Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij Részegesek címmel kezdte írni az alkoholizmus összetett problémáját bemutató regényét, ami végül lélektani krimivé nőtte ki magát, s Bűn és bűnhődés címmel 1866-ban jelent meg folytatásokban az Orosz Hírmondóban. Raszkolnyikov, a nyomorban tengődő, világot felforgató eszmékkel kacérkodó volt egyetemista bűnbeesésének és lelkifurdalásának története a világirodalom egyik klasszikusa, az elmúlt 150 évben számos magyar fordítása és színházi feldolgozása született, idén tavasszal az Örkény állította színpadra.

Gáspár Ildikónak nem ez az első, vaskos világirodalmi klasszikus regényt feldolgozó rendezése, korábban írtunk már az Ascher Tamással közösen dirigált József és testvéreiről. Hasonlóan hosszú, közel négyórás  játékidejű darab született most is, de az író-rendező ezúttal mélyebbről merített a színházi formanyelv „mélységesen mély” kútjából: az általa megálmodott előadás annyira kevés díszlettel és kellékkel dolgozik (szinte csak egy guruló irodai szék, egy sörösüveg és egy villanykapcsoló, illetve az álmot és a bűntudatot egyaránt megjelenítő szemeteszsák), hogy a klasszikus görög drámákat idézi (díszlet: Izsák Lili). Ezt erősíti a kórus is, amely narrátorként görgeti előre a történetet (zene: Matkó Tamás). A regény alapján mai nyelven példásan újraírt szövegkönyv, az Örkény-logós egyenöltözet és az orosz polgárjogi aktivistákból álló punkegyüttest, a Pussy Riotot megidéző színes maszkok közel hozzák a történetet a ma emberéhez is (jelmez: Szabados Luca).

[[paginate]]

A Polgár Csaba alakította Raszkolnyikov bűntette jó ütemben bontakozik ki a színpadon. Előbb a kórus narrálja settenkedő lépteit, majd a főhős szaggatott monológjaiból bontakozik ki számunkra szorult helyzete (kizárták az egyetemről, éhezik, adósságai vannak), kétségbeesett terve (megölni a zálogost és pénzhez jutni), tépelődései (megrettenése saját magától), végül a gyilkosság és a menekülés lázálma. Ezt a zaklatott személyiséget könnyű megszánni, nem úgy a második felvonásban megismert, a kivételes emberek előjogairól szóló, önfelmentésként is működő nézeteivel. Ám a saját boldogulásáért a bűntől sem visszariadó férfi a társadalmi igazságtalanság szülte tragédiákkal szembesülve is képes időről időre az önzetlenségre.

Mácsai Pál nyomozója, Porfirij mintha a Columbo című sorozat ballonkabátos nyomozója lenne, aki végig tisztában van a bűnös kilétével, mégis türelmesen vár, arra építve, hogy a tettes úgyis hibázik, habókosságával igyekszik elaltatni éberségét, de a legváratlanabb pillanatokban helyez rá nyomást keresztkérdéseivel. Miközben egyre inkább sarokba szorítja, mégsem tekinti ellenfélnek, inkább megértéssel, együttérzéssel tekint rá. Közben időnként úgy jár-kel a színpadon és a nézőtéren, mint egy színházigazgató, s ebben az önironikus kikacsintásban a mindentudó Mennyei Atya képe is felsejlik. Az általa felemlegetett, s később vissza-visszatérő bibliai történet (Lázár feltámasztása) is ezt sejteti.

^{Fotó:Horváth Judit / Örkény Színház}

[[paginate]]

További két Szentírás-ihlette alak is belép az önmagával viaskodó Raszkolnyikov életébe. Egyikük, a fiatalok és gyermekek felé zavaróan nagy érdeklődéssel forduló, gyanús körülmények között megözvegyült Szvidrigajlov (Terhes Sándor) kísértőként van jelen a főhős mellett, s arra bátorítja, hogy így vagy úgy, de mindenképp meneküljön el a felelősség vállalása elől. Olyan alak ő, aki él a Raszkolnyikov szerint a kiváltságosoknak járó gátlástalansággal, de messze nem csak azokban a helyzetekben, melyek ezt megkívánják, így pedig érdemtelen lesz rá, maga az elmélet bukik meg. Az ő ellenpontja Szonya (Szaplonczay Mária egyetemi hallgató játéka felkeltette a figyelmünket), aki önmagát adja fel, hogy családját kiszabadítsa a Raszkolnyikovénál is mélyebb nyomorúságból. Krisztusi önfeláldozása és a főhős iránti szeretete kínálja a másik kiutat a bűnhődés sírboltjából.

Mert végső soron erről szól az előadás (és a regény is): szembe merünk-e nézni önmagunk démonaival, elfogadjuk-e, hogy nem mindig csak a körülmények áldozatai vagyunk? Ha nem, azzal magunkat öljük meg, és élőhalottként szaglunk csupán. Ezt a kérdést szegezi nekünk a rendező azzal, hogy elhagyja a regény epilógusát, a harmadik felvonáson átrohanva hirtelen elvágja a cselekményt és a lélektani elemzést annál a pillanatnál, amikor megtörténik a beismerés. Ez az elhamarkodottnak tűnő megoldás még napokig kísért az előadás után. Mert ott motoszkál bennünk a kérdés, mi elaltatjuk-e a lelkiismeretünket, vagy szembenézünk azzal, hogy nem vagyunk különbek Raszkolnyikovnál, de legalábbis nem vagyunk méltók arra, hogy Jézus elhengerítse az akadályokat és kihívjon minket személyes nyomorunkból, mégis hív, most épp Dosztojevszkij szavaival: „Jöjjetek, ti is, ti részegesek, gyengék, szégyentelenek!”

Feke György