A könyv – értékei mellett – olyan megnyilatkozásokat is tartalmaz nagy számban, amelyek mellett nem tudok szó nélkül elmenni.

A Szerző menye által írott előszóból több minden kiderül. Például, hogy maga az író adta át a Kiadónak naplóját 1993-ban azzal a meghagyással, hogy „ha majd a helyzet megengedi, adjátok ki”. Nem akart ártani választott egyházának – értelmezi Benda Kálmán óhaját az Előszó szerzője. Vajon miből gondolja, s vele együtt a Kiadó, hogy ma ez a napló nem árt egyházának? − Álságos az Érted haragszom… (nem ellened) cím is. Ugyanis ha valakiért haragszom, azt inthetem, dorgálhatom, de semmiképp sem alázhatom meg, nem tehetem gúny és nevetség tárgyává, nem állíthatom pellengérre, nem szégyeníthetem meg a nagy nyilvánosság előtt! - Az is kiderül Sebők Magda előszavából, hogy apósának vallása volt, de vallásos élete nem. Hitét nem gyakorolta, templomba nem járt, a papságról lesújtó véleménye volt. A baranyai kerékpártúra alkalom volt számára, hogy – ahol kellett, akár némi igazítás, csavarintás segítségével – indokoltnak láthassa és láttathassa megvetését, amely benne élt a paplakok lakóival szemben. Az útinapló olvasása után erős hangsúlyt kap, s kérdéssé válik egy mondat, melyet az Utóhangban Németh Balázs fogalmaz meg: Ki lehet a látottakat egy meghatározott cél érdekében munícióként használni! A bendai válasz: igen, s meg is teszem. (A papságról – en bloc – lesújtó véleménye volt, s ennek igazolására útja során talált, sokszor kreált muníciót.) Úgy vélem, hogy nagy benső etikai hiányosságokra utal, ha valaki erre vetemedik. Valamelyes empátiára utaló megnyilatkozást nagyítóval kell keresni naplójában. A naplóműfaj nehézségeiről írva az Utóhangból idézek egy nagyon fontos kérdést, amely a következő: …lehet-e kívülállókat érzékennyé tenni bizonyos speciális problémák iránt úgy, hogy a szereplő személyek érzéseit nem zsákmányoljuk ki, lelkét nem vetkőztetjük le, hanem személyes intim szférájukat az embertársi szeretet jegyében megőrizzük, és tiszteletben tartjuk? Bizonyosan lehet, sőt kötelező, – még a napló-műfajban is - felelem én. Ez csupán lelkület, gyakorló keresztyén voltunk vagy hiányának kérdése. A Baranyai útinapló annak bizonysága, hogy a Szerző nem tudott – mert nem is akart - megfelelni egy ilyen elvárásnak. -  Két egyházi emberre tud felnézni: Újszászi Kálmán és Pap László, akiket elismerésével kitüntet. De ami e két kitűnőségben meghatározó, t.i. a hitük, arra nem figyel, s abban nem követi példájukat.

[[paginate]]

Milyen „hozadéka” lett az Útinapló kiadásának? (Nem a Benda-örökség forintosításából származó haszonra vonatkozik a kérdésem.) Például ilyen: egy római katolikus történész remek előadást tart mai – tökéletesen tájékozatlan – hallgatóságának, könyvismertetés címén: látjátok feleim, ez volt a református papság, elképzelhető, milyen lehetett az az egyháznak csúfolt képződmény, amelyet ezek a bajnokok képviseltek (Pécs, Tudásközpont). Az ábrázolás hiteles, a megvetés és gúny biztosan jogos, hisz a Református Egyház prominens személyisége, a Károli Gáspár Református Egyetem első rektorának tollából származik. (Hogy mindezt egy egyházát negligáló, papgyűlölő írja, erről nem esik szó.) A hallgatóság szörnyülködik, olykor csodálkozik, máskor derül az előadó szellemes fordulatain.

Persze, bizonyos szempontból akkor történt e mű kiadása, amikor – Szerzője intenciója szerint – a helyzet megengedi. Megengedi a helyzet, mert ma a határokat, erkölcsi normákat felrúgó libertinizmus jegyében mindent szabad, s mindennek az ellenkezőjét is. Megengedi a helyzet, mert ma már a föld is besüppedt azok sírjain, akikről szól ez az írás, ők tehát nem fognak tiltakozni, kiigazításért perlekedni, hallgatnak, mint a sír. Egy-két utolsó mohikántól eltekintve már a következő generáció is a föld alá került. A harmadik generáció legnagyobb részének pedig már nincs emléke, személyes ismerete az ősökről, ezért legfeljebb csodálkozik, hogy ilyenek lettek volna a nagyszülők? Behúzza a nyakát és hallgat, esetleg szégyenkezik, vitatkozni nem tud, és nem mer, hisz az ő ismereteinek alapja csupán az, amit a szüleitől hallott az ősökről, s az … ugye születhetett gyermeki elfogultságból is, tehát hivatkozási alapnak kevés. Gondolom, amikor útjára indíttatott ez az útinapló, a megjelenését veszélymentesnek ítéltétek. A helyzet megengedi – senki sem fog tiltakozni miatta. S ha netán – legalább a Kiadónak – kasszasiker is lenne ez a kiadvány, ez a szempont ugye sok mindent felülír!

Mind az Előszó írója (Hamarkay Ede), mind az Utóhang szerzője pontos elemzést ad arról az állapotról, amibe a baranyai gyülekezetek s papjai 1955-re kerültek. A kis létszámú gyülekezetek legtöbbjében a lelkészcsaládok megélhetését a – gyülekezetenként változó nagyságú − papi földek jelentették. Ezek 5 évvel korábban államosításra kerültek, s ezzel valóságos egzisztenciális válságba jutottak ezek a többnyire több, olykor sok gyermeket nevelő és taníttató lelkészcsaládok. Ahol a kolhoz-szervezés nem volt sikeres, ott teljesíthetetlen mértékű beszolgáltatással és adóval terhelték meg a családokat (padlássöprés). Ahol a tsz-t megszervezték (többnyire erőszakkal), ott az új létforma csak bér nélküli munkát jelentett a tagoknak és családoknak, mert az első esztendőkben az ún. munkaegység értéke a napszám harmadát sem érte el. A falvak népe elszegényedett. Sok gyülekezetben a havi 600 forintos kongrua és a minimális összegű családi pótlék volt a lelkészcsalád egyetlen bevétele. Kis létszámú falvakról, gyülekezetekről lévén szó, a stólajövedelem jelentéktelen volt. Ilyen körülmények között úgy segítettek magukon, ahogy tudtak. Művelték a legtöbb parókiához tartozó kertet, veteményeztek, önellátásra törekedtek. Baromfit tartottak, a tojást – bagóért – az állami felvásárlónál értékesítették. Nyulakat tenyésztettek értékesítésre, és hogy húshoz jussanak. A sellyei lelkész – öt gyermeket nevelt, s nyugalmazott lelkész apósa-anyósa is náluk élt – évenként részaratást vállalt, ezzel kereste meg a kilenctagú családnak az egész évre kenyeret biztosító gabonát. Fiatal volt és erős. Az ilyen munkára azonban nagyon kevesen voltak alkalmasak. Mások a selyemhernyó-tenyésztéssel próbálkoztak, mint a belvárdgyulai lelkész (meg nem engedhetően Gugyeráknak csúfolja a szerző), vagy a bogdásai lelkipásztor. Ez utóbbi be is számolt e tevékenységéről a református sajtóban (vagy az Út –ban, vagy 1957 után a Reformátusok Lapjában). Leírta itt Nagyréti József, hogy embertelen mennyiségű eperfa-levelet kell szednie a folyamatosan ezzel s csak ezzel táplálkozó selyemhernyóknak. Egész napját, minden erejét igénybe veszi ez a tevékenység. Elmondja, hogy készülésre sem igazán marad ideje-ereje, s nem jó így menni a szószékre. Adalék a történetéhez, amit elbeszél újságcikkében. Eszerint egy nyári reggelen, amikor ő az utca eperfáiról gyűjtötte a falevelet, egy férfi biciklizett át a falun. Aztán estefelé, amikor még mindig ezzel foglalkozott, a kerékpáros férfi – már kissé kapatosan, dúdolgatva – hazafelé tartva ismét áttekert a falun, s a faluvégen – állítólag – már így nótázott: A bogdásai szegény pap / a hernyóknak szed egész nap. Mindezekhez azonban hozzá kell tenni, hogy ilyen körülmények között is a lelkészek szolgálatukat elvégezték. Amilyen gyülekezeti alkalmat a rendszer tiltásai között meg lehetett tartani (a vasárnapi istentiszteleteken túl), azokat megtartották. Hitoktattak (ahol lehetett), konfirmációi felkészítés szinte mindenütt volt, ősztől tavaszig bibliaórát tartottak, családokat látogattak. És jegyzőkönyvek, egyéb, levéltári iratok tanúskodnak arról, hogy e lelkészek legtöbbje 1945 előtt és 1948-ig milyen munkát végzett gyülekezetében. Vasárnapi iskola, KIE-munka gyűjtötte egybe az ifjakat, leánykör, asszonyóra, presbiteri bibliaóra, vallásos esték rendszeresen, az őszi-téli időszakban, népművelő előadások vasárnap délutánonként, színdarabok az ifjakkal, konferenciák, és így tovább. A Pestről érkezett, papgyűlölő úr által megvetett, kifigurázott papság nagy többsége így dolgozott, amíg hagyták.

[[paginate]]

Az útinaplóból hosszan lehetne a negatív példákat sorolni, kezdve akár a mohácsi vizit során készült ilyen megjegyzéssel: „Vikárné – első ránézésre meglátszik, hogy zsidó – kissé már szétesőben lévő, kedves teremtés”. (Ennél sokkal kevesebbért is antiszemitát kiáltanak manapság az erre nagyon figyelő körök.) Akik ismertük, azt tudjuk róla, hogy a származása volt zsidó, családjának legnagyobb része a haláltáborokban maradt. Ő egy mélyen hívő, református asszony, aki hét gyermeket szült, s közülük kettő református lelkész lett. S folytathatnám a sort, akár a már említett gugyerákozással és egyebekkel. És lehetne egy külön szakaszt szentelni a Szerző zabolázatlan pletykálkodó hajlamából született naplórészleteknek. Az ismert nótában felemlegetet vénasszonyok, akik pletykálkodni kiültek a padra, besárgulhatnának az irigységtől, ha Benda Kálmán pletykáit meghallanák. S ezeket a ki tudja, hol felszedett pletykákat, mint hiteles történeteket adja elő. (Például Nagyharsány, Siklós, Hobol papjairól – mint akik történetei hirtelen eszünkbe jutnak.) Nem folytatom, aki olvasta a könyvet, úgyis tetszése szerint gyűjtheti ki a botrányos és botránkoztató példákat.

Egy helyen állok meg csupán, s ez a túrázók drávafoki látogatása, ill. az arról készült beszámoló. Személyes érintettség okán állok meg itt. A jellemzett drávafoki lelkész az Édesapám, s tanúja voltam a három vendég ottani vizitjének, néhány órás látogatásának – amint tanúja vagyok a kipellengérezett Apám életének és szolgálatának is. S úgy vélem, Apámat jobban ismertem, mint Benda Kálmán, aki pár órás látogatás alapján súlyosan elmarasztaló ítéletet jegyez le róla, s így mutatja be az utókornak. Tehát drávafoki szereplésükkel kapcsolatban az útinaplóban leírottakra reflektálok. Kezdem azzal, hogy egy parókiára vasárnap délelőtt, félórával az istentisztelet kezdete előtt idegenként megérkezni nem ildomos. (Magamban bunkóságnak nevezem!) Nem azért, mintha akkor készülne fel a lelkész a szolgálatra. De az az idő más célt szolgál. Ez a csendé, az imádságé, a ráhangolódásé, „bemosakodásé”. Persze, ez egy Egyházon kívül álló úrnak ismeretlen, meg sem fordul a fejében, hogy alkalmatlan az idő, s tekintettel lenni lenne illő… A figyelmet elvárja. Gyakorolni nem szokása, ő nagyobb szuverén annál! − Megjegyzést tesz naplójában, hogy a lelkész ott forgolódik, téblábol körülöttük. Igen, biztosan szokatlan számára ilyenkor ez a szituáció, de van annyira tapintatos házigazda, hogy nem teszi helyre a neveletleneket. Aztán elvonul készülni. Édesapámat ismerve arra gondolok, hogy először, mint fentről küldött atyafiakra tekintett a jövevényekre, s abban „téblábolt”, hogy leülhet-e velük az istentisztelet előtt elcsendesedésre. Aztán a rövid ismerkedés alatt minden világos lett számára.

Az igehirdetését közhely-gyűjteménynek mondja. Ehhez nem tudok hozzászólni, nem emlékszem rá. De azért nem lenne rossz tudni, Benda Kálmánnak mi a közhely, ha igehirdetésről van szó. S vajon a gyülekezetnek is közhely az, ami Benda Kálmánnak közhely? Amit viszont tudok, hogy Édesapám minden szolgálatára alaposan felkészült, prédikációit megírta. (De szószékre csak rövid vázlatot vitt.) Kálvin téri káplánként kapta meg az amsterdami ösztöndíjat, ahonnan egy év után gazdag könyvanyaggal tért haza. A Korte Verklaring (kommentár-sorozat) addig megjelent darabjai, a teljes Henry Matthew holland nyelven, Kuyper Teológiai Enciklopédiája, Bavink Dogmatikája, egy sereg tartalmas, akkor kapható irodalom, Hitvallás-magyarázatok stb. S ezeket nem a könyvespolcnak hozta, rendszeresen olvasott. És meghozatott sok itthoni megjelent kiadványt, a belmisszió irodalmától kezdve mindaddig, míg volt itthon valódi református könyvkiadás. Gereformerde volt, itthon Sebestyén Jenő köréhez és munkatársai közé tartozott. Hagyatékában több levelet találtam Sebestyéntől, melybe cikket kér a Kálvinista Szemle részére. (Megjegyzem itt: Rácz Lajos Nagykőrös-Bokros egyháztörténettel foglalkozó lelkipásztora erősen faggatott – amikor ezzel a témával foglalkozott –, hogy milyen anyagunk van Édesapám történelmi kálvinista múltjából, mert gyakran találkozik nevével, e témát tanulmányozva.) Mindezek mellett persze, lehet, hogy ez a prédikáció nem volt jó, s Benda Kálmán okkal kifogásol. Lehet. De ha így is lett volna, egy egyszeri alkalomból valakit, egész életét beskatulyázni, s így hagyni a majdani olvasókra… szabad? Amit pedig az imádsággal kapcsolatban papírra vet, az számomra blaszfémia! Édesapám mélyen hívő ember volt, akinek az imádság a legszentebb dolog, találkozás, eléborulás, megrendülés − mysterium tremendi. Nem mutatvány, patetikus jelenet, ahogy előadja az, aki sosem imádkozott, nem ismeri ezt az ajándékot, mert a saját üres ege előtt ugyan kihez is fordulhatna. – Kik voltak a templomban? Az akkori Drávafokon – az előző nap született leánygyermektől a harmincévesekkel bezárva − felekezeti korlát nélkül sem lehetett 60 lányt találni, akkor nyilván a református istentiszteleten sem, mint ahogy a Szerző feljegyzi. Asszonyok jártak nagyobbrészt, minden korosztályból, így lányok is. De férfiak is, bár sokkal kisebb számban. Legalább néhány presbiter minden vasárnap résztvevője volt az istentiszteletnek 1955-ben is. Egyébként minősíti a gyülekezetben folyó lelkipásztori munkát, ha az akkor alig 300 lelkes gyülekezet 60 tagja jelen volt egy vasárnap délelőtti istentiszteleten. Nem tudom, 1955-ben hány ilyen baranyai gyülekezetet talált volna, még a sokkal nagyobb lélekszámú települések református közösségei között is.

[[paginate]]

A titokzatos csengőjelzések is szóvá tétetnek. Ez volt a jeladás: lehet harangozni. Akkoriban fizetett harangozója már nem volt az egyháznak. Évközben egy atyafi szívességből végezte ezt a szolgálatot. Természetes volt, hogy ha a kollégiumból vakációra hazatérek, felváltom a helytálló atyafit a harangköteleknél. De sem az atyafinak, sem nekem nem volt órám, sőt, a hajdani harangozóknak sem volt. Így alakult ki az a gyakorlat, hogy a lelkész a megfelelő időben csengővel jelzett iroda-dolgozószobája ablakából. (Másodéves teológus voltam, amikor kántorizálásért kapott szerény fizetség sok havi megtakarításából és szülői támogatásból az első karórámat megvehettem.) Egyebekben pedig családunk minden tagjának természetes volt, hogy a gyülekezetért élünk Drávafokon, s amivel szolgálni tudunk, azzal szolgálunk! Sokévi szenvedés után 1951 nyarán Édesanyám meghalt. 14 hónap után Édesapám újra megházasodott, s feleségül vette igaz jó barátjának, dr. Kiss Gézának (Kákics) a sógornőjét, aki korábban 30 évig diakonissza volt, majd a rend állami felszámolása után szabad lett. Mivel kottaolvasó volt, vasárnap de. ő orgonált, így az istentisztelet valóban teljes családi szolgálattal zajlott. Amit nevelőanyámról ír, biztosan úgy volt, a 30 éves más fajta szolgálat élete végéig meghatározója maradt.

No és az ebédnél… Apám dicsérte a tsz-t, és Pál apostolra hivatkozott. Legalábbis így emlékezik Benda Kálmán, s lehet, hogy mindez megtörténhetett, csak nem épp abban a kontextusban, ahová ő állította. Nem a tsz-t dicsérte, hanem azt Isten ítéletének látta, és azt mondta, hogy el kell fogadni az ítéletet, ahogy el kellett fogadnia a választott népnek az asszír-babiloni fogságot a szabadításig. Kell szóljak az előzményről. 1926-tól szolgált az Ormánságban. Szerette s menteni akarta népét mindvégig. Az ország első egykés vidéke volt. Az egyke alapvető oka pedig, hogy ne osztódjék a birtok. Ebben a folyamatban a föld lett az istene ennek a szeretni való, egyedülien nagyszerű, szorgalmas népnek. Megszűnt szaporodni, s ha mégis jött volna a második gyerek, legtöbbször megölték, még a méhen belül. (A témában lásd kákicsi Kiss Géza, Kodolányi János és mások munkásságát.) Isten bibliai népe a Moloknak adott gyermekáldozatot. A mi népünk a föld-istennek. Mindig ítélet jön az elfordulás után. Ezt az ítéletet hirdette, s mutatta fel Édesapám a tsz-ben. Néhány nap alatt az egész falut beszervezték, s minden földtulajdon odalett, lovakkal, szerszámokkal együtt. Ez elképzelhetetlenül nagy ítélet volt. Hisz nappaluk és éjszakájuk, álmuk és minden tettük, munkájuk a földszerzés jegyében történt. S most szinte egy perc alatt minden elveszett, amit nemzedékek gyűjtöttek, amiért s aminek éltek. Rendkívül népszerű tett volt ebben a helyzetben azt suttogni az embereknek: tartsatok ki, nem tart soká, addig guggolva is kibírjátok stb. A prófétai látás viszont azt mondta: fogadjátok el Isten ítéletét, térjetek meg, s igyekezzetek a város jólétén, mert az a ti jólétetek is lesz. Igei látás nélkül erre persze ennyit lehet mondani: dicsérte a tsz-t a Bibliára hivatkozva. – Ugyanitt derül ki az is, hogy Benda Kálmánnak ismeretlen és idegen az a gondolat, hogy Isten Igéje által vezetheti, tanácsolhatja a ráfigyelőket. De hogy is érthetné meg ezt valaki, hit nélkül.

[[paginate]]

Édesapám nagyon szerette, s mentette volna faluja népét. Virágzó gyülekezeti élet folyt Drávafokon. Komoly gyermekmunka a református iskolában és a vasárnapi iskola révén, ifjúsági munka, lánykör, asszonykör, a presbiteri bibliaórán az Institutiót magyarázta, s figyeltek, értették. Okos, intelligens nép volt. Baranya ifjúsági missziói lelkésze volt hosszú ideig. Mai öregek (pl. Nagy Ferenc József, korábban egyházmegyei gondnok, az Antall-kormány földművelésügyi minisztere) kérdik: annak a K. Ernőnek vagyok-e a fia, aki azokat a nagyszerű megyei ifjúsági konferenciákat szervezte? Kovács Bálint, Dobos Károly lelkesen, elismerőleg, barátjukként emlegették. Utóbbi, jó barátja, a KIE újságban cikket ír róla, baranyai ifjúsági munkájáról, s lelkesítő példaként állítja mindenki elé. Vinni akarták Baranyából. Missziói lelkületű barátai szólították: Üresedik Ócsa! Gyere! Ajánlhatunk? Nemmel felelt. Mi lesz ezzel a néppel, ha mindenki elfut innen. Hagyatékában van a makói gyülekezet hívása. Számukra mérvadó helyről ajánlották. Jöjjön el, hogy megismerjék. Bemutatkozó szolgálatokra várják mindkét templomban, megnevezett vasárnapon. Gyorsvonat 2. osztályú jegyét fizetik. Nem ment. Rosszul tette, mondom én ma. Kérdés, igazam van-e. Hiszem, hogy ahol van, 40 éves drávafoki hűségéért magához ölelte, Akit szolgát. De lehet, hogy pirongatás is várta, mert nem lehetett többre bízni? Majd minden kiderül, számomra is hamarosan.

Évente egy-két alkalommal Bátyámmal fel szoktuk keresni szüleink sírját a drávafoki temetőben. A szomszéd falutól, Bogdásától Drávafokig, az országút mellett, azon a drávai áradmányos földön, amelynek minden darabjáért éltek-haltak az emberek, ma nyárfaerdő húzódik. A föld a kutyának sem kellett, hát betelepíttették: még se maradjon parlagon. A Délfelé kivezető út mentén ugyanígy. A 100 éve 700 lelkes, szín-református faluban ma 83 reformátust tart nyilván a lelkész (kb. 5 évvel ezelőtti adat), miközben a település lélekszáma nőtt. A 83-ból régi, gyerekkorombeli református csak mutatóban van. Elvándoroltak, vagy kiköltöztek a temetőbe.

Befejezem írásom, amelyből végül egy requiem lett. Requiem az Ormánságért, egy falujáért, annak gyülekezetéért, s a gyülekezet lelkipásztoráért, Akit kurtán-furcsán intézett el egy neves történész, egy magát kálvinistának valló … ember. Goszpogyi, pomiluj – Uram, irgalmazz!

Amíg valaki fiókjában tartott kockás füzetébe naplót ír, ez magánügye, azt ír, amit akar. Amikor azonban a nyilvánosság elé viszi ezt, attól kezdve közüggyé válik írása. Benda Kálmán írása informál és dezinformál egyszerre, súlyosan sérti emberek sokaságának emlékét. Nem tudok emellett szó nélkül elmenni, ezért született ez az írás. De úgy vélem, a Kiadó felelősségének felvetése sem lehet kérdéses. A megjelentetést ugyanis rájuk bízta a Szerző. Az ő döntésük volt mind a kiadás, mind az időzítés.

Komlósi Péter