A rádiós irodalmi szerkesztők doyenje Albert Zsuzsa, akinek emlékezete csaknem egy egész évszázadot ölel fel immár. Most megjelent könyve, „Az ötvennegyedik év” dokumentumértékű krónika és egyben emlékirat, ami azért fontos, mert személyes varázst kölcsönöz a száraz tényeknek. A kötetben megjelent számos kiváló grafika, szép versekkel kiegészítve, az antológia lehetőségét is magában hordozza.

A szerző legismertebb munkája az Irodalmi legendák, legendás irodalom tíz kötete, a múlt század második felének szubjektív irodalomtörténete. Anekdotákat meséltek írók, meg irodalomtörténészek egykori íróbarátaikról a stúdióban, ebből lettek műsorok, aztán leírták, könyv született belőlük.

A rádiószerkesztő sokat levelez. Albert Zsuzsa évtizedek során eltette, hazavitte legkedvesebb leveleit, borítékokba gyűjtötte, aztán számítógépbe is beírta, hogy megmaradjanak. Közben néha felkérték, hogy egy-egy irodalmi esten beszéljen kedves íróbarátairól, ezt vagy megírta, vagy csak jegyzeteket készített hozzá. Ezt is eltette.  Lassanként kezdett megszületni valami, ami úgy látszott, hogy életképes, érdemes foglalkozni vele. Benne van a kor, azok, akik írták, meg ahova szánták, a rádió Irodalmi Osztálya. Csak ki kellett egészíteni a vázlatot, életre kelteni a levelek íróit egy-egy kis portréval, történettel, keresni a kéziratok mellé verseket, fényképeket, rajzokat. Hogy tovább tudja adni azt az élményt, amit neki ez a munka, ezek a kapcsolatok jelentettek. Mert jó elmúlt korok nagyjaival a könyveken át beszélgetni.

Albert Zsuzsa könyve tehát – még egyszer mondom – emlékirat, a legteljesebb értelemben véve. Vagy inkább emlékmű? Hiszen élete emlékcserepein látjuk viszont a rádiót, azt a RÁDIÓT, amelyet egykor csupa nagybetűvel mondtunk és így is éltük meg.  Mert, ahogy a szerző a kötet lapjain futólag meg is említi, munkatársak voltunk hosszú évtizedeken át a Magyar Rádió Irodalmi Osztályán.

A könyv címe Szabó Lőrincet idézi, legmegrázóbb kötetére, „A huszonhatodik év”-re rímel, amely a költő szavával „lírai rekviem”, fájdalmas búcsúzás. Köztudott, hogy negyedszázadig tartó, nagy szerelmének állított benne emléket, amely Korzáti Erzsébet tragikus halálával hirtelen ért véget.

[[paginate]]

Albert Zsuzsa kétszer ennyi időt és még két esztendőt töltött – a nem földi, hanem bizonyos értelemben égi szerelem bűvöletében. Ezt jelentette a Rádió, de amikor tagja lett ennek a nagy népművelő műhelynek, éppen akkor volt földi szerelemben évfolyamtársával, Albert Gáborral, s lett a felesége éppen aztán, mikor pályája kezdetén legnagyobb hatású műsorát készítette. Kapott a főnökétől egy Zrínyi-évfordulóra készült műsort, elfogadja-e? Nem volt jó. Az akkor már írónak készülő Albert Gábor, Zrínyi prózai műveiből olyan műsort alkotott 1954-ben, ami Kodályt a Zrínyi szózata megalkotására ihlette. Bemutatták 1955-ben a Rádió zenei együttesei, először a Rádióban hangzott el, aztán a Zeneakadémián. Már 1956-ra készülőben.

A szerkesztő ötvennégy éven át szolgálta a kortárs magyar irodalmat, gyakorolt mecenatúrát a politikailag éppen nemkívánatos írók, költők megsegítésére. Munkabírása legendás volt, ahogy a „kunfajta” fiú, Puskás Károly kollégánk mondta róla, amikor valaki Zsuzsát kereste: „Állj meg a folyosón, előbb-utóbb erre rohan magnószalaggal a hóna alatt”.

Én magam fiatalon, huszonévesen kerültem Zsuzsa szerkesztőségi szobájába, mint a világirodalmi műsorok szerkesztő-műsorvezetője. Nyitottan, szeretettel fogadott, az első, tárgyilagos mondata itt cseng a fülemben: „Jól jegyezd meg, királylány vagy, amíg itt ülsz, ezen a széken. Aztán, ha majd nem a tied már ez a szék, meg se fognak ismerni az utcán…” De az évek során azt tapasztalta, hogy nem volt teljesen igaza, őt akkor is szerették, mikor már nem volt szerkesztő. Férje évtizedek alatt hatalmas könyvtárat gyűjtött, ebben a klasszikusok között helye van a kortársaktól kapott könyveknek. Ezekből lehetett dolgozni, s a dedikációk épp úgy tanúskodnak a közös ügy szolgálatáról, mint a levelek. S arról, hogy ahogy kezdték, úgy folytatták a munkát, Albert Gábor és Zsuzsa. Mindketten a maguk területén. Keresztury Dezső leveléből: „Ha Pesten leszek, megkeresem, beszélünk egyebekről. Látom, milyen szorgalmasan dolgozik: Maga is, meg az Ura is. Örülök neki. Jó egészséget és jó munkakedvet továbbra is! Szeretettel öreg barátja Keresztury Dezső”. Jékely Zoltán meg-meglátogatta, aztán ő hozta össze a Confessióval őket. Így lett Albert Gábor az újrainduló szárszói konferenciák egyik szervezője és előadója, Tenke Sándorral és Tőkéczki Lászlóval 10 év anyagából készült könyv egyik szerkesztője. Mikor Zsuzsa Erdélybe ment felvételeket készíteni, Jékely ajánló leveleket írt, pl. Molter Károlynak: „Kedves Károly bátyám! Albert Zsuzsa, a Rádió Irodalmi Osztályának szerkesztője elbeszélgetne Veled emlékeidről, élményeidről – ha erre alkalmat adnál neki. Kérlek, fogadd barátságodba! A régi tisztelettel: Jékely Zoltán”. A Dunántúllal, ahol Gábor első tanulmánya megjelent Németh László Galileijéről, aztán pedig sok novellájának adott otthont, megmaradt végig a barátság. Csorba Győző így zárja egyik levelét: „Gábort és a nagy Fiút, kis Lányt szeretettel üdvözlöm, Magának kézcsókom küldöm: Cs. Győző”.

Huszonhat évig voltunk szobatársak, szerkesztőtársak. Zsuzsa úgy fogadott be engem, ahogy élt és dolgozott, teljes természetességgel, mindenfajta ceremónia és fölösleges udvariaskodás nélkül. E könyvében Albert Zsuzsa a rádióban eltöltött, több mint fél évszázadának történetét írta meg, ugyanabban a stílusban, mint ahogy beszélt, mindig sietősen, tárgyszerűen a lényegre törve, az igazságot, meggyőződését soha meg nem tagadva.

Mi, vagyis az utána jövők kis csapata, érkezési sorrendben: Kulcsár Katalin, Liptay Katalin, Filippinyi Éva és én magam, mindig meghallgatta és hallgatott Zsuzsára és ezt sosem bántuk meg.

Érdekes olvasmány, ahogy az életén végigtekintve néhány vonással felvázolja a múlt nagy és kevésbé nagy rádiós kollégái portréját. Történetíróhoz illő tárgyilagossággal írja meg a történelembe vetett, egymásnak kiszolgáltatott kollégák bajvívásait. Keményen fogalmaz, nem szépít, nem finomít a stíluson, mi a későn érkeztek félünk, hogy a következő kötetben ránk is sor kerül majd… Azért olyan nagyon nem félünk tőle, hisz egy csapatban harcoltunk egykor Zsuzsa „nénénkkel”, együtt álltunk a vártán jóban-rosszban, vállvetve vigyáztuk egymást. Kicsit ennek is köszönhető az a testi-szellemi ruganyosság-rugalmasság, megőrzött fiatalság, ami Albert Zsuzsát ma is jellemzi, közel a 90-hez.

[[paginate]]

Ő már megteheti, hogy úgy írjon a közelmúlt irodalmi szereplőiről, többek közt a saját rádiós főnökeiről, hogy csakis a tiszta igazságot mondja. Sokan, ha élnének, szemükbe húzott kalappal mennének most el mellette. Udvariaskodni, kérincsélni sose volt ideje, szakadatlanul dolgozni láttuk. Abban a rádiós korszakban ez meg is érte, köztiszteletnek örvendett, szeretet vette körül országszerte. Folytonosan rengeteg műsorötlete, széles látóköre volt, írók, költők, fordítók repesve dolgoztak vele. Néha előfordult, hogy egy szerkesztő elorozta az ötletét vagy az embereit, ilyenkor csak legyintett, sose sértődött meg, egyszerűen ment tovább és a következő kanyarban kirázott a kisujjából valami zseniális új műsorötletet. Tudvalevőleg senki se tett annyit a régi magyar irodalomért, mint ő. Rengeteget tanultunk tőle, alázatot és büszkeséget, türelmet, nyitottságot, szeretetet és önfegyelmet.

Ottlétem első napjaiban rám rontott egy idősebb kolléga és történelmi elégtételt követelt a második világháború alatti bűntettekért. Döbbenten álltam ott, a magam húszegynéhány esztendejével, Zsuzsa csak legyintett, „ne törődj vele, beteg lélek!” és ment tovább. Nem pelenkázott minket, utána érkezetteket, nagykorúként kezelt, teljesen egyenrangúként.  És mi még tudtuk, hogy kell ezt meghálálni, tisztelettel vegyes szeretettel.

Rendkívül áldozatkész volt azokért, akiket szeretett. Egyszer hetekre elment a hangom, megnémultam, riporter, műsorvezető számára ez maga a halál… Mikor kiderült, hogy nem szabad dohányfüstben lennem, Zsuzsa aznap letette a cigarettát és soha többet nem gyújtott rá.

Abban a korszakban volt irodalmi szerkesztő, amikor az egész ország rádiózott. Virágban állt az Irodalmi Osztály, rengeteg sorozat készült. Élmény végigolvasni a közölt levelezési anyagot, amelyből kibontakozik az írók objektív-szubjektív kisportréja, teljes őszinteséggel, finomított kritikával.

A kötet tetemes részét teszi ki a kortárs magyar irodalom szerzőivel, legnagyobb íróival, költőivel való levélváltás, ezeket adja közre Zsuzsa, ez a gyűjtemény jól tükrözi a kort, magán viseli minden lényeges sajátosságát. A levelekből kibontakozik kapcsolatuk irodalmi és emberi mélysége. Jellemző, Tamási Áron első levelének megszólítása: Kedves Asszonyom! A következő kettő: Kedves Zsuzsa, az utolsó pedig: Kedves Zsuzsikám!

Albert Zsuzsa az írók esetében sem hazudtolja meg önmagát, becsületesen elmondja fenntartásait, megvallja ellen- és rokonszenvének okait, nem lesz mindenkinek kellemes olvasmány. Ugyanis Zsuzsa nem „csak” páratlan irodalmi szerkesztő volt, hanem költő is, partnere, segítőtársa, tanácsadója, barátja a kortárs magyar irodalom legnagyobbjainak. Ezért oly szép a kötet versválogatása, amelyet a szerző az élete vonulására fűz fel, kísérőzenéje a saját verseinek láncolata.

Izgalmas történelmi korrajz keletkezik az egyetemi évek leírásának önéletrajzi vonatkozásaiból, a rádió belső életének kibontásából.

Nem tudom, egy kívülálló számára mennyit jelent a rádiós munka leírása, a munkatársak kisportréinak megjelenítése. Mindenesetre szép emléket állít Albert Zsuzsa a híres rádiós csapatmunkának, ahogy kölcsönös bizalomban épült fel minden egyes műsorperc. A szerkesztő, a rendező, a hangmérnök és a zenei szerkesztő lelkiismerete, művészi érzéke, hozzáértése segítette talpra az adást, a szerzők rábízták magukat a csodacsapatra, átengedték az irányító szerepet.

[[paginate]]

„Mindenki úgy dolgozott a stúdióban, hogy az egész ország színe előtt érezte magát, felelős mindenért /…/ Ha nem másodpercre pontos a műsor ideje, az egész műsorfolyam megrendül, a tárgyi hibák pedig országos szégyent jelentenek. /…/ Ezt meg kellett szokni, aztán mindenki szenvedélyesen szerette a munkáját, a Rádiót.”

Többet voltunk együtt, mint a saját családunkkal, szavak nélkül is mindent tudtunk egymásról. A kötet egyik legszebb jelenete a „fekete, tatár-arcú, villogóan okos” Borvető Bélával való találkozás, amely tökéletesen mutatja, hogyan működött a személyes és a szakmai kapcsolat egy olyan munkahelyen, ahol „nem volt divat bemutatkozni, hiszen illett ismerni mindenkit…”.

Ez a kötet bármilyen szemérmes és katonás is sokszor, valójában mégis szerelmi vallomás. Aki nem így élte meg a RÁDIÓT, ahogy Albert Zsuzsa leírja, csupa nagybetűvel, azt előbb-utóbb elsodorta az első szél, egy jobb ajánlat, nagyobb fizetés. Aki maradt, az acélos csapattaggá vált. Az idő nagy részében magányosan dolgoztunk, koncentráltunk, mint a vadászpilóták, csak az előttünk álló feladatra összpontosítva, ahogy nagyszerű színművész barátom, Papp János tanácsolta nekem egykoron. Aztán a stúdió olvasztókohójában csapattá váltunk. Félretettünk mindent, ami elválaszthat, nézeteltérést, világnézeti különbséget, zsigeri ellenszenvet és úgy működtünk, mint a svájci óra, mint artisták a cirkuszban, háló nélkül.

Albert Zsuzsa tőlem korban anyányi távolságra volt, mégis sokszor rácsodálkozott az én világirodalmi „felfedezéseimre”. Életünk örömeinek, válságainak szemtanúja, támasza volt a másikunk. Ő már túl volt sok történelmi kataklizmán, buktatón, szeretettel, óvón figyelt, ha mi, ifjabbak kardot rántottunk, lázadtunk, műsort visszaadtunk. (Anyanyelvi műsorait adta át nekem, amikor a műsoraimat elvették, földre nyomtak.)

Társaim nevében írom le: példaképünk volt és maradt apró, fürge, tettre kész alakja, a mai napig telve életerővel, derűvel, tettvággyal. Bámulattal és némi szégyenérzettel nyugtáztuk hatalmas publikációs kedvét, erejét, ahogy sorban kiadta a műsoraiból készült könyveket, pl. a Miért szép, vagy a Legendák köteteit, amelyekből iskolai segédkönyv lett. És arra büszke, hogy a könyvtárak szabad polcain tartják.

Ez a kötet most nem a búcsú perce, egymástól nem, csak a szép, közös, elmúlt rádiós évektől, amelyekbe kapaszkodva kell kibírni a jelent. Azt is, hogy már nincs Irodalmi Osztály, hogy sorra elmentek író barátai, idősebbek, kortársak, és tisztelt és szeretett férje, Albert Gábor is.

Albert Zsuzsa ott hagyta abba, ahol már a mi történeteink kezdődnek, az őt követő nemzedéké. Meggyőződésem, hogy tanítási szándékkal nem kezdett új, rólunk szóló fejezetet, ez már ránk vár: Kulcsárra, Liptayra, magamat is ide sorolva… korán eltávozott társunk, Filippinyi Éva nevében is.

Kövesdy Zsuzsanna