A FELTÁMADÁS ÖRÖME
(Lk 24,1-12)
Még lopva követlek, még hallgatnak a fák
egyenetlen törzzsel borulnak fölém,
részvéttelenül, mint ős óriások,
viharban megtépett száz, olajbarna födém.
A barlanghoz mégis mezítláb szaladtam,
az út hófehér volt lépteim alatt,
a megtett idő önmagába fordult:
s már semmi sem fontos. mi mögöttem maradt.
Majd mázsányi súllyal lehulltak a terhek,
miként a kő is, mit elhengerített
angyalnak keze a sírbolt szájáról -
s Te ajándékba adod e véghetetlen hitet.
AZ EMMAUSI TANÍTVÁNYOK
(Lk 24,15-35)
A megtett út felén reánk hullt a fény.
Földre szegezett álmokon át
köddé lett köröttünk a kóborló világ.
Az út már mindegyre fényesebb,
míg bennünk végül begyógyul a seb.
Szemünkön mégis szánalmas lepel
takarja Lényed – míg nem ismerünk fel.
Majd kunyhónkba térsz,
hogy asztalunkhoz ülj.
Bocsásd meg
koldus csöndjeink.
S míg megtöröd kenyerünk
súgjuk: maradj...
vagy jöjj el megint.