„Egymás terhét hordozzátok, és így
töltsétek be a Krisztus törvényét.” (Gal 6,2)

Legyünk hálásak a Minden Kegyelem Istenének, ha abban a helyzetben vagyunk, hogy nem mi szorulunk mások segítségére, de mi segíthetünk egyénenként, avagy testületileg a segítségre szorulókon! Mindegyik mód helyes, illetve eredményes lehet. Bizony nagy ajándék, ha eleget tudunk tenni Krisztus Urunk szeretet-parancsának. Tegyük hát ezt ne csak kötelességtudatból, de a keresztyén emberhez méltó jókedvvel is, „… mert a jókedvű adakozót szereti az Isten” (2Kor 9,7). Tapasztalatból mondhatom, hogy Istenünk szeretete mellé az Ő áldása is párosul.

Ukrajna helyzete több szempontból is sajátos. Jelenleg háború folyik ellene, és az ukrán vezetés elvárná, hogy hazánk is belépjen a háborúba az ő oldalán. Ez azonban hallatlan mértékben megnövelhetné a háború eszkalálódását, amit mindenképpen szeretnénk elkerülni. Mi a béke pártján állunk, és ennek megfelelően szeretnénk segíteni. Ezt azonban a jelenlegi ukrán adminisztráció nem méltányolja.

Egy másik sajátosság, hogy Ukrajna közvetlen szomszédunk, így a háborús veszély egészen közelről érint bennünket. Már azt is tudjuk, hogy lehetnek „eltévedt” lövedékek, amelyek akár vétlen emberek halálát is okozhatják. Nem véletlen, hogy mi, mármint az anyaország a békesség pártján állunk, akkor is, ha ennek ellenkezőjét várná el tőlünk az ottani vezetés. Szerintünk „Boldogok a békességre igyekezők, mert ők Isten fiainak mondatnak” (Mt 5,9). Mi ezt is komolyan vesszük, mert szerintünk az egész világnak, Ukrajnának is erre lenne a legnagyobb szüksége. Arra kérjük imádságinkban az Úristent, hogy mihamarabb hozza el ide is a békét.

[[paginate]]

Egyáltalán nem utolsó szempont, hogy Ukrajna nyugati részén, Kárpátalján jelentős – közel 150000 fős magyar kisebbség él. Ottani nemzettársaink sorsa érthető módon különösen fontos nekünk. „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” (Mt 19,19) olvashatjuk Jézus Krisztus Urunk megszívlelendő intelmében. Igen, nekünk ott magyar nemzettársaink, református keresztyén hitsorsosaink élnek, akik joggal várhatják el tőlünk a segítséget.

Tudom, hogy a rászorultság sem nemzeti, sem felekezeti határokat nem ismer. A nyomorúság egyformán fáj mindenkinek, magyarnak, ukránnak, ruszinnak. Alapvetően ehhez kell szabnunk segítőkészségünket. Nekem azonban, mint egykori egyházvezetőnek mégis elsősorban az ottani magyarság, sőt az ottani reformátusság sorsa az igazán érdekes. Őket volt módom megismerni, az ő szeretetüket, ragaszkodásukat tapasztalhattam meg. Együtt érzek én Kárpátalja, sőt Ukrajna másvallású, más nemzetiségű lakosaival is, de úgy érzem, az ottani magyarság, az ottani népes reformátusság áll hozzám legközelebb.

Őket volt módom hivatali időmben megismerni. Gyakran szoktam mondani, hogy tőlük lehet hitet tanulni. Legelső ottani látogatásomkor főgondnok testvérem átvitt Beregszászról Nagyberegbe, ahol a református templom mellett egy hatalmas gödröt mutatott. Kérdésemre, hogy ebből mi lesz, büszkén válaszolta: „Az itteni magyar középiskola diákotthona”. Arra a kérdésemre, hogy az anyagiakkal hogy állnak ezt válaszolta: „Hát a téglára való már megvan”. Mire én megjegyeztem, hogy mi, az anyaországban nem mernénk így belevágni az építkezésbe. Meglepett a válasza: „Majd az Úristen kirendeli”. Neki lett igaza. Az ukrán kormány egy petákkal sem támogatta az építkezést, viszont igen szigorú minőségi eljárások betartását követelte. Mindezek ellenére két év múlva Balog Zoltán miniszter úrral felavattuk a gyönyörű épületet. Az Úristen valóban kirendelte a szükséges anyagiakat. Megtalálta és megszólította az anyaország kormányát, a hollandokat, a németeket és a skótokat, és a helybélieket is.

[[paginate]]

Időnként szószéki szolgálatra is felkértek hivatali időmben. Azt vallom, hogy legszebb templom a tele templom. Legutóbbi ilyen szolgálatom alkalmával határtalan lelki örömmel vettem tudomásul a szószékről, hogy zsúfolásig megtelt templomban szólhatok. Megjegyzem, nem azért telt meg a templom idősekkel, középkorúakkal és fiatalokkal, mert én szolgáltam. Ezt nem is tudták előre. Hanem azért jöttek össze annyian, mert ott az istenhit valóban megtartó erő. Bizony, az ő helyzetükben erre szükség is van. Láthatóan élnek is ezzel a megtartatási lehetőséggel.

Egy másik gyülekezetben a szószéki szolgálat után előadást is tartottam az ottani híveknek. Hallgatóim mély átéléssel figyeltek, hálásak voltak minden anyaországi magyar szóért. Vendégszeretetük nem ismert határokat, az utolsó falatjukat is megosztanák, meg is osztották a hozzájuk érkezett anyaországi vendéggel.

Istennek legyen érte hála, jól működnek az iskoláik. Óriási áldozatok árán, az anyaország kormányának hathatós segítségével működtetik őket az ukrán nacionalizmus brutális nyomása ellenében. Ez a nyomás alapvetően a jelentős számú orosz kisebbség ellen irányul, de a többi nemzetiség – lengyelek, magyarok, románok, ruszinok – is szenvedő alanyai ennek a nacionalizmusnak. Voltaképpen a mostani háború kitörése, a világ által tulajdonképpen mégis  joggal elítélt orosz agresszió is innen ered.

Számát sem tudom, hogy 12 évnyi zsinati elnökségem ideje alatt hányszor jártam Kárpátalján. Istennek legyen érte hála, soha sem kellett üres kézzel mennem, mindig igyekeztem segíteni valamivel ottani testvéreinknek. Egy alkalommal jelentős mennyiségű lisztet, cukrot és mosószert vittünk. Ez a mennyiség nem fért bele az én szolgálati kocsimba, ezért az egyik egyházmegyénktől kölcsön kaptunk egy eléggé lestrapált mikrobuszt, ami azért a célnak megfelelt, és egyik lelkészünk egészen Beregdarócig elvezette ezt a járművet. Ott kocsit cseréltünk és gépkocsivezető munkatársammal ketten mentünk át Kárpátaljára. Az ukrán vámosnak feltűnt a diplomata útlevelem és a lehasznált kocsi közötti ellentét. Valamit kérdezett tőlem ukránul.

[[paginate]]

Valószínűleg arra volt kíváncsi, mi van a kocsiban. Oroszul válaszoltam neki: „Elnézést, uram, nem értettem a kérdését”. Úgy tűnik – népiesen szólva –, leesett az ötkopejkása, hogy ő ezt a kérdést a diplomata útlevelemre tekintettel föl sem tehette volna. Szó nélkül otthagyott bennünket, de az útleveleinket elvitte.

Munkatársam némi malíciával megjegyezte: „Tanár úr, azt majd legyen szíves elintézni, hogy egy cellába kerüljünk, mert én ezekkel szót sem tudok váltani”. Erre azonban nem került sor. Kollégájával tért vissza pár perc múlva. Az tört magyarsággal kérdezte: „Ez lim-lom?” Ugyanis az érdemi rakomány használt ruhákkal volt letakarva.  Örömmel helyeseltem. Legfőképp pedig annak örültem, hogy megelégedett válaszommal. Visszaadta útleveleinket, és még jó utat is kívánt. „Hát ezt Istenünk segedelmével megúsztuk” nyugtattam meg ifjú munkatársamat.

Még ugyanazon a napon vissza is jöttünk a már üres kölcsön kocsival. A határon ezúttal a délelőtti kolléga egyedül fogadott bennünket. Nem kis meglepetésemre tiszta magyarsággal kérdezte: „A Diakóniai Központban voltak?” Helyeslő válaszom után őszinte örömmel hozzátette: „Nagyon helyes, jöjjenek el máskor is, nagy szükség van ott az anyaországi segítségre”. Ennek a megjegyzésnek már csak munkatársammal ketten voltunk fültanui. Láthatóan ügyelt is erre emberünk. Elnézést kérek, hogy személyes élményeimmel hozakodtam elő. Végtelenül hálás vagyok a Minden Kegyelem Istenének, hogy részem lehetett kárpátaljai testvéreink megsegítésében. Istenünké legyen a dicséret, dicsőség és hálaadás mindezekért! Keressük és kérjük az Ő kegyelmét, „Mert sokan vannak a meghívottak, de kevesen a kiválasztottak” (Mt 20,16)!

Azt is mélységes hálával köszönöm Istenünknek, hogy alaposabban megismerhettem kárpátaljai testvéreink lelki világát. Többször szolgálhattam igehirdetéssel, mindannyiszor a zsúfolásig tele templom élményben volt részem. Ottani testvéreink valóban hálásak minden magyar szóért. Köszönöm az Úrnak, hogy megtapasztalhattam: a Jézus Krisztusba vetett hit valóban nemzetmegtartó erő az ő számukra is. Ezért vannak tele a templomaik, mert tudják, hol és kitől kaphatnak lelki erőt, támaszt lelki és anyagi terheik elviselésére. Istenünk megtartó kegyelme és áldó szeretete kísérje őket most és mindörökké!

Huszár Pál