Vajon mi értelme lehet a nyomtatásban megjelenő igehirdetéseknek? A prédikáció hangsúlyozottan szóbeli műfaj, ahol a betűvel visszaadható tartalom mellett természetesen sokat mond az előadás, a prédikátor egyénisége, leginkább azonban az igehirdető bizonyságtétele és a hallgatóság interakciója teszi teljessé a protestáns istentiszteletet. – Ugyanakkor azonban vannak olyan esetek is, amikor a leírt prédikációnak is jelentősége van. Emlékezetemben él egy szomorú eset: egy olyan asszony, akinek elhunyt férje mellett még az is súlyos terhet jelentett, hogy saját betegsége miatt nem tudott a temetésen jelen lenni. Könnyeit nem tudta visszatartani, amikor felpanaszolta, hogy férjét az utolsó útjára se tudta elkísérni. S ekkor vigaszt jelentett számára, hogy a temetési prédikáció kéziratát megkapta: testben nem, de lélekben mégis jelen lehetett!

Ezzel együtt igaz, amit a hagyományos nézet vall: „ne a kéziratot nézd, hanem a hallgatóság szemét!” Vagy: ami nem „per Du” (személyesen hozzád) szól, az mind „perdu” (elveszett) – érdekes német-francia szójátékkal. Mindezt az írott szó nyilván nem adhatja vissza, hanem csak arra szorítkozhat, amit egy leírt dráma nyújthat – szemben a dráma színházi előadásával. Ezzel együtt azonban igaz: Shakespeare drámáit nem csak nézni és hallgatni, hanem olvasni is szoktuk!

A KRE akadémiai istentiszteletein elhangzott prédikációk egy részének a kiadása több célt is szolgál. Egyrészt nyilván sokak számára, akik valamikor az intézmény hallgatói voltak, felelevenítheti az akadémiai közösség jó ízét, s újra megjelenítheti a szolgálatra készülés időszakát. Talán remélhetjük azt is, hogy meghosszabbítja azt! Ugyanakkor azonban az is nyilvánvaló, hogy a teológiai tanárok tudományos munkásságát ismerve mintegy összehasonlíthatja az olvasó a háttérben végzett tanulmányok és a konkrét igehirdetés kapcsolatát. A sokszor emlegetett íróasztali munka és a szószéki munka kapcsolatát jól példázzák ezek az igehirdetések. Ugyan a prédikáció műfaja mindvégig megmarad; csupán Egeresi László Sándor az, aki jegyzeteket is fűz az Ézs 11-hez írt prédikáció jegyzeteként, nyilván azzal a szándékkal, hogy az olvasónak (nem a hallgatónak!) az exegézis és a prédikáció kapcsolatát bemutassa. Csupán érdekességként: az olvasó döntse el, hogy nem lenne-e néha kifejezetten gyümölcsöző, ha ilyen műhelymunkát is szélesebb körben mutatnánk – az igehirdetés hitelképességét mindenképpen növelné, ha nem is mindig, de néha azért az átlag gyülekezeti tag is látná, hogy milyen jellegű munka folyik a gyülekezeti igehirdetés előkészítésében.

A prédikációk során betekintést nyerhet az olvasó a Károli Gáspár Református Egyetem életébe az egyes alkalmak révén. A rektor, Balla Péter például a Károli Közösségi Napok alkalmával magyarázza az ApCsel 2 fejezetét, s ennek alapján kiemeli az apostoli tanítás, a közösség, a kenyér megtörése és az imádság fontosságát. A 42. vers üzenetét aktuálisnak tartja, s ma is megvalósítandónak ítéli: „Hadd legyen mindez minden gyülekezet alkotóeleme és a mi ‘károlis’ közösségünké is! Legyünk nyitottak az apostoli tanításra, most ebben a tág értelemben: a Szentírás üzeneteire. Gyakoroljuk a közösséget anyagi gondoskodásban és lelki javaink egymással való megosztásában is” (18. lap). Csak remélni tudjuk valamennyien, hogy a református egyetem közössége valóban ilyen elvek szerint épül!

[[paginate]]

Az aktualizálásban legmerészebb talán Zsengellér József, aki a Sámson-történetek (Bír 15) aktualizálását meglepő módon kezdi: „Boldog Valentin napot! Vagy pontosabban boldog Bálint napot! Vagy inkább valami mást?” (227. lap). Persze, a figyelemkeltő kezdet után Valentinus római szent történetéről hallhatunk, de az üzenet is a kapcsolatok ápolásának fontosságát hangsúlyozza, nem pedig ennek az amerikai ízű ünnepségnek az emlékezetét. Más prédikációiban is szóhoz jut a Lidl-botrány, vagy a választás – mind-mind kapcsolódó pont az üzenethez, segítség abban, hogy jobban megmaradjon a mondanivaló a hallgatók emlékezetében.

Az alkalmakon túl persze szóhoz jut a prédikátor egyénisége is; mert igaz ugyan, hogy a szigorú szakmai munka szinte személytelen, de amikor üzenetté válik, akkor szükségszerűen keresztülmegy a prédikátor személyiségén – s ez így jó, hiszen az üzenet mögött mindig egy hívő ember áll! Békési Sándorról tudjuk, hogy nem csak foglalkozik a művészettörténettel: ez a munka egész egyéniségét áthatja. Mégis kellemes meglepetés, amikor a Lk 16,26 kapcsán (a szegény Lázár és a gazdag ember története alapján) a nagy közbevettetést „tükröztetésként” értelmezi, s a geometrián keresztül Ovidius Átváltozásai is szóhoz jutnak. Mindez persze illusztráció: „A lét két valósága között nagy közbevettetés van, amely fölött a híd, az affinitás tengelye valójában Jézus Krisztus véres feszülete” (37. lap). – Kocsev Miklós (igazi gyakorlati teológusként) az Ézs 1 kapcsán az élet relacionális voltáról beszél. A „rettentő szavak” prófétája arra indítja, hogy hangsúlyozza: „Relacionális kapcsolatban a partnereknek gyakorta kemény szavakat, szemrehányásokat kell kiállni, meghallani. Ha sikerül így is egymást meghallgatni, akkor legalább megtudom, mi az, ami fontos a másiknak, miközben nekem fel sem tűnt soha. Az egymásra ‘hangolás’ terhe és eredménye egybe folyhat” (85. lap). – Literáty Zoltán (aki egyben gyülekezeti lelkész is) Nábót szőlőjének a kapcsán idézi figyelmünkbe: vannak olyan dolgok, amelyekre rá lehet írni a „nem eladó” üzenetet. A „per Du” az ő igehirdetésében is megszólal: hited és hűséged táblájára mi van ráírva? (113. lap). – Pap Ferenc nem csak Ezékiel könyvéből doktorált, hanem az Ez 34 alapján igehirdetést is adott közre: „A pásztorság szolgálat és felelősség nem hatalmaskodás, belső minőség. Béresnek szegődtem-e el, vagy pásztornak hívattam-e el? – ez ma a döntő kérdés” (145. lap). – Németh Dávid a híres „szemet-szemért, fogat-fogért” elvet tudja aktualizálni: az ártatlanság védelmét, az igazságosság érvényesülését, a másik szempontját és a bűnmegelőzést látja aktuális üzenetnek. – Az egyháztörténész Lányi Gábor a Júd 20-25 illusztrációját a donatisták történelmi példájával illusztrálja. Az ő „felfogásuk, sorsuk példázza, hogy ‘szemben az árral,’ ez még nem a cél. De keresztül az áron Isten felé, ez az, ami célt, értelmet és erőt adhat az életedhez” (102. lap).

Rövid körképünk szubjektív módon kiválasztott példákat hozott, s csupán azt illusztrálhatta, hogy a prédikációk a budapesti Hittudományi Karon egyáltalán nem árulkodnak egységesítésről, hanem a lehetőségek széles körét mutatják fel. Mint ha az ember egy szép botanikus kertben járna, ahol kívánsága szerint választhatja ki azt a növényt, virágot vagy fát, amelyben gyönyörködhet, vagy amelynek árnyékában megpihenhet. Ezek lehetőségek – amelyeket lehet követni, de lehet belőlük ihletet is meríteni, hogy valami egészen más úton járjon az olvasó. Nem preskriptív, még csak nem is deskriptív, hanem egyszerűen bizonyságot tesz arról, hogy teológiai képzettséggel hogyan szolgálhatja a tanár az egyházi igehirdetést. Csak egyet mondhatunk rá: várjuk a folytatást!

Karasszon István