Témaválasztásunk kézenfekvő: Október 31-én ünnepeljük a reformáció 500. évfordulóját, s mi magunk főiskolai és egyetemi tanárok vagyunk – semmi nem természetesebb tehát, mint hogy az egyetem és a reformáció kapcsolatát tárgyaljuk! Mégis inkább tartalmi, semmint formai szempontok vezettek minket. Az egyetemi oktatási formát ugyan nem a reformáció találta fel, de a keresztyén hit megújításában az egyetemeknek fontos szerepük volt, s a reformátorok sok egyetemet és főiskolát (éppúgy persze középiskolát is) alapítottak, amivel a tudást a hitről (és a tudást általában is) elő tudták mozdítani. S ha szekularizált Európánkban körültekintünk, akkor azt láthatjuk, hogy széles körökben elismerik a reformációnak ezt a teljesítményét – néhol még ünneplik is! Mindenfelé megemlékeznek arról (elbeszélésekben és képekben egyaránt), ahogy Luther Márton a wittenbergi vártemplom kapujára szegezi ki a reformáció 95 tételét. Ez persze nem több, mint egy legenda – de egy olyan legenda, amely megőrizte a nagy reformátor őszinteségének és bátorságának, ill. a reformáció tudományos megalapozottságának igazságát. Nem véletlen, hogy milyen korán keletkezett ez a legenda: már 1546-ban említi Melanchthon Fülöp a Luther írásai elé írt előszavában; Luther barátja ő, aki akár szemtanú is lehetett volna![1] Még jól emlékszem az 1970-es évekre, amikor atyai barátom, Zsindely Endre professzor, elmagyarázta, hogy történetileg ez miért nem lehetséges. Luther Márton ui. gyakran utalt arra, hogy a búcsúcédulák ügyét egyházi elöljáróival beszélte meg; tehát nem támadta hátba az egyházi tekintélyeket – s ő maga soha nem is beszélt a tételek kitűzéséről. Na de hát a tételek – a tételek csak léteznek! Igen, természetesen: egyetemi vitatételek voltak, amelyeket az egyetem tudósai megvitattak, hogy a búcsú kérdéséről tanítást adjanak – egy olyan kérdésről, amelyről eladdig a pápai tanítói hivatal még nem adott ki állásfoglalást. A reformáció sokat ünnepelt kezdő lépése tehát voltaképpen egy tudományos disputa az egyetemen – s azt se hallgathatjuk el, hogy a következő 150 éven a tudományos disputák jelentősége mindvégig megmaradt. A tételek kitűzését természetesen hosszabb exegetikai munkásság előzte meg a reformátor részéről: 1517 előtt Luther már magyarázta a zsoltárokat, a Római levelet és a Galata levelet a wittenbergi egyetemen; különösen ez utóbbi kettő tette világossá számára, amit aztán a tételek meg is fogalmaztak.

[[paginate]]

Most nem akarjuk református szemmel értékelni Luther Márton életművét, csupán annyit mondjunk: élete egy monumentális felfedező út volt a Biblia értelmezésében: folyamatosan aktív volt exegetikailag, s mindig új ismereteket szerzett a Bibliából. Luther bibliamagyarázata néhol egészen kimagasló (így a már említett Római és Galata levelek magyarázatában), néhol azért hiányosságokat is mutat (talán mondhatom ezt a Jakab-levél magyarázatáról), néhol egyenesen szörnyű (szerintem ezt mondhatjuk az Eszter könyvének magyarázatában tett zsidóellenes mondatairól) – ám mindig eredeti és professzionális magyarázat, ahogy azt egy egyetemen elvárhatjuk! Mondjuk ki egészen világosan: a wittenbergi egyetem Luther előtt nem volt a világ közepe; egy új alapítású egyetem volt 1502-ből, amely azonban nemsokára Európa középpontjává lett – s ezt Luther Márton működésének, a reformációnak köszönheti! Világos, hogy Luther Mártonnak munkatársakra volt szüksége, hogy ezt a célt elérhesse, s ha ezek közül most csak Melanchthon Fülöpöt emelem ki, annak nem egyszerűen az az oka, hogy a magyarok őt még szívesebben hallgatták, mint Luther Mártont. Ez ugyan igaz; a magyarok szerették őt, hiszen nagyon szépen beszélt latinul, és nem keverte a latint a némettel (mint ahogy Luther Márton tette) – ezt ui. már nem értették a magyarok. Ezúttal azonban számomra fontosabb, hogy Luther Márton a kolostorból jött, tehát személyében az egyházi folyamatosságot láthatjuk. Hogy ügye nem volt azonos a humanizmussal, azt a Rotterdami Erasmusszal folytatott vitája ékesen bizonyítja. Melanchthon Fülöpöt viszont nagybátyja, Johannes Reuchlin nevelte, így ő a humanizmus eszközeivel és célkitűzéseivel teljesen tisztában volt[2] (Wittenbergben ugyan nem hébert, hanem görögöt tanított; héber tanár Illyricus Flacius volt, akiről Melanchthon nem sokára így ír: aluimus in sinu serpentem.*) Fontos itt kiemelnünk, hogy Luther és Melanchthon, a kolostor és a humanizmus gyermekei, Wittenbergben kebelbarátok lettek, amin még az sem tudott változtatni, amikor Melanchthon J. Oecolompadiusszal találkozott, s Luther úrvacsora-tanában kissé elbizonytalanodott. Tudás és lelkiismeret, műveltség és hit – ez volt Wittenberg, ez volt az európai reformáció kezdete!

[[paginate]]

Párizsban ennél egy kicsit bonyolultabb a helyzet, s nehezebb átlátni a dolgokat. Annyi bizonyosnak tűnik, hogy a francia király, I. Ferenc támogatni kívánja az új tudományokat, s ezért alapítja meg 1530-ban az új Collège Royalt (ma Collège de France). Hogy vajon arra gondolt-e, hogy az egész társadalmat át akarja formálni, azt itt nem tudjuk eldönteni. Mindenesetre meghívta kora nagy tudósát, Rotterdami Erasmust, aki azonban elutasította a meghívást. Erasmus egyik barátja, a baseli orvos, Wilhelm Cop mégis Párizsba jött – az ő fia volt Nicolas Cop, Kálvin János barátja, aki majd 1533-ban a híres conciót, rektori beszédet tartja, s aminek aztán tragikus következményei lesznek. Az új tudós kör vezető személyisége volt Jacques Lefèvre d’Étaples, Meaux püspöke, egy igazi humanista,[3] akinek meggyőződése az volt, hogy a Bibliát mindenkinek anyanyelvén kell olvasnia – ezért el is készítette előbb az Újszövetség (1523), majd az Ószövetség (1528) francia fordítását. I. Ferenc király harmadik gyermekének nevelését is rá bízta. E körben láthatjuk még Farel Vilmost, Navarrai Margit királynét (I. Ferenc király nővérét, a devotio modena elkötelezett képviselőjét), valamint Kálvin unokatestvérét, Robert Pierre Olivétant – tehát olyan embereket, akik Kálvin környezetében is voltak. Jegyezzük meg, hogy mielőtt a király Párizsba hívta volna J. Lefèvre d’Étaples püspököt, őt elűzték Meaux-ból, s vajon hova menekült ekkor? Nem véletlen: Straßburgba, tehát abba a városba, amely később Farel Vilmosnak (1528) és majd Kálvin Jánosnak is második otthona lesz! – A sort azonban folytathatjuk: a Collège Royalhoz csatlakozott még egy kitűnő görögös, Pierre Danès, akit Kálvin még többre becsült, mint korábbi szeretett tanárát Bourges-ban, a berni Melchior Wolmart, valamint egy kiemelkedő hebraista, François Vatable, aki David Kimhi kommentárját is kiadta.[4] Az új intézmény körül működött a könyvkiadó Robert Estienne is, aki maga is kiváló nyelvész volt (amint ezt az általa szerkesztett Thesaurus linguae latinae mutatja); ő azonban később Genfben telepedett le, ahol Kálvin könyveit adta ki. S végül említsük a spiritus rectort, a híres Guillaume Budét, aki J. Bohatec,[5] F. Wendel[6] és A. Ganoczy[7] egybehangzó véleménye szerint Kálvin humanista képzettségét leginkább befolyásolta. Budé mindent megtett azért, hogy a Collège Royal háromnyelvű iskolaként (collège trilingue[8]) legyen megszervezve; könyveiben tárgyalja is a főiskolai nyelvoktatás kérdéseit: De studio litterarum recte et commode instituendo (1527), ill. De Philologia (1530). Az a nézete, hogy a keresztyénség a hellénizmusból fejlődött ki (De Transitu Hellenismi ad Christianismum, 1535, R. Estienne kiadásában), különválasztja a párizsiak gondolkodását Rotterdami Erasmustól éppúgy, mint Luther Mártontól. A késői Kálvin gondolkozása is más, amikor az 1559-es Intitutióban bőségesen idézi a klasszikusokat, hiszen Kálvin mindig azt akarja bizonyítani, hogy Isten akarata mennyire fölötte áll az emberi tudásnak. Az idézetek azonban sokat elárulnak a reformátor korábbi humanista képzéséről, amit először Orléans-ban, de főként aztán Párizsban, a Collège Royalban kapott.

[[paginate]]

Már korábban, amikor J. Lefèvre d’Étaples Navarrai Margittal a „Cénacle de Meaux” körét szervezte, fölléptek az Sorbonne professzorai, s elérték, hogy a kört 1523-ban feloszlassák. Ezúttal sem késlekedtek: Már 1530 áprilisában kinyilvánították véleményüket, a Determinatio Facultatist, amit ma nem kis meghökkenéssel olvasunk, bár a kor vitáinak kereszttüzében teljesen érthető. Állásfoglalásukban korrektül idézik a Collège Royal képviselőit: „Prima propositio: La Saincte Éscriture ne se peult bonnement engendre sans la langue grecque, et aultres semblables. Censura: haec propositio temeraria est et scandalosa. Seconda propositio: Il ne se peult faire que ung predicateur explique selon la verité l’epistre, ou l’evangile, sans les dictes langues. Censura: haec propositio falsa est, impia, et populi christiani ab auditione verbi Dei perniciosa aversiva. Utraque harum assertionum authores de lutheranismo vehementer reddit suspectos.”* Nem könnyű csaknem öt évszázad után rekonstruálni az egyetemen uralkodó légkört! A Sorbonne professzorai mindenesetre okosak voltak, sőt mondhatjuk ravaszak is: rögtön lutheranizmussal vádolták a Collège Royal tanárait, bizonnyal abban a hitben, hogy ezáltal rossz hírbe hozhatják az új egyetemi irányzatot. Vajon tudták, hogy ez nem volt igaz? A Collège Royal munkatársai nem jutottak el a reformációig, hanem megmaradtak egy Rotterdami Erasmus típusú humanizmusnál, amit talán kiegészítettek egy itáliai típusú újplatónizmussal.[9] Még Nicolas Cop rektori beszéde se volt más, mint humanista előadás, persze olyan, ami a „szofistákat” támadta is – ezen nyilván a szokásos skolasztikus teológiát kellett érteni, de bizonnyal a Sorbonne professzorai is találva érezték magukat.[10] El is űzték az új tudósokat, de ezzel csak azt érték el, hogy Kálvin Straßburgba menekült, ahol viszont jó barátokra lelt (elsősorban Martin Bucerre), akik aztán a reformátori fordulatot Kálvinnál előkészítették. Ezt nevezi Kálvin később, a zsoltárkommentár előszavában „subita conversio ad docilitatem” fordulatának, tehát az igaz (keresztyén) tudományhoz való megtérésének. A Sorbonne professzorai tehát akaratuk ellenére támogatták, s nem akadályozták a reformációt!

[[paginate]]

Mi van azonban akkor, ha nincs még egyetem? Akkor nyilván alapítani kell egyet! Ez a helyzet Zürichben, de Genfben is; a két város az azóta világhírűvé vált egyetemét a reformációnak köszönheti. Csupán annyit fűzzünk hozzá az igazság kedvéért, hogy e két iskola csak később egészült ki a többi fakultással, így tehát például Zürich csak a XVIII. században vált ténylegesen egyetemmé: a XVII. században kapta meg jogi karát, az orvostudományi pedig még később társult a már meglévőkhöz. Genfben hasonló helyzetet látunk: a Schola Genevensis 1559-ben jött létre; Kálvin iskolájában retorikát, dialektikát, hébert és ógörögöt tanítottak. 1581-től beszélhetünk három fakultásról Genfben, majd az egyetem neve meglehetősen későn, 1873-ban vált indokolttá, amikor az orvostudományi kart is megalapítják. – Bárhogy legyen is: látjuk, hogy nagy erőfeszítéseket hoznak az iskolákért, amelyeket aztán siker koronáz! Úgy tűnik, ez erőfeszítésekben kulcsszerepe volt Straßburgnak és híres tanárának: Jakob Sturmnak. Sturm már a gimnáziumban bevezette a humanista képzést, így a gimnázium először az akadémia címet nyerte el, majd 1566-ban, az augsburgi birodalmi gyűlésen ismerték el egyetemként. Sturm 1536-ban jött Straßburgba, s 1538-tól lett a gimnázium rektora, ahol latint és görögöt tanított, majd magasabb szinten a teológia, a természettudományok, s a filozófia volt a tananyag. Úgy tűnik, J. Sturm módszerét nem csak Genfben és Zürichben vették át, hanem a Hollandiában is ismerték, hiszen az utrechti egyetem hasonlóképpen a gimnáziumból nőtt ki (kicsit másként, mint a leideni egyetem, amelyet maga Orániai Vilmos alapított).[11] Ami Zürichet illeti: az új iskola, a Prophezei megalapításakor Zwingli Baselból hívta át Konrad Pellikant, a kitűnő hebraistát, aki a héber nyelvet J. Reuchlin útmutatásai alapján tanította. Szoros együttműködés volt közötte, s a kiadó Christoph Froschauer között. 1556-ban bekövetkezett halála után Zürich az itáliai Peter Martyr Vermiglit hívta meg, aki korábban Straßburgban tanította az ószövetségi tudományt.[12] Zwingli utóda a neusiedelni parókián, Leo Jud követte elődjét Zürichbe is, és a Zürcher Bibel fordításában oroszlánrészt vállalt. Ismét Baselból érkezett Theodor Bibliander, K. Pellikan és J. Oecolompadius tanítványa – esetében csak közvetett straßburgi hatásról beszélhetünk, Oecolompadius által, aki Wolfgang Capito barátja volt. Megemlíthetjük még Konrad Gessnert, bár ő természettudós volt, és csak később érkezett Zürichbe (1564), ahol aztán Heinrich Bullinger orvosa is lett. Korábban azonban ő is héberül tanult Wolfgang Capitónál Straßburgban. Lehetetlen nem látnunk tehát, hogy a humanisták és reformátorok milyen nemzetközi hálózata működött ekkor!

A politikai helyzet nem volt könnyű Zürichben; H. Zwingli a kappeli csatamezőn halt meg, de a reformáció ügyét nem lehetett megállítani. Genfben semmivel nem volt könnyebb a politikai helyet, s ez igen megnehezítette a reformátorok dolgát! A savoyai herceg, III. Károly a Genfi-tó északi részét is el akarta foglalni – kívánsága soha nem teljesült: Genfbe nem tudott eljutni. Waadtland azonban (Lausanne kantonja) már uralma alatt állt, amikor a berniek 1535-ben úgy döntöttek, hogy francia nyelvű testvéreiknek segítséget nyújtanak.[13] 1536 elején a 6.000 főből álló berni sereg felszabadította Lausanne-t (tulajdonképpen nem is ütközött nagyobb ellenállásba), így Lausanne-ba és Genfben be lehetett vezetni a reformációt. Ugyanezen év októberében volt a Lausanne-i Disputa, ahol Kálvin kevés, de fontos szavával a helyiek szimpátiáját elnyerte – s a két város az új hit mellett döntött. Kérdés ugyan, hogy a reformáció ügye nyert-e volna itt Bern hathatós segítsége nélkül; e két város kapcsolata Bernnel mindazáltal mindvégig érzékeny és törékeny maradt: Genf és Lausanne néha nyomasztónak érezte a berni támogatást, a berniek pedig néha elveszítették türelmüket.[14] S ekkor térünk rá az 1559-es eseményekre: Spanyolország és Franciaország békét köt, aminek következtében a savoyai veszély újra jelentkezik a Genfi-tónál (bár ezúttal nem nyer konkrét formát). A berniek úgy érzik, hogy a reformáció ügyét francia területen is erősíteni kell – de hát a saját reformációjukra gondoltak ekkor! Sok Kálvinhoz közel álló lelkészt felfüggesztenek, s maga Béza Tódor is Genfbe költözik ekkor – egy olyan döntés volt ez részéről, ami bizonyos neheztelést válthatott ki Pierre Viret-ből; nem sokkal ezután azonban ő is követi barátját Genfbe.[15]

[[paginate]]

A szakemberek ilyen koncentrációja tette lehetővé Kálvinnak, hogy 1559-ben megalapítsa a genfi egyetemet, amelynek első rektora Béza Tódor lett (a compagnie des pasteurs, a lelkésztestület választása alapján). Sem Lausanne, sem Bern nem örült ennek az egyetem alapításnak – az utóbbiak még gúnyolódtak is, és azt jósolták, hogy hamar be kell majd zárni az egyetemet. Ez nem így történt: néhány év alatt egész Európában jó hírneve lett az új egyetemnek – s hogy csak néhányat említsünk a híres külföldi diákok közül: Olevianus Gáspár is genfi diák volt, csakúgy, mint az oxfordi egyetem könyvtárának megalapítója, Thomas Bodley. Tudjuk: ezek voltak Kálvin utolsó évei; amikor 1564-ben Kálvin meghalt, a genfi iskolának 1500 diákja volt – tehát több, mint 20% a város lakosságából! Nyilvánvaló, hogy sok külföldi is volt közöttük. – Az iskola egyébként a straßburgi Jakob Sturm erős hatását mutatta: két részre volt osztva, úgy mint schola privata és schola publica. Az előzőt collège-nek is nevezték, az utóbbit académie-nek; az előzőben a nyelvi oktatás volt domináns, az utóbbiban pedig a filozófia és a teológia; a természettudományok csak később jelentek meg a genfi egyetemen. Köztudott, hogy Genf nagyon hálás volt Kálvinnak az egyetem megalapításának nagy tettéért; a polgárjogot is ekkor adományozták neki. Okuk volt erre, hiszen egy csodálatos egyetemtörténet vette itt kezdetét! Kálvin halála után követője, Béza Tódor, még később François Turrettini gondoskodott arról, hogy a genfi egyetem a református ortodoxia fellegvára legyen.

Úgy gondolom, hallgatóim valamit a magyarországi helyzetről is hallani akarnak! A XIV. században Magyarországon is alapítottak egyetemeket, legkorábban a pécsi egyetemet 1367-ben, majd az óbudait 1395-ben. Az Oszmán Birodalom hódításai miatt azonban ezek az iskolák nem működhettek sokáig – a reformáció korában tehát nem volt egyetem Magyarországon. Az ország legrégibb egyeteme, amely folyamatosan mindmáig működik, az ellenreformáció alapítása: 1635-ben hozta létre az esztergomi érsek a nagyszombati egyetemet. Ennek története azonban az ország hányatott sorsának történetét is mutatja: az alapítóról, Pázmány Péterről elnevezett egyetem 1920-ban Csehszlovákia területén találta magát; Nagyszombat neve ma Trnava, Szlovákiában, s itt ma is működik egy egyetem, amely azonban nem azonos az érseki alapítással. Pázmány egyeteme Budapestre költözött, majd a II. világháború után állami kézbe került, s ma Eötvös Loránd Tudományegyetemként működik a fővárosban. Az állami egyetem tehát az egykori érseki egyetem jogutódjának tartja magát. A fordulat után, egészen pontosan 1992-ben a Pázmány Péter Katolikus Egyetemet újra alapították, s ez az intézmény is a nagyszombati egyetem jogutódjának tartja magát. Nekem, mint reformátusnak nem tisztem megoldani ezt a jogi dilemmát; csak illusztrációként említem, hogy az egyetemi lét Magyarországon nem olyan egyértelmű, mint Nyugat-Európában!

[[paginate]]

De vissza a reformációhoz! Ha nem volt egyetem a XVI. századi Magyarországon, akkor egyetlen megoldás kínálkozott az ifjak számára: külföldre menni tanulni! Ez aztán bőségesen meg is történt: A XVI. és XVII. században mindenki, aki számított Magyarországon, korábban külföldi diák volt. Ez már csak azért is lehetséges volt, mert a XVI. században, ill. a XVII. század első felében az ország nem volt szegény a szó mai értelmében, annak ellenére, hogy a török sereg nagy részét elfoglalta és kirabolta. Volt ugyan szegénység az országban, de gondoljunk arra, hogy e korban a marhavész Nyugat-Európában kipusztította az egész állományt, s baktériumainak csak a magyar szürke marha tudott ellenállni. Ismeretes, hogy a magyarországi hajdúk el egészen Heidelbergig hajtották a marhát, hogy ott eladják, s az így szerzett jövedelemből ha nem is gazdagok, de jómódúak lehetettek. A magyarok tehát vagy maguk, vagy mecénásuk által de tudták finanszírozni külföldi tanulmányútjaikat – ezért aztán nem csak a könyveket, de a reformáció gondolatait is hazahozták. A XVI. században a legkedveltebb egyetemi városok között volt Bécs, Krakkó, Frankfurt (az Odera-menti) – és persze Wittenberg, ahol egy Coetus Hungaricust[16] is alapítottak, amelynek szeniora a későbbi debreceni püspök, Méliusz Juhász Péter volt. A XVII. században változik a magyarok orientációja: szívesen mentek holland egyetemekre; az azóta bezárt harderwijki és franekeri iskola tartozott kedvelt helyeik közé, de az önmagát azóta Rijksuniversiteitnek nevező groningeni iskola is. S most jön a legfontosabb: mit csináltak ott a magyarok? Természetesen tanultak – azon túl azonban, az akkori egyetemi szokásoknak megfelelően, szorgalmasan „disputáltak”, tehát tételeket állítottak fel, amiket nyilvánosan megvédtek. Tudomásom szerint a magyar disputák legnagyobb gyűjteménye Postma Ferenc professzor kezében van – meglepő gazdagságot mutat, s bizonyítja, hogy a reformáció gondolatai az egyetemeken tovább finomodtak és mindig világosabb megfogalmazást nyertek. Egyetemek nélkül nem csak az első, ma 500. alkalommal ünnepelt nagy lutheri tett nem történt volna meg, hanem a protestantizmus dogmatikai világos rendje is az élénk egyetemi életnek köszönhető.

Vissza a XVI. századi magyar iskolákhoz: ha nem volt egyetem, mit lehetett tenni az országban? Az iskolaügy mindig nagyon fontos volt a protestánsok számára; az egyetem azonban drága dolog! Lehetőségeiknek megfelelően sokat is tettek érte a protestánsok: az általános iskolázást alapiskolákban biztosították, s természetesen a lelkészképzésről is gondoskodtak. Ha Magyarországon hallja valaki a kollégium szót, akkor a tres faciunt collegium (hárman tesznek ki egy kollégiumot) mondásra kell gondoljon: ahol az alapiskola, középiskola és a lelkészképzés egy intézményben csoportosul, ott kollégiumról beszélünk – így a nagy protestáns központokban: Debrecenben, Sárospatakon és Pápán. Ismeretes, hogy az egyetemnek négy kara volt ekkor: a hét szabad művészet (bölcsészettudomány) karát először mindenkinek el kellett végeznie, ha magasabb fakultásra, teológiai, jogi vagy orvostudományi karra akart beiratkozni. Úgy kell ezt értsük, hogy a kollégiumok tehát nem is egy hanem két kart tartottak fenn? Intézményesen ezt nem tudom bizonyítani, de az bizonyos, hogy a kollégiumokban nem csak a trivium, hanem a quadrivium tárgyait is tanították – a válasz tehát egyértelműen igen. A XIX. században jelennek meg a jogi akadémiák Sárospatakon, Kecskeméten és Kolozsvárt, de az orvostudományi kar[17] már igen nehéz kérdés: csak a XX. században tudtak a protestánsok teljesen kiépített egyetemet alapítani. Ami azonban Nyugat-Európában talán szokatlan, az a kollégiumok sajátos funkciója: nem csak oktattak bennük, hanem arról is gondoskodtak, hogy vidéken mindenütt el legyenek látva az iskolák tananyaggal és személyzettel. Az anyaiskolák fíliái szerte az országban működtek – így a kollégiumok az ország képzésének vezetőivé váltak.

S végül erről az intézetről, ahol konferenciánkat tartjuk: a pesti protestáns akadémiát 1855-ben alapították, református és evangélikus részvéttel – tehát a Türelmi Rendelet után, s az 1838-as nagy pesti árvíz után is, amikor az egész várost újra kellett építeni. Még ma is csodálkozunk azon, hogy hogyan volt ez lehetséges! A későbbi református püspök, Török Pál Bécsbe ment, s az ottani kultuszminisztériumot meggyőzte azzal a sajátos érvvel, hogy a protestáns főiskola azért kell, hogy a német nyelvet protestánsok körében is terjessze! Meg is kapta az engedélyt, úgy hogy 1855-ben a tanítás elkezdődhetett, kifejezetten uniós jelleggel; néhány év múlva az unió megszűnt, s az intézmény református lett. – A német nyelv tanítása mellett csináltunk egyet és mást, ami Bécsben néha tetszett, néha nem tetszett. Most azonban legyen elég fogadalmunk: nous faisons l’impossible pour vous plaire (a lehetetlent is megtesszük, hogy tetszéseteket elnyerjük)!

Karasszon István