–  Professzor Úr! 2019 decemberében az Egyházak Világtanácsa Genfben külön ülés keretében fejezte ki háláját Önnek 90. születésnapja alkalmából. Vezető egyházi személyek a világ különböző részéből méltatták korszaknyitó teológiai művét, a Remény teológiáját (1964) és az Ön világszerte nagy befolyást gyakorolt teológiai munkásságát. Akkor ott sor került a nézeteit summázó kötet, „A remény ezekben a zavaros időkben” bemutatására. Miben látja ma a legnagyobb veszélyt és a remény legerősebb kihívását?

​–  Egyetlen szóval: a környezeti katasztrófában. Azzal a nagymérvű félelemmel, amit a környezeti katasztrófák láttán érzünk, csak a feltámadás reménységét lehet szembe állítani. Őrizzük meg alapvető istenbizalmunkat a teremtett világot illetően! A Teremtő ugyanis hűséges Isten! Ma lángok emésztik Kanadát, Kaliforniát, Szibériát és a Földközi-tenger térségét. Semmi alapja sincs a fejlődési optimizmusnak, ami abban bizakodik, hogy a technika mindent megold. De már a pesszimizmuson is túllépett az idő. Most a remény bátorságának jött el az ideje. Az egész ipari világot át kell ökológiailag, környezetbarát módon építeni. Új életstílust kell elsajátítanunk, aminek lényege a szerénység, a visszafogottság, önmérséklet és az egyetemes szolidaritás. A test- és húskonzumot, azaz a fogyasztási gátlástalanságot kell megfékezni. A modern világnak a természettel szemben Isten-komplexuma van, ami a Föld feletti uralkodás kényszerében jelenik meg. Mégis az ember a leginkább függőségi viszonyban élő teremtmény. Azt is be kell látnunk, csak azért léteznek emberek, mert léteznek másfajta teremtmények is. Ezek fenn tudnak maradni az emberek nélkül, de az emberek nem tudnak nélkülük létezni. Azaz be kell tagolódnunk a teremtésbeli közösségbe, a teremtmények közösségébe, hogy a túlélést biztosíthassuk magunknak. A félelem arról beszél, mi minden rettenetes történhet velünk. A remény azonban felbátorít, arra ösztönöz, hogy gyorsan és hatékonyan tegyük meg a szükségeset, a még lehetségest. A végben a kezdet! Isten új kezdetet teremt.

[[paginate]]

–  És Európa? Hogyan látja a kontinens, s a keresztyénség helyzetét? Mintha Isten az öreg kultúrkontinensről kivándorolt volna. Afrika, Ázsia, Latin-Amerika keresztyénsége nagyon eleven…

–  Hiszek abban, hogy az európai keresztyénség újjá fog születni. Lehet, nem államegyházi vagy népegyházi formákban. Tudja, öt éven át lelkipásztorként is szolgáltam az egyik egyházi főiskola professzoraként. Közben megírtam a Reménység teológiáját (1964). Ez a wuppertali egyházi főiskolán történt, amit a Hitvalló Egyház Mozgalom alapított. A nagyhírű, régi egyetemek teológiai fakultásait egytől egyig maga alá gyűrte a náci diktatúra, csak ezt nem.

–  Sokan nevezik Önt „válságteológusnak”, mivel könyveivel, előadásaival legtöbbször az aktuális krízisekre, válságokra is reagál, bibliai válaszokat fogalmazva meg. A remény gondolata lett egész életművének cantus firmusa, fő szólama. A válaszok gyakorlati példatárának is tekinthetők könyvei?

–  2010-ben megjelent A remény etikája című munkám nem aktuális példatár. Inkább azoknak az alapvető felismeréseknek a gyűjteménye, amelyek a „transzformáló, átalakító eszkatológiával, bibliai jövőtannal” függenek össze. A kötet „az élet etikájával” kezdődik. Ezt „a Föld etikája” követi, majd „az igazságos béke etikája” jön a sorban. Végül „az esztétikai ellenpontokról” írok, az Istenben kapott örömökről, így a teremtés ünnepéről, a szombatról, Krisztus feltámadásának ünnepléséről és a lehetséges békességről a nyugtalan idők, feszültségek közepette. Az élet kultúráját viszem tovább az orvosi etikáról szóló részben. Ott tárgyalom az abortusz, a fogyatékosság és az öngyilkosság nehéz kérdéseit. Közben felteszek ilyen és hasonló alapkérdéseket: „Az embrió már ember?”. Vagy: „Mi is valójában az egészség?”. A Föld etikájában pedig „ökológiai, környezeti etikával” foglalkozom behatóbban. Olyan témák is előkerülnek, mint a „Gaia-elmélet”, ami szerint a Föld összes élő és élettelen része szorosan összefüggő rendszert alkot, szinte egy élő lény. Vannak nagyon is gyakorlati összefüggések a kötetben, mint például: „Gondolkodj globálisan – egyél, fogyasszál lokálisan”. Az igazságos béke etikájában olyan összekapcsolódó problémákról írok, mint az igazságosság és a béke kölcsönössége, az államok hatalmi monopóliuma és a polgári ellenállás joga, az emberi jogok és a természet/teremtett világ joga. Ezek nagy kérdéskörök, az én válaszaim kicsinyek ezekhez mérten. De már a hetvenes évek vége óta szerettem volna mindenképpen megírni „A remény etikájá”-t, mert ez szorosan összefügg „A remény teológiájá”-val.

[[paginate]]

–  Isten megengedte Önnek, hogy a teológia gazdag tudományának valamennyi ágáról könyvet írhatott. Szinte valamennyiben a szenvedő világot és az emberiséget az örök szépség, Isten országa „hajnalfényében” írja le. Egész életén át a teremtés szépségének, az örömnek, a reménynek a vonzásában élt, alkotott. Hogyan tudta ezt 97 esztendősen is megőrizni, amint azt egészen személyes hangon legutóbbi, két éve megjelent könyvében, a „Feltámadva örök életre” címűben meg is vallja? Ezt nemrég ajándékba kaptam meg dedikálva Öntől, amiért itt is hálás köszönetet mondok.

–  A feltámadás, feltámasztás az örök életre a legmélyebb reménységem mind életemben, mind halálomban, ahogyan a Heidelbergi Káté fogalmaz. Életemet nem a közeledő halál határozza meg, hanem minden reggel a feltámadás reménységének új napját élem át és köszöntöm. Nem a sírjainkból ébredünk majd fel elsősorban, hanem halálunk óráiból. S az örök életet már itt elkezdjük élni. Ez Isten új teremtésének az élete. Így tehát a meghalás valójában az új életre születés órája. Ebből a meggyőződésből merítem minden reggelen friss és megfrissítő életkedvemet. „Betölti javaival életedet, megújul ifjúságod, mint a sasé” (a német fordítás szerint: „újra olyan fiatal leszel, mint a sas” – Zsoltárok 103,5).

–  A keresztyén ember jövőre irányuló reménységéről magyarul is megjelent könyve, „Minden végben kezdet rejtezik – Kis reménytan” (Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2005). Sok évvel ezelőtt az a megtiszteltetés ért, hogy lefordíthattam „Az élet forrása. A Szentlélek és az élet teológiája” című munkáját, ami szintén megjelent (Lux Kiadó, Budapest, 1997). A kezdet és a vég könyvei között hatalmas, sok kötetes életműve fölött a szövetség szivárványszíneit érzékeltem mindig is. Mi a titka annak az alkotói termékenységnek, amit hatalmas életműve és 19 világhírű egyetemtől kapott díszdoktorátusa bizonyít?

–  Talán az, hogy mindig rátalálok valamire, ami egyszerre új és ősrégi. Ezt Eberhard Jüngel professzor 1994-ben, amikor akadémiai kibúcsúztatásom volt, így fogalmazta meg, rátapintva a lényegre: „Ön mindig meglepődik azon, hogy valami megint 'bejött', valami, ami új és eddig ismeretlen volt Önnek”. Igen, ez a meglepődés, csodálkozás visz előre. Magyar barátom, Szathmáry Sándor professzor korábban megküldte éppen azt a magyar fordítású könyvemet, amivel elkészült. A „Minden végben kezdet rejtezik – Kis reménytan” némileg fontosabb, mint „Az élet forrása”. Mindezeket személyesen is átéltem, többször is. Halál közelében is. A kezdet reményét. Dietrich Bonhoeffer fogolytársaitól, a kivégzésre vitele előtti pillanatokban így búcsúzott: „Elérkezett a vég, ami számomra az örök élet kezdete”.

–  Professzor Úr! Életművének melyik részét tartja a legidőszerűbbnek a digitális XXI. században, a poszt-Covid korszakban, a globális és személyes veszélyek, s a mesterséges intelligencia idején?

–  Teljesen nyilvánvaló, hogy 1972-ben megjelent munkámat, aminek címe: A keresztre feszített Isten. Ez tizenegy nyelven jelent meg. 2023-ban a görög fordítás is. Érdekes módon, évente több alkalommal is kapok leveleket börtönbüntetésüket töltő emberektől különböző országokból, akiknek ez a könyv kiváltképpen megérintette a szívüket. Napjainkban Kínában készül kötetem, válogatáskötet „A keresztre feszített Isten” címmel. 1986-ban, első kínai utazásom során fedeztem fel Nankingban az első fordítást. A keresztyénség és az egész emberiség benne van a klímakatasztrófa korában, ezért is kiváltképpen időszerű „a kereszt teológiája”.

[[paginate]]

–  Köszönettel tartozunk Önnek, Professzor Úr, azért a Szentlélektől inspirált, ihletett hatalmas életműért, amelynek a remény, az öröm és a Szentlélek fáradhatatlan munkálkodása a tengelyfogalma. 1980-ban a budapesti Református Teológiának és az MRE Doktorok Kollégiumának „hálával és testvéri szívvel” ajánlotta munkáját, amelynek a címe: „A Szentháromság és Isten országa”. Milyen üzenetet fogalmazna meg a mai magyar keresztyénség, keresztyének számára?

–  Hagyd abba az üres hivatkozást a reményre, és indulj ki abból, hogy sokkal több lehetőséged van, mint amit el tudsz képzelni. Találd meg és ragadd meg. Maradj nyitott a jövőre, ami előtted van, s a világra, ami körülvesz. Az élet reményét soha ne add fel, még ha ezernyi csalódás ér is. És ha magunkban is csalódnunk kell? A múlttól nem fogunk megszabadulni, ha nem tudjuk megbocsátani a hibákat. Megbocsátás nélkül nincs jövő! A remény ugyanis nem csak a jövőben működik, hanem a múltban is. Megszabadít a múlt rossz kötődéseitől, beidegződéseitől, és megnyit a jövendőre. Itáliában, Aquileiaban ráleltem egy régi Krisztus-hitvallásra: „Tu es spes desperatis” = „Te vagy a reményvesztettek reménye”. Amikor ezt elolvastam, eszembe jutott életemnek reménytelenül kétségeskedő időszaka. 1945-1948 között hadifogságban voltam. Éjszakánként a szögesdrót mellett ácsorogtam, és azt éreztem, elhagyott az Isten és minden jó lélek. Ekkor felidéződött bennem a keresztre feszített Krisztus, és az Ő Isten-panaszló szava is: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”. Ez a panaszló felkiáltás volt az, ami engem is megszabadított kételkedéseimtől. Új reménységet ismertem fel ebben. S ez megvigasztalt. Ha magának Krisztusnak, Isten Fiának is el kellett szenvednie a reménytelenséget és a kételyt, akkor Ő bizonyosan segíteni fog rajtam kételyeim közben, együttérzésével és együtt szenvedésével. Hiszen a kétely okozta szenvedéseim az Ő szenvedésének részét képezik. Amiként Ézsaiás 53-ban olvassuk az Úr szenvedő szolgájáról: „A mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta” (53,4). Ezért is fogalmazódhatott meg a régi mondás: „Ave crux, spes unica, hoc passionis tempore”, azaz: „Áldott légy, (Krisztus) keresztje, egyetlen reményünk ebben a szenvedésteli időben”.
     Kedves Békefy Úr, Ön nagyra értékeli teológiai könyveimet. Én talán nem is annyira. Mert ezt vallom: a teológusok jönnek, mennek. A teológia azonban marad mindaddig, amíg az igazságot színről-színre meg nem látjuk.

–  Tisztelt Professzor Úr, hálás vagyok sok-sok olvasónk, egy egész magyar teológus generáció nevében Önnek, hogy 97 évesen is vállalta a beszélgetést. Várjuk augusztusra beígért legutóbbi könyvének a megjelenését, aminek ezt a címet adta: „Az élet teológiájának távlatai”. Legutóbbi levelében így fogalmazott: „Én magam is meglepődöm frissességemen, ezért minden hála csak az Úré”. Kedves, meleg szavú levelére az Ön szavaival én is „csak” ennyit mondhatok, de ezt Soli Deo Gloriás magyar református szívvel: „Maradjon Jürgen Moltmann Istennek továbbra is oltalmazott és áldott gyermeke!

Békefy Lajos