Goldschmidt). A tanítvány csalódottságában szolgáltatta ki Jézust (Klausner, Rappeport). Júdás Jézus dramaturgiai ellensúlya (Lapide). A zsidó szépírók legalább ily sokrétűen láttatják Júdást. A lobbanékony Júdás gyakran ellenpontja a higgadt Jézusnak (Mühsam, Sternheim). Brod, csavarva e klisén, a hellenizálódó, így gyökérvesztett szekularizált zsidó típusaként mutatja be a tanítványt. Végül pedig, regényként is olvasható, hogy Júdás az üdvtervet előmozdítandó lépett a pástra (Asch).

A záró alfejezet arra kérdez rá, amit a könyv gyakran lebegtet: lehet-e Júdásnak reménye (185–190)? A szerző annak szűrőjén közelít ehhez, hogy a modern teológiában a kegyelem tana a bűn hatalma felett áll. Így szól arról, hogy a παραδίδωμι (átadni) Júdás árulása mellett Jézus önátadására is vonatkozik (Gal 2,20), illetve azt is kifejezi, hogy az Atya odaadta a fiát (Róm 4,25; 8,32). A szerző a „υἱὸς τῆς ἀπωλείας” kifejezés magyarázatakor abba kapaszkodik bele, hogy az elveszettség a megtaláltatással karöltve is szerepelhet (Lk 15,11–32). Habár a könyv eme észrevételekkel zárul, de végül nem vállalkozik markáns állásfoglalásra.

Érzésünk szerint az így is bőséges hatástörténeti áttekintés akár külön alfejezetet is szentelhetne a mozgóképek Júdás-ábrázolásainak. Mivel temérdek Júdás-monográfia született, ezért segítené az olvasót annak bemutatása, hogy a szerző miként pozícionálja a megközelítését a magyarázatok széles koordináta-rendszerén belül, mivel az itt vizsgált újszövetségi verseket kiértékelve más végeredmény is előállhat.

Nagy József