Régi bölcsesség, hogy diplomás embert az minősít, amit a diploma megszerzése után tanult meg. Lehetne folytatni a sort: egyháztag attól leszel, amit a konfirmáció után az egyházért teszel, vagy – s jelen esetünkben ez az érdekes – tudós embert a doktorátus utáni kutatása tesz a tudomány teljes jogú tagjává. A jelen kötet egy konferencia anyagát tartalmazza: a Selye János Egyetem Református Teológiai Karán teológiai doktorátust szerzett lelkészek néhány év után arról számoltak be, hogy munkájukat szolgálati helyükön hogyan folytatták tovább. Már maga az alkalom is örvendetes: egy olyan intézményt állít elénk, amelyik nem engedi el tanítványai kezét akkor sem, amikor már a tinta megszáradt az oklevélen; és nyilván olyan diákokat, akik az Alma Materrel folyamatosan tartják a kapcsolatot, s a tankönyveket nem sutba hajítják, hanem a „continuing education” (divatos modern angol fordulat…) követelményének eleget tesznek! Ha tartalmában nem is teljességgel, módszerében mégis jól mutatja a konferencia, de a kötet is, hogy miért sikerült a komáromi karnak az elmúlt másfél évtizedben olyan sikereket elérni, amelyek révén nem csak teljes jogú egyetemi karrá fejlődhetett, hanem doktorképzést, habilitációs és inaugurációs jogot is szerzett a Calvin János Teológiai Akadémiából kinőtt intézmény. Ez a rövid, korlátozott példányszámban megjelent kis kötet pedig informálja a Kárpát-medence reformátusait arról, hogy milyen teológiai kutatás folyik a Felvidéken – együttműködésre, de legalábbis együtt gondolkodásra hív mindenkit szélesebb pátriánkban!

Lévai Attila mindenképpen olyan munkát folytat, amelyet csak helybeli tud elvégezni; szerencsés, hogy az előadások/tanulmányok angol nyelvű summáriumot is tartalmaznak, mert így talán nyugat-európai kutatók is informálódni tudnak arról az értékről, amiről a cikk beszámol: „Adalékok a Szlovákiai Református Egyház történetéhez. Református témájú néprajzi kutatások, múlt – jelen – jövő” (7-20. lap). A cikk ugyan szükségszerűen rövid, mégis áttekinti azokat a kutatásokat, amelyek eleddig folytak, s megemlíti a felvidéki kutatás kapcsolatait a SJE Etnológiai Központjával, ill. az anyaországi kutatásokkal – legfőbb értéke azonban az, hogy rávilágít a jövőbeli feladatokra, s hangsúlyozza, hogy a néprajzi kutatásoknak milyen jelentőségük van az egyháztörténet jobb megértésében. A tanulmány talán biztatás is sok lelkipásztor számára, hogy ne nézze le a saját gyülekezetében fellelhető apró emlékeket sem, hanem mindenki végezzen helytörténeti kutatásokat – amelyeken belül a néprajznak sajátos szerepe van.

[[paginate]]

Semseiné Késmárky Ágnes igazi interdiszciplináris munkára vállalkozik tanulmányában: „A szimbólumok és lelkigondozói hatásuk” (21-44. lap). A filozófiai és rendszeres teológiai oldalt J. Piaget, C. G. Jung, P. Ricoeur képviseli, míg a gyakorlati teológiai oldalt J. Scharfenberg, G. Adam – és persze interkonfesszionalizmus is jellemzi a tanulmány, hiszen K. Rahner mellett ott van P. Tillich is. Örvendetes, hogy bőségesen idéz a szerző már olyan tanulmányokat is, amelyek magyar tudósok munkáját dicsérik: szóhoz jut Hézser Gábor, vagy Békési Sándor is. A filozófia, lelkigondozás és dogmatika mellett a liturgia szempontjait is figyelembe veszi a szerző, ugyanakkor óva int attól, hogy a sok pszichoterapeutikus módszer mellé a teológusok egy újat fejlesszenek ki. Nem a szimbólumok gyógyítanak; a szimbólumok csupán mediumai lehetnek annak, ahogy Isten szól hozzánk, s a tényleges gyógyító erőt az Istennel való kapcsolatban kell keressük.

Fritz Beke Éva „Pap Gábornak, a Dunántúli Református Egyházkerület hajdani püspökének költészete az 1848/49-es szabadságharc idején” című tanulmányával végképp igazolta, hogy ő a legendás püspök életének és munkásságának a legilletékesebb kutatója napjainkban. Már korábban tárgyalta Pap Gábor jelentőségét, elsősorban a református filoszemitizmus szempontjából; ezúttal azonban verseit veszi górcső alá. Köztudott, hogy a református lelkészek hagyományosan vonzódtak a költészethez, s keresni kell azt a XIX. századi lelkészt, aki egyáltalán nem írt verset. Az se lehet véletlen, hogy oly sok költőnk a református hit ihletettsége alatt állt – hogy lelkész-költőinkről ne is beszéljünk. Fritz Beke Éva közlésében a verseket elolvasva azt mondhatjuk, hogy Pap Gábor bizonnyal nem tartozott a legnagyobb költők közé. Versei azonban könnyen megjegyezhető és szép formában fogalmazzák meg azokat a gondolatokat és érzéseket, amelyeket oly nemesnek érzünk és tartunk ma is: a hazaszeretetet, az önfeláldozást, és a hit megtartó erejét. Bárha minél többen fogalmaznák ezeket meg ma is – akkor talán azt se bánnánk, ha mindez prózában történne. A verses forma azonban mindenkit gyönyörködtet!

Kis Jolán „József esküje (Gen 42,15-16)” című tanulmányával (63-83. lap) a bibliatudomány területére visz bennünket. Jó látni, ahogy a szerző a legmodernebb irodalom áttekintését adja, s ezzel a József-történetek értelmezésének lehetőségeit ismerteti az olvasóval. A nyelvi analízis természetesen éppúgy elengedhetetlen, ha valaki az Ószövetséggel foglalkozik – főleg ha valaki a Tízparancsolat hátterén értesül arról, hogy József ezúttal a fáraó életére esküszik. A tanulmány ezek után vizsgálja a szöveg egyiptológiai, majd keresztyén és rabbinikus értelmezését is. A szerzőnek mindazáltal feltűnik, hogy ez az eskü, a jelen speciális helyzetben igen érdekes ponton szerepel, hiszen sokkal inkább egy elbeszélés kulcsmozzanataként értelmezhetjük, semmint történeti események gépies visszaadásának. Ebből arra következtet a szerző, hogy a szöveg keletkezése viszonylag késői: akkor formálják meg az elbeszélést, amikor már az esküformulák nem csak a kiemelt, fontos helyzetekben, hanem a mindennapi szóhasználatban is gyakoriak voltak. Kis Jolán szerint ez a hellenista korra lehetet jellemző.

[[paginate]]

Buza Zsolt „Domus propria, Domus optima” című tanulmányával a rozsnyói parókia történetét írja meg 1864 és 1972 között (84-96. lap). A tanulmány jelentősége egyrészt az, hogy felbecsülhetetlen érték minden lokális egyháztörténet az elszakított területekről; már pedig Buza Zsolt (régebben rozsnyói, jelenleg pozsonyi lelkész) egy rövid helytörténetet is ad cikkével. Másrészt azonban a kommunista idők kettős elnyomását, a nemzeti és ideológiai kisebbség okozta terheket tökéletesen láttatja ez a néhány sor. Jóleső érzés volt értesülni a későbbi püspök, Erdélyi Géza kiállásáról, majd végül arról, hogy bár veszteségek árán, mégis megnyugtató megoldás született a gyülekezet számára. A szerző azonban ennél többet is akar mondani számunkra: bibliai kifejezésekkel a különböző magatartásokat mutatja be. Így beszél Nikodémusokról (magyar származású kommunistákról, akik azért titokban kiálltak a magyarság mellett egyházi ügyben is). Sajnos szólnia kell Júdásokról is – ez szintén ismert számunkra. S hogy nyílt ellenség, vagy tevékeny barát van, az is nyilvánvaló mindenki számára, aki ilyen helyzeteket látott. A végső konklúzió azonban a történelmet irányító Istené, aki népének megnyugvást ad.

Süll Kinga „Az új református énekeskönyv” címmel kicsit a „van” és „legyen” mezsgyéire vezet bennünket (97-105. lap), hiszen betekintést enged a Liturgiai és Himnológiai Bizottság munkájába, ugyanakkor pedig azt is mutatja, hogy a felvidéki testvérek hogyan tekintenek erre a munkára. Hangsúlyozza, hogy az énekeknek érzelmeket kell kifejezniük (ezért jó a gyermekekre is figyelemmel lennünk), ugyanakkor a „szív és értelem” egyensúlyban kell legyen egy énekeskönyv összeállításánál, majd a használat során a folyamatos énektanulás fontos és elengedhetetlen a gyülekezetek részéről. Ha mindez nem így történne, szükségszerűen következne (vagy következett is) az elsivárosodás. Figyelmünket felhívó mondatait érdemes megszívlelni! Először is azt, hogy új énekeskönyvre nem azért van szükség, mert a régi „rossz” volt – nagyon is jó munka volt az 1948-as „próba” énekeskönyv, csak az idő múlását az énekeskönyvnek is tükröznie kell. Fontos, hogy bibliai tartalmat tükrözzön, bármilyen összetétele is lesz az új énekeskönyvnek. A célt, ti. a liturgiai használatot soha nem hagyhatja figyelmen kívül az összeállítás, és ne riadjanak vissza a szerkesztők a régi énekek átvételétől sem. Jól reflektált szerkezeti változtatások ugyan szükségesek, de a legfontosabb, hogy a használt énekeink szerkesztésének, közzétételének munkája folyamatos és állandó feladat.

Rákos Loránt „Szabadon vagy szabadságban?” című tanulmánya a vallásszabadság református megközelítésére tesz kísérletet (106-116. lap). Természetes, hogy a tanulmány első sorban a történeti dokumentumokra, ill. azok értelmezésére épít. Azon se csodálkozunk, ha ennek a történelemnek a végpontja az európai uniós vallásszabadság fogalma, ill. a tagállamok (főként Szlovákia és Magyarország) törvényei. Viszont a szerző nagyon fontosnak tartja az individuális jogok hangsúlyozása mellett a kollektív jogok gyakorlását is, illetve az egyéni önértelmezés keresését a kollektív jogokban. Figyelmeztetése megszívlelendő: a vallás szabadságának szűk értelmezése néha kifejezetten veszélyes is lehet!

Talán meggyőztük az olvasót, hogy értékes kis kötetet ajánlunk mindenkinek, szép kivitelben, amit talán csak egységesebbé tehetett volna egy végső szerkesztés. Ha hibát kellene említenünk, mégis mindössze ennyit mondanék: Kedves komáromiak, de hát nem csak hét teológiai doktort avattatok az elmúlt tizenöt esztendőben! Vannak ott még többen is, akik eleddig nem jutottak szóhoz. Esetleg egy következő konferencia, illetve egy következő kötet fog erről beszámolni?

Karasszon István