350 éve égették meg Száki János református lelkipásztort[1]

 

^{A kép forrása Földváry László: Száki János ekeli predikátor háromszoros megkínzatása és megégettetése Komáromban. 1672. szeptember 1.}[2]

Vannak olyan események, amelyeket nehezen tudunk megérteni, megmagyarázni, és a legtöbb esetben azt gondoljuk, hogy meg sem történtek. Ezek általában azok a legendaszerű történések, amelyeket nem tudunk beilleszteni az események sorába, és amelyekről azt gondoljuk, hogy már-már meseszerűek. Száki János megégetésének a története tipikusan ilyen. Annyira brutális, hogy az még a korszak egyébként kegyetlen valóságába sem illik bele. Azt ugyanis fel tudjuk sorolni, hogy mennyi minden megpróbáltatás érte református lelkészeinket ebben a korban. Ismerjük azoknak a sorsát, akiket megvertek, vagy a településről, ahol szolgáltak, elűztek. Megtörtént ez akár várandós házastárssal, néhány hetes csecsemővel együtt is, akár a leghidegebb télben is. Ismerjük a gályarabok sorsát, akiknek a legnehezebb körülményekkel kellett megküzdeni, és sokan meg is haltak a megpróbáltatásokban. Mindezek a történések azonban az iszonyatos szenvedések ellenére sem hasonlíthatóak Száki János esetéhez, az ő szenvedéseihez.

[[paginate]]

Ráadásul az eseményt csupán néhány korabeli forrásból ismerjük. Kocsi Csergő Bálint[3] és Otrokócsi Fóris Ferenc gályarab prédikátorok, valamint Heidegger zürichi teológiai tanár[4] jegyezték fel az esetet, valamint egy korabeli rajz mutatja be a megégetés eseményeit.[5] Rajtuk kívül pedig Debreceni Ember Pál[6] írásában találkozunk Száki János megkínzásával. A későbbi korokban pedig azok a szerzők, akik megemlékeztek minderről, például Thúry Etele,[7] vagy Kúr Géza,[8] csupán ezeket a forrásokat tudták használni. Levéltárainkban, Komáromban és Pápán nincsen további adat, jegyzőkönyveink nem maradtak fenn, a levélrészletek, amiket ismerünk, nem mutatják be ezeket az eseményeket. Arra nézve kutatásokat még senki sem folytatott, hogy vajon a római katolikus levéltárakban, kézirattárakban található-e bármilyen feljegyzés Száki János megégetésével kapcsolatban.[9]

Az esemény utóéletébe a már említett írókon kívül beletartoznak azok, akik tudományos igényességgel közelítették meg a témát,[10] azok, akik röviden megemlítették az eseményt, akár regényes formában[11], akár ismeretterjesztés céljából,[12] és azok is, akik csupán a tényről számoltak be.[13] 

[[paginate]]

Ide tartoznak azok az említések is, akik a mártír lelkipásztor édesapja, Szenci Száki János kapcsán emlékeznek meg a megégetésről.[14] Jelenleg tehát csak azokat a forrásokat tudjuk használni, amelyek már ismertek lehetnek az egyháztörténettel foglalkozók számára.

Ami miatt azonban az esetet mégis fontos újra és újra feleleveníteni, az az a tény, hogy még a legszűkebb kör sem ismeri pontosan, hogy mi történt 1672. szeptember 1-jén. Teológus koromban én sem találkoztam az egyháztörténetnek ezzel a részletével, csak akkor került elém, amikor a Dunántúli Református Egyházkerület történetét feldolgoztam.[15] Azóta tudatosan törekszem arra, hogy Száki János mártírhalálát ne felejtsük el, hanem a lehető legtöbb fórumon ismertessük.[16] Ebbe a sorba illik bele jelen tanulmány is.

Száki János életéről nagyon keveset tudunk. Még csak életrajzi vázlatot sem tudunk összeállítani a rendelkezésünkre álló adatokból. Életének legbiztosabb pontja éppen a halála. Tudjuk, hogy Komáromban, 1672. szeptember 1-jén történt. Születési idejét viszont már csak megbecsülni tudjuk. A kivégzés időpontjában 40 év körül lehetett, ez tehát azt jelenti, hogy születését 1630 körüli időpontra tehetjük, a helyszíne azonban ismeretlen.[17] Tanulmányairól nem tudunk semmit, azt sem, hogy mely magyar akadémiákon fordult meg, illetve azt sem, hogy tanult-e külföldön.[18] Az is valószínű, hogy családos ember volt, de erről sincsen semmilyen adatunk. A feljegyzésekből tudjuk, hogy 1672-ben Ekelen szolgált, és ebben az időben a Komjáti Református Egyházmegye esperesi tisztségét is betöltötte. Ezen kívül azonban más adatunk az életéről nincsen.[19] Thúry Etele azt is feltételezi, hogy a vele együtt kivégzett özvegy Súri Lőrincné ekkor már Száki János felesége volt, és Ekelen lakott,[20] azonban ez a megállapítás az eseményeket ismerve igencsak bizonytalannak látszik. Mindezt összegezve azt mondhatjuk, hogy csak azok az adatok ismerhetőek meg pontosan, amiket halálával összefüggésben rögzítettek az egyházi krónikások.

[[paginate]]

De mi is történt pontosan 1672-ben Komáromban? Szelepcsényi György esztergomi érsek parancsára Komáromban a református templom és iskola épületét lerombolták, a köveket pedig a ferencesek építkezéseihez használták fel.[21] Ekkor azonban az evangélikusok épületeit is és a református parókiát is erőszakkal elvették, az úrasztali edényeket és mindenféle pénzeszközt pedig lefoglalták. Az elfoglalt és megmaradt épületeket azonban valaki felgyújtotta, amelyek teljesen leégtek. A várparancsnok ekkor a még városban tartózkodó prédikátorokat elűzte, és halálbüntetés terhe mellett megtiltotta nekik, hogy a lábukat betegyék a városba. Bebörtönzés és halálbüntetés lett kilátásba helyezve valamennyi lelkipásztornak, hogyha ezt titokban mégis megteszik. A városban a parancs kiadása után további tüzek gyulladtak, négy alkalommal is, amelyek legalább 28, de akár 100-nál is több épületet megsemmisítettek.[22] Amikor azonban gyújtószerkezetet találtak a várárokban is, vagyis a cél látszólag a vár egy részének megsemmisítése volt, akkor megtörtént a határozott fellépés az elkövetők ellen.

A gyújtogatók háttere alapvetően jól meghatározható. A protestánsok elleni fellépés következtében gyulladtak fel a házak, így azt nem nagyon vitathatjuk, hogy az elkövetők vagy a református, vagy az evangélikus gyülekezet köréből kerültek ki. Természetesen benne találhatjuk azt a gondolatot is, hogyha a mienk nem lehet a templom, az iskola, a parókia, akkor ne lehessen a másiké sem. A várárokban elhelyezett robbanószerkezet kapcsán azt is feltételezhetjük, hogy nem az erődítmény maga, hanem a közelében lévő jezsuita rendház volt az elsődleges célpont. Azt tehát szinte bizonyosan megállapíthatjuk, hogy a komáromi gyújtogatókat, vagy legalábbis a felbújtókat a városban nagy létszámban jelen lévő reformátusok körében kell keresnünk.

Ami azonban ezek után történt, az szinte biztosan nem felelt meg a valóságnak. A gyújtogatások kapcsán egy idős asszonyt (Földváry szerint vén banyát, vagy vén kofát) és egy 18 éves legényt fogtak el, akik a kínpadon azt vallották, hogy egy Komárom megyei lelkész adott pénzt egy Komáromban élő lelkészözvegynek, aki aztán ezt a pénzt nekik adta tovább. Ők aztán egy római katolikus vallású katonát találtak, aki hajlandó volt a gyújtószereket is megszerezni, és hajlandó volt a tüzeket is meggyújtani. Ez a katona volt az, akit az utolsó, sikertelen robbantás közelében fogtak el.

[[paginate]]

A vallomások ugyan több ponton sántítottak, de ezzel akkoriban nem foglalkozott senki sem. Hogyan tudott volna egy lelkész annyi pénzt összegyűjteni, hogy a gyújtószereket és a katona „munkadíját” is kifizesse? Miként lett volna lehetséges az, hogy egy lelkészözvegy, még hogyha eszeveszett indulat is van benne a rómqi katolikusok iránt, ilyen összeesküvésben részt vegyen? Hogyan lehetett volna rávenni egy római katolikus vallású katonát, hogy a protestánsok érdekében a jezsuita rendházat felrobbantsa? És ami talán a legfontosabb: hogyan lehetett volna ilyen kevés emberrel ezt a méretű összeesküvést megvalósítani? Ez akkor azonban senkit nem érdekelt, a kínvallatásnál pedig csak a megfelelő kérdéseket kellett feltenni, hogy a helyes válaszokat kapják, így gyorsan kiderültek a nevek is, hogy kikre kellett gondolni: Száki János ekeli prédikátor volt a felbujtó, özvegy Súri Lőrincné, korábbi komáromi lelkész özvegye pedig a közvetítő.

Száki János kiválasztása nyilván nem a véletlen műve volt. Egyrészt előfordulhatott, hogy a tiltás ellenére bement a városba, hasonlóan több más lelkészhez, akik börtönbe is kerültek a merészségük miatt. Másrészt felesége révén rokoni kapcsolatban állt az özvegy lelkésznével, akit meg is látogathatott. Harmadrészt pedig ő volt a fia a felsődunamelléki református püspöknek, ráadásul egyházmegyéjének ő volt az esperese. A kínvallatásban kicsikart vallomások következtében az ekeli prédikátort német katonákkal elfogatták, Száki Jánost a disznóólból rángatták ki, ahová elbújt, megkötözték és Komáromba vitték, ahol statáriális bíróság mondott felette és tettestársai felett ítéletet, amely még a korszak ítélkezési szokáésait ismerve is nagyon súlyos volt.

Száki Jánost háromszori megkínzásra és megégetésre,[23] a tüzek gyújtásában résztvevő katonát a tűzesetek helyszínén tüzes fogókkal való megcsipkedésre és megégetésre, az idős asszonyt lefejezésre és holttestének megégetésére, a lelkésznét és a 18 éves legényt pedig „csak” lefejezésre ítélték.

[[paginate]]

Az ítéletet először a katonán, az idős asszonyon, a legényen és a lelkésznén hajtották végre, csak őket követte a prédikátor kivégzése. Száki János megkínzása brutális volt. Tekintve, hogy mindez jól jelzi a kor szokásrendszerét, ezért álljon itt emlékezésül a prédikátor utolsó órájának története. Először lábára követ kötöttek, majd összekötött kezénél fogva csigára felhúzták, miközben a szíve alatt perzselték. Másodszor jobb kezét levágták. Harmadszor megborotválták, majd a fejére forró ólmot öntöttek, miközben ezt mondták a hóhérnak „tölts rá az ő fejére szent olajat, mert méltó ő ilyen drága kenetre”.[24] Végül egy vásznat viaszba, kénkőbe és szurokba mártottak, abba belecsavarták, a testén meggyújtották, majd máglyán elégették.

A kivégzése után a katonák betörtek az ekeli parókiára, az ott található javait elhozták, és azokat eladták, majd a pénz egy részét a hóhérnak adták a kivégzés béréért. Kocsi Csergő Bálint érzelmeitől átfűtve az események elkövetőit „bérenc gazfickó” és „toborzott csirkefogó” névvel illette. A későbbi korszakok tanúvallomásai szerint, amikor Száki Jánost megégették, akkor megnyílt az ég, és ezt még a városi őr is látta, és arról is tanúskodtak, hogy a megégetés közben a prédikátor fejét háromszor fordította az ég felé.

Ezt az iszonyatos brutalitást érzelmek nélkül nem lehet végigkövetni, évszázadok múltán is csak néma főhajtással tudunk emlékezni a mártír lelkészre. Nem véletlen, hogy az esetet az utókor is úgy értelmezte, mint ami beleillik a római császárok idején történt keresztyén üldözések sorába, és a kivégzőket még a legkegyetlenebb római császárnál, Diocletianusnál is kegyetlenebbnek nevezték.[25] Mert „az, aki soha gyújtogató nem volt, a mi időnkben az üldöző gyújtogatóktól máglyára ítéltetett”.[26] Őrizzük meg továbbra is Száki János mártír lelkipásztor emlékét!

Szabó Előd