Isten minden teremtménye zárt és elégséges önmagának, egyedül az ember nyitott. Három irányba is. A múltra, ami örökségünk, mai magunk szerves része. A jelent éljük. A jövőt illetően pedig egy jobb, szabadabb, emberibb világért küzdünk, küszködünk és szenvedünk. Hiánylény vagyunk: egy összhangját vesztett világ harmóniát áhító gyermekei. A művészet világa pedig a lélek oázisa.

Vessünk hát rá egy pillantást, és kérdezzünk ilyenformán: Vajon a művészt – ezt a teremtő képességekkel megáldott és/vagy megvert nyugtalan lelket – mi űzi, sarkallja, motiválja az örök emberi értékeknek a szépség jegyében történő ábrázolására, kifejezésére, sugalmazására időtlen idők óta?

Hogy van az, hogy ugyanaz a mű más-más irányból közelítve is becserkészhető, és az egymástól olykor merőben eltérő közelítések nemcsak elfogadhatóak, hanem mondhatni majd mindegyik értelmezés jogos, és a maga módján akceptálható?

Mivel magyarázható, hogy a műalkotásokkal való újabb és újabb találkozáskor a befogadó műélvező eladdig ismeretlen szépségekre, igazságokra bukkan(hat)?  S az egyik ember ilyen, a másik meg másmilyen élménnyel gazdagodhat?      

Miért módosul, akár többször is, és korántsem mindig ugyanabban az irányban az emberek érdeklődése a művészi alkotások iránt az ismereteik, élettapasztalataik gyarapodásával az egyének és/vagy a közösségek társadalmi körülményeinek megváltozásával, illetve a történelmi korok/korszakok egymásra következésével?

Miért kimeríthetetlenek a remekművek?

Sorolhatnánk…

[[paginate]]

Az élettényeknek a művészetek formanyelvén történő kifejezése, magyarán: az alkotás és a befogadás emelkedett életideált és moralitást igényel. Mert a tévedéseknek, tévhiteknek, vétségeknek itt sokkal súlyosabb következményei lehetnek, mint a tárgyi világ más területein végzett változtatásoknak, átalakításoknak. Hisz ha gyökeret ereszt, a selejtember nem dobható ki a szemétdombra, mint egy kacat, nem szabadulhatunk meg tőle egykönnyen, úgy működik, mint a célját tévesztett bumeráng, öntörvényűen értékeket rombol.

S fel kell tennünk végül még egy fura kérdést. Ha elkészül, befejezett-e a műalkotás? Mint műalkotástárgy kétségkívül igen, ám ha a befogadás felől közelítjük meg, úgy már merőben más a helyzet. Ma már mind szélesebb körökben vallják azt a gondolatot, hogy a művészi közlés utolsó láncszeme a befogadás. A sor az alkotóval indul, a műélvező a háromtagú egység végén áll, a forgáspont a mű. Csakhogy az elkészült mű szendergő állapotban van, igazában a befogadás kelti életre. Theodor Lipps (1851-1914) német pszichológus még tovább ment ezen az ösvényen. Talán túl messzire is. Szerinte ugyanis a befogadó beleviszi ideáit, érzéseit, óhajait, valósággal beleéli magát a műbe. Bár ez a felfogás - véleményünk szerint - túlzó, azért van benne jócskán igazság. Szőnyi István festőművész rokontermészetű gondolatot fogalmazott meg: „A művészi alkotásnál a téma másodrendű fontosságú. Mindig a ’hogyan’ és nem a ’mit’ dönti el a mű értékét”.

^Önarckép

Hogyha tovább sorjáznánk a kérdéseket, csak szaporítanánk a talányok számát. Ígéretesebbnek és gyümölcsözőbbnek tűnik, ha születésének századik évfordulóján betekintünk Györkös Mányi Albert (1922-1993) kolozsvári festőművész különleges életművébe, felidézzük ars poeticáját, sajátos élet- és világszemléletét.

[[paginate]]

Györkös zenésznek készült, így is indult, de „festőként írta be magát a művészettörténetbe” (Szebeni Zsuzsanna). Nem egyedüli jelenség az ilyen, főleg ha arra gondolunk, hogy ugyanaz az ember többféle talentummal (lehetőséggel) is bírhat. Eredendően zenész volt, ámde úgy tért át a festészetre, hogy nem fordított hátat a zenének. Amit sajátos gazdag életművének különös világa egyértelműen bizonyít. Mellékesen említjük, de nem jelentőség nélkül való, hogy a művészetek így vagy úgy mind összefüggnek, kölcsönösen hatnak egymásra, hisz a művészi alkotás lényegében nem más, mint a Mester világhoz való viszonyának saját formanyelvén történő megvallása, ábrázolása, kifejezése.

Györkös Mányi Albert Kalotaszeg – lassan fájdalmasan repedező – tömbmagyarságának zárt világában, Tordaszentlászlón született. Gyermekkori karsérülése (csonttébécé) miatt egyik karja lemerevedett, emberpróbáló küzdelmek után klarinéttanár lett a kolozsvári zenelíceumban. A két ország-csonkítás és az erdélyi magyarságot sújtó kisebbségi sors tovább mélyítették amúgy is súlyos helyzetét. Felesége, Jakab Ilona festőművész – aki kezdetben mentora is volt – „emelte ki a mélyből” azáltal, hogy egy szerencsés pillanatban felkínálta férjének a palettán maradt festéket – „nem akarod megpróbálni te is?” –, kaput nyitva számára egy új és varázslatos világra.

A fiatal Györkös igazságszeretetére és jellemszilárdságára vall, hogy nem csatlakozott a harsányan hirdetett „új világ” eljövetelének híveihez. Nem állt be a hurrázva tapsolók közé. Nem tekintett a ködképbe egy új ideológia szemüvegén át, hanem – kimondatlanul nemet mondva rá - saját kisközössége, szülőfaluja, Tordaszentlászló, Kalotaszeg és a tágabb térségek életének, emberi értékeinek művészi megörökítése foglalkoztatták igazán. Életműve a bizonyság rá, hogy látásmódja szigorúan egyedi.

[[paginate]]

Emberi-erkölcsi igazát megérezve, híveinek mindegyre gyarapodó, ma már népes tábora értékeli, szereti. A munkássága iránt érdeklődők és kíváncsiskodók között persze szép számmal akadnak olyan fontoskodók is, akik – szakmai féltékenységből vagy irigységtől gyötörve? – azt vetik a szemére, hogy munkái nem a valóságot ábrázolják: „képei amolyan álomképek”. „Milyen festő az – fakadnak ki -, aki alkotásaiban figyelmen kívül hagyja a kompozíció fontosságát, aki nem alkalmazza a színek harmóniáját vagy a perspektíva törvényeit, és naiv gyermeki groteszkséggel láttatja a világot, néha éppen meseszerűen?”

Ezért a „szakszerűtlenségéért” némelyek naivnak titulálják. Az alkotók és a befogadók értő-józan tábora viszont épp ebben látja festői munkásságában az „eredetiséget, az őstehetséget, a bátorságot, amellyel formabontó módon. /…/ figyelmen kívül hagyja a ’szakma’ szabályait’ /…/ sajátosan nonkonformista módon mutatja meg embertársainak a világot.”

^{Téli táj piros rókával, 1975}

[[paginate]]

Valóban, festményei és grafikái távolról sem a konkrétumok világának (nyers) másolatai, lenyomatai. Csakhogy a valóság tényeinek egzakt másolása nem a művészet feladata. Idegen tőle a szolgai utánzás. Erre százszor alkalmasabb eszköz a fénykép. Ilyen vonatkozásban a művészi alkotásoknak nincs is dokumentumértékük. Azért nincs, mert a műalkotás, a művészet egyszerre több és kevesebb a realitásnál, az életnél. Kevesebb azért, mert a művész alkotás közben átszűri az élet jelenségeit a maga szubjektivitásán, és kirostálva közülük a lényegtelen elemeket, beleviszi műveibe saját magasztos eszméit, érzéseit, eszményeit, többre, jobbra, emberibbre irányuló álmait, a mulandó helyett a maradandót, a múlhatatlant örökítve meg. Charles Baudelaire Egy dög című – rút témájú - gyönyörű versében erre következtet: „/…/ De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön / vad csókjaival megehet / én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm / elrothadt kedveseimet!” (Szabó Lőrinc fordítása).       Hasonló gondolatot fogalmazott meg Arany János Vojtina ars poeticájában: „/…/ Nem a való hát: annak égi mássa / Lesz, amitől függ az ének varázsa: / E hűtlen hívség, mely szebbít, nagyít / Sulykot, bizony, nem egyszer elhajít: /…/”

Györkös „a történelem levegője által átitatott és saját művészi látásán átszűrt világot jelenít meg, amely egyszerre hordozza magában a múlt nagy tradícióját és a művészi egyéniség közlési vágyát, egyéni rejtjeleit (Németh Lajos: Látó, 1990/3). Ezzel összhangban áll Banner Zoltán művészettörténész megjegyzése: Györkös művészete „a valóság emléke és a sejtelem valósága közötti térben való lebegés” (Utunk, 1982/23).

Munkássága egyszerre lírai, balladás, lényegre törő, sejtelmes, lélekemelő és eszméltető. Képei azt sugallják: íme, honnan jövünk, kik vagyunk, merre tartunk. Munkáival egyaránt emlékeztet létezésünk értelmére és feladatainkra, aminek ultima ratiója - a közösség szolgálata. ”Semmilyen mai vagy felelevenített sémát nem tartok tiszteletben, és senkinek az egyénisége nem nyomta rám a bélyegét. /…/ A téma szellemét tartom meghatározónak, és így gondolkodva igyekszem a néplélek, saját lelkem minél mélyebb rétegeibe merülni, minél általánosabb érzelmekig emelkedni.” – vallja a művész.

[[paginate]]

Györkös téren és időn át vezető képein a falu megelevenedő népe, hiedelemvilága, álmai, hangjai, örömei és némasága oly szembeötlők, akárha benne lennénk a képekben.

A szülőföld iránti elköteleződés legmélyebb megfogalmazását érezte Katona Ádám irodalom- és művelődéstörténész Györkös alkotásaiban: „Kalotaszegét idézi Györkös Mányi Albert, még csak nem is a dekadens-gyönyörű, múlt században kanonizálódott női viselet színpompáját, hanem valami mélyebbet, áhítatosabbat, derűsebben-felszabadultabban vidámabbat, alkalomadtán – ritkán – gyászosat, nemcsak a látványt, hanem a lényeget is, mint Kós Károly óta Kalotaszeg ürügyén ennyire lényegre törően talán senki” (A Hét, 1975/1).

Ezeket hallva-olvasva óhatatlanul Ady Endre A Kalota partján című híres verse jut eszünkbe: „Pompás magyarok, templomból jövet, / Mentek át a Kalota folyón / S a hidat fényben majdnem fölemelte /Az ölelő júniusi nap /…/”

Ami a témaköröket illeti, a falu népe mellett Györkös festményeinek és grafikáinak másik hangsúlyos motívuma Kolozsvár a maga műemléki környezetével, lenyűgöző szellemi, művészi teljesítményeivel, történelmi személyiségeivel. Aminek érzékeltetésére a művész számára gyakran elég néhány vonal, egy-két kontúr, sajátos arányok, összefüggések, amelyek Kolozsvárt emlékezetessé, igazán  kincses várossá nemesítik. „Ebben a házban született 1443-ban Mátyás, az Igazságos” – véste rá egyik metszetén a nagy király szülőházára.

^{Szent Ferenc II}

[[paginate]]

Az Igazságos szülőházának – a hat évszázados Mátyásház - tőszomszédságában, a Karolina téren levő Ferenc-rendiek temploma előtt álló tömbszerű női kórus cáfolhatatlanul az összetartozás, a megbonthatatlan egység érzését sugallja. A női és férfi kórusok  ilyetén tömbszerűsége, az ünnepi - újévi és egyéb - köszöntőkre egybesereglett férfiak látványához hasonlóan a fekete pirosba öltözött, kart karba öltve táncoló széki lányok (Kányádi Sándor: Fekete piros) is a hagyományőrző közösségek kohéziós erejét, kikezdhetetlenségét sugallják, a képek gótikusan megnyújtott szerkesztésmódja pedig egy tisztultabb, emberibb világba való elvágyódás vizuális érzékeltetésére szolgál.

Kolozsvár, Erdély szellemi központjától nem búcsúzhatunk el úgy, hogy meg ne említenénk messze híres épített örökségét: a több százados alma mátereket, a történelmi levegőt árasztó kapukat és boltíveket, a patinás tereket, a Farkas utcai hatalmas református templomot az Úr házából kiszűrődő orgonamuzsikával, tőszomszédságában Apáczai Csere János ősi scholájának romjait, a Szabók bástyájának sok-sok küzdelmet látott és túlélt masszív védfalát... Mindezek főleg a művész grafikai munkáin, metszetein jelennek meg, és megragadó erővel sugallják: harsogjon bármit a politika, mi, magyarok, itt itthon vagyunk, Erdély földje nekünk sohasem lehet, nem is lesz idegen.

A művész hitének, embertársi szeretetének a hangja-e, ki tudja, de tény, hogy egy belső hangtól ösztönözve Györkös nagyon sok alkotásán ábrázolja - gyakran felnagyítva - a két nagy égitestet, a Napot és a Holdat, illetve a falu végén vagy a fontosabb helyeken a Megfeszítettet, amik „tovább fokozzák a képek amúgy is hangsúlyos spiritualitását”. „Spirituálist mondunk, és nem szakrálist. Mert nincs szó itt másról, mint arról az alkotói hitről, hogy az egyensúlyából kibillentett világ épp az általa ajánlott úton-módon, vagyis az emberiest is magában foglaló természet(es)hez való visszatérés révén találhat elvesztett előbbi önmagára. Extra naturam non est vita” (Szebeni Zsuzsa: Györkös Mányi Albert metszetei. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2021). Györkös  Kalotaszeg, Tordaszentlászló - átfogóan - az identitását, magyarságát hittel és szenvedéllyel őrző emberek elkötelezett híve, művészi ábrázolója.

Egyik kritikusa-méltatója találóan jegyezte meg, hogy a művész képein a perspektíva törvényeit figyelmen kívül hagyva, meghatározatlan háttérből tűnnek elő az épületek, a jellegzetes kalotaszegi templomok, a zsuppfedeles apró szemű falusi házak, a holdsarlón ülő, kezében könyvet tartó mesére váró kisgyermek, az ingó ághegyeken ficsegő- leskődő szarkák, a huhogó baglyok, kecskék, a prédára lecsapni kész ravasz rókák, a kanyargós utcákon, tenyérnyi tereken lomhán ballagó bivalyok… – megannyi szimbólum.

[[paginate]]

A gyermekkori falusi környezet tovatűnt mozdulatlan világát ábrázoló képeken rácsodálkozunk az igazi havas telekre, a szélfúvásban, viharban egymásba kapaszkodó fákra, a búcsúzó színpompás őszre, az új életet ígérő csodás tavaszra – romlatlan egykori, ma már gyakran visszavágyott világunkra.

Ez a majdnem-mesevilág idővel, az alkotómunka előre haladtával fokozatosan benépesedik, arctalan, mégis kifejező alakokkal gazdagodik, bővül. Aprólékosan kidolgozott arcokkal nemigen találkozunk: egy-egy gyermekarc, pártát viselő leány, hárászkendőbe burkolt néhány idősebb asszony, a művész önarcképe… Mindössze néhány jellemző személyiségjegyet viselnek, mégis annyira meggyőzőek, sugárzik róluk a kifejező erő.

A kalotaszegi népviseletben látható Pártás lány arcmásáról elsőre nem a fiatal leány szépsége, bája ötlik fel a nézőben, sokkal inkább a szülőföld varázsa, a falusfelek egymás iránti elkötelezettségének az ereje ragad meg; szinte hallani is őket: együvé tartozunk, mi mind egy vagyunk. A Széki asszony című festményről és a gyermekportrékról is a keresetlenség, a tiszta őszinteség ragyog. A művész Önarcképéről pedig a felelősségvállalás és a gondterheltség mellett „a betyáros sorsvállalás”.

Noha Györkösre nem lehet rávágni, hogy szürrealista festő, sem azt, hogy kézen fogva jár a szürreálissal, de bizonyos motívumokat  - így „a téli éjszakában vagy a holdfényben körvonalazódó alakokat, az egymásba fogózó táncoló lányokat,  a tömbszerű-masszív-mozdulatlan kórusok képeit szemlélve -  óhatatlanul felmerül a kérdés: hol a határ, egyáltalán van-e határa a gyermeki megélés, a felnőttkori emlékezés, az újraértelmezés, az elvágyódás és a festői képalkotás, vagyis az újrateremtés között?” – kérdezi egyik méltatója.

Munkáin a rajznak alárendelt szerepe van. A figurák, alakok megrajzolásában a szerző a részletektől szándékosan eltekint, a kontúrok elmosódottak, mindenhol nyugalom, béke vagy annak vágya honol, egy morálisan feddhetetlen társadalmi létállapot felé terelve a befogadó fantáziáját.

Viszont annál nagyobb súlyt helyezett a színek világára. A színek mesteri használatával a művész mintegy kiemel bennünket a fizikailag és morálisan elidegenedett mindennapokból, átvezet egy tisztultabb univerzumba.

[[paginate]]

Nagyon fontos, ha nem épp meghatározó jelentőséggel bír festészetében az ezer árnyalatú-hangulatú fehér mellett a vörös. De nála a vörös sem monokróm, egyhangú. Festményein a vörös végtelen árnyalata vibrál, feszül, már-már remeg. Más hatást vált ki a vörös a sárga tónusokkal, megint mást a hideg ibolyák és kékek hatására. Munkáin a monotonnak vélt táj élővé válik, eleven tűzzel vibrál, olykor már-már fájdalmasan feszülő lesz. „A bokrok krisztusi töviskoszorúja” védelmében álló ház, hon otthonná szelídül, a hontalanok menedékévé, a csillapíthatatlan honvágy oltójává válik. Az otthon melege a szülőfalutól fokozatosan terjed, szinte egyetemlegessé tágul.

A paletta egyik térfelén a györkösi vörös az uralkodó, másikon a kék a domináns szín. (Művelődéstörténészek szerint a kék szín használata a Mária-kultuszhoz, a késő-gótika hitvilágához kapcsolódik.) Nem mondunk újat, ha azt állítjuk, hogy más az atmoszférája a vörösnek, és megint más a kéknek. Szőke Zoltán egykori tordaszentlászlói református tiszteletes fején találta a szöget mondván: ”Az udvarhelyszéki népviselet színvilága fekete-fehér, mely Tordaszentlászlón kékbe fordul.” Györkös ez utóbbi színvilágba született bele, és vált élete természetes velejárójaként. A tordaszentlászlói témák sorozatában a Várakozás, Kapuban, Bádogkereszt gótikus fákkal című festményeken a házikók színe a világoskék-fehéres hidegtől halad „a hidegantracit vagy porosz-kékig”. (Történészek megállapítása szerint régen, a rendi világban – megkülönböztetésül – a jobbágyok kötelezően kékre festették a házuk falát, a módosabbak, a szabadok pedig fehérre.)

^{Lányok tánca (székiek)}

[[paginate]]

Az álomvilág és a mitikus elemek egymásra-vetülésének széles skáláján keresztül tárul elénk a szülőföld belső képe (Banner Zoltán). A meleg-vörösek olykor csak egy-egy jel erejéig jelennek meg. A Kapuban című képen, például, a lány népviseletén (a karján) a vörös egy apró kereszt formájában látható. A Várakozáson a kék-lila szín a magány, a belső hideg eluralkodását sugallja. A kék, árnyalatai a napszakokat, a hőmérsékletet, leginkább pedig a szakrális épületekhez tartozó lelkiállapotokat és a hit erejét érzékeltetik.

Az Ex libriseknek majdnem a fele a szülőföldhöz kötődik. Hol szöveggel, hol meg szerkesztéssel. Ezeknél a metszeteknél a spirituális és a gyermeki világ különféleképpen jelennek meg. Az állatfigurák szinte sejtelmes jelentéstartalommal telítődnek. A Holddal labdázó nyúl, a juhnyáj fölött megjelenő misztikus fényű Hold, a harangláb fölött megjelenő bagoly, a hajnal érkezését jelző kakas, a sötétség felett a fény diadalát hirdető protestantizmus – szürreális.

A háború temetése Györkös egyetlen igen nagyméretű munkája, „a színek és jelképek tömör szintézise, elemi erejű kompozíció” (Szebeni Zsuzsa).

Szervesen illeszkedik ebbe a világlátásba a művész Kalevala-sorozata. A Kalevala-évben (1985) Györkös tizenöt olajfestményből álló sorozatot készített. Több mint érdekes, hogy a Kalevala finn eposz nagy szerepet kapott Kós Károly közvetítésével a magyar és az erdélyi grafikatörténetben. Ezek az alkotások és a kalotaszegi falusi élet jelenetei valahogy összefonódnak. A finn eposz elválaszthatatlanul összeforr a mitikus szarvas alakjával. A sokszor és sok helyen kiállított sorozatért a festőművész külön elismerést kapott a finnországi Kalevala Társaságtól.

^{Vejnemöjnen (szépen pengeti hangszerét), 1984}

[[paginate]]

A festészet és a zene kapcsán fentebb már jeleztük a két művészeti ág egymásra hatását. A klasszikus zenét önkéntelenül „kihalljuk” Györkös egyes műveiből (Pisztrángötös, Vízi zene, Sorsszimfónia…). Néhány munkáján (Kharón ladikján, Illés szekere, A Fekete folyó, Vízanya) látható „különleges lények egy örvénylő világban kapcsolódnak össze a művész szürreális látásmódjában.” A szürreális látásmód a hangszerképek és a hangszerféleségek tekintetében is nyomon követhető az életmű számos darabján: „az ’angyal szárnyú orgonák röppenésétől’ a hangszercipelés súlya alatt roskadozók látványáig”, vagy „a harangláb magány-sikoltásától a templomi harangkongásig, a köszöntők harsány csilingelésén keresztül, a kóruséneken át az orgonáig, a furulyától a Kalevala-égzengő hárfáig” (Szebeni Zsuzsa: Álomképek, Kolozsvár, 2022).

Tematikáját tekintve itt a helye újfent megemlíteni a városi és a falusi közegben megjelenő kórusokat, ünnepköszöntő férfi tömböket, mely munkákon nem az alakok egyénisége áll a figyelem középpontjában, hanem a közösség erejét szimbolizálják. Az ének, a hangszeres zene ereje hihetően a hajdani közösség utáni csillapíthatatlan vágyat tükrözi. A zene világa – a maga áttételességében – indokoltan, érthetően végig kíséri a művész életútját. És azt se feledjük, hogy a hangszerek leginkább „a falusi lét vigasztaló instrumentumai” voltak, és hihetően sokfelé máig azok is maradtak.

Mindezek után fölösleges külön is hangsúlyozni, hogy az érzések/érzelmek Györkösnél sokkal fontosabbak a realitás elemeinél, a világ dolgainál. Festményei, grafikái, metszetei, egész életműve egy poéta lélek művészi bizonyságtétele: a rideg jelen emberi(bb) alternatíváinak képi ábrázolásai.

A festés közbeni szünetekben – mivel sérült karja miatt nehezen ment az írás - hangszalagra rögzített vallomásaiból értesülünk a művész nagy álmáról: „Nagyon szeretnék egy múzeumra való anyagot hagyni szülőföldemnek, illetve egy emlékházat, és a falakat festményekkel megrakni, hogy annak a sok szeretetnek, ahogy én gondolok a szülőfalumra és gyermekkoromra, a képeken keresztül csak egy parányi szikrája érezhetővé váljék ezáltal.”

[[paginate]]

Társtalan maradván, a magány felőrölte idegrendszerét! „Végrendeletével műteremlakását az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületre hagyta azzal a meghagyással, hogy az EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) a képeit ’állandó jelleggel’ kiállítsa, emlékházat rendezzen be /…/, és biztosítsa a hagyaték szakszerű kezelését és bekapcsolását a szellemi körforgásba.”

Ahhoz viszont, hogy ez az álom életre keljen, hogy életműve igazi erdélyi örökség legyen, a művész nagylelkű döntése mellett szükség volt arra, hogy az egykori műteremlakás és az életmű az erdélyi magyar közösséget szolgálja. Ezt vállalta fel az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, a maga megkérdőjelezhetetlen morális mércéjével, százados örökségével, szellemi gazdagságával.

Kolozsváron immár jó ideje működik a Györkös Mányi Albert Emlékház Kós Katalin értő vezetésével. A festőművész végrendeletének értelmében a közcélra felajánlott egykori műteremlakás egyszerre emlékházként és korszerű igényeket is kielégítő művelődési központként funkcionál. A művész 169 festményt és 104 fametszetet, grafikát hagyományozott a közösségre.

A legújabban létrehozott Györkös Mányi Albert Emlékház Egyesület pedig az intézmény infrastruktúrájának bővítéséről és folyamatos megújulásáról gondoskodik.

Györkös Mányi Albert születésének centenáriumán elsősorban alkotói munkásságával él a köztudatban. Az erdélyi magyar közösséget szolgáló intézmény odaadó tevékenységével pedig a szülőföld szeretetéről és a magyarság iránti őszinte elkötelezettségéről tanúskodik. Az aukciókon ma már rendkívül élénk érdeklődés tapasztalható a festőművész művei iránt.

A nagy álmok, ha szépek és igazak, teljesülni szoktak.

Aniszi Kálmán