Borostyán úr – alias Banner Zoltán művészettörténész, költő, író – útra kel ifjonti álmai valóra váltásának végtelen országútján. Siheder korától a művészetek csodálója, megszállottja. Az irodalom, a képzőművészet, a színház, a zene egyaránt vonzotta. Középiskolásként falusi fiúkkal kórust szervezett, népdalokat és kánonokat énekeltek, egyetemi hallgatóként pedig színi előadásokat szervezett és irányított. Papp Auréltól, a nagybányai iskola utolsó mohikánjától hallotta és tanulta meg: mi is az alkotás, a művészet értelme. A szépírást már diákkorában gyakorolta: verseket, novellákat írt, de az első verseskötete (Ólomharang) csak 51 éves korában láthatott napvilágot. A gyakorló művészi pályáról kénytelen volt lemondani a politikai hatalom Janus-arcúsága miatt. A vers, a próza, az esszé szinte észrevétlenül „művészetírói világszemléletévé és írásmódjává ” minősültek át. Kolozsvár volt számára az élő gótika, az élő reneszánsz, az élő barokk, az élő újklasszicizmus, az eklektika, és – Kós Károly kakasos temploma révén – az élő szecesszió. Egyetemi éveiben kiváló tanárok (Jakó Zsigmond, Imreh István) impulzusait követve egyre közelebb került a művészettörténet lényegéhez. Debreczeni László irányításával megnyílt előtte a csíki és a torockói népművészet, építészet, iparművészet és viselet addig számára szinte ismeretlen világa. Barátjával kerékpáros körutakat tesznek a székely székeken, a Szilágyságban, a moldvai csángó vidéken és Kalotaszegen. A Házsongárdi panteon műemléki síremlékein pedig a népi alkotóerő aspektusait kutatják. Az egyetemi katedra ígéretét és a minisztériumi főelőadói állását pehelyként fújta el a politika hiteltelen szele. Szerencsére! - mondjuk. Mert „Lajos bácsi” (Létay Lajos) bölcs előrelátásának köszönhetően 1958-ban az Utunk szerkesztőségébe került, ahol harminc évig az erdélyi magyar művészeti élet értő gazdája volt. Érdeklődése, figyelme fokozatosan a kortárs művészet és annak legkiválóbb alkotói felé fordult. A kolozsvári, a szatmári, a marosvásárhelyi székely színházról és legendás színészeiről/ színésznőiről/rendezőiről rendszeresen beszámolt a lap hasábjain. Hiszen ezek a művészeti intézetek „az áhítat és a katarzis színházai voltak”.

[[paginate]]

A második világháborút követően a művészeti oktatás teljes fokozati rendszerének kialakulása a fiatal tehetségek tucatjait indította el a művészi pályán. 1948-ban Kolozsvárt, Marosvásárhelyt még magyarul folyt az oktatás nemcsak alsó és középfokon, hanem a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben is, a zenei és képzőművészeti részlegen. 1950-től viszont már csak magyar tagozatként működhettek, a hetvenes években pedig elkezdődött lassú sorvasztásuk. De a Khiméra ellen folytatott küzdelem rendületlenül tovább folyt. Felvirágzott a hangversenyélet, a kórusművészet is magasba ívelt. Viszont Nagy Istvánt, a legendás karmestert – aki 1930-tól a Kodály-kultusz animátora volt – néhány év múlva a zenei élet perifériájára szorították. A Román Televízió Magyar Szerkesztősége vitézi küzdelmet folytatott az erdélyi magyar kultúra éltetésében, gazdagításában, terjesztésében egészen 1985-ig, amikor Ceausescu drákói rendeletére minden magyar kulturális megmoccanást megtiltottak, töröltek.

A hetvenes évek elejéig „a nemzedékek teljes vertikuma” határozta meg a magyar művészeti élet összképét. Művészeti központok jöttek létre, „rejtőzködve működő avantgárd akciók” működtek Marosvásárhelyen, Csíkszeredán, Sepsiszentgyörgyön, Nagyváradon, Temesváron, Nagyszebenben…” Kezdetben kiváló tanárokkal működött a kolozsvári művészeti oktatás. De évről évre zsugorították a magyar hallgatók létszámát, maradéktalanul érvényesítve, sőt messze „túlteljesítve” a numerus clausust. (A kolozsvári „Ion Andreescu” Képzőművészeti Egyetemen 1971-ben a magyar csoportnak még 26 hallgatója volt, 1985-ben már csak kettő!) A számunkra zárt városok ellehetetlenítették a magyarok helyzetét. És mégis, minden akadályt leküzdve, új művészeti központok alakultak Csíkszeredán, Sepsiszentgyörgyön, Déván, Kézdivásárhelyen, Csíkszéken, Székelykeresztúron, Gyergyóalfaluban, Szovátán… Kolozsváron a Korunk és az Igazság szerkesztősége, vidéken napilapok, színházi és kultúrházi előcsarnokok adtak helyet a kortárs magyar művészeknek/művészetnek. A kisvárosokban sem provinciális művészetet műveltek, hanem kortárs létértelmezést.

Kodály és Bartók által tudtuk, hogy a zenei nyelv az egyik legegyetemesebb emberi nyelv. Banner számára már a nyolcvanas években bizonyossá vált, hogy a képzőművészeti kifejezésnek is van anyanyelve, és hogy a vizuális anyanyelv, az irodalmi nyelvhez hasonlóan, nagyon fontos szerepet játszik az identitás megőrzésében. A művészettörténész célirányos kemény, igen hosszú küzdelmet folytatott – a szerkesztői asztalnál, pódiumon, kiállítások megnyitásával, alkotói táborok tucatjainak megszervezésével – az erdélyi magyar művészet éltetéséért. Évtizedek alatt sorra vette az erdélyi magyar képzőművészeket, hetvennél több könyvben, több mint negyven monográfiában megírta életútjukat, elemezte munkásságukat, próbálkozásaikat és küzdelmeiket a meg- és fennmaradásért a mind sorvasztóbb társadalmi-politikai miliőben. A kirajzolódott kép vegyes: voltak elhalálozások, de főnixi feltámadások is.

[[paginate]]

Benczédi Sándornak terrakotta kis szobraival, karikírozott arcképeivel az Utunkban szinte állandó rovata volt. Az „Utunkszéli szobrok” a csíkszeredai Székely Nemzeti Múzeum képtárának ma is egyik leglátogatottabb gyűjteménye. A művészek áldozatkészségből is jelesre vizsgáztak. A nagy(obb) műteremmel rendelkező Miklóssy Gábor, Abodi Nagy Béla, Bordi András kivételével az erdélyi magyar művészek többnyire saját lakásukban kialakított műtermükben dolgoztak, és ugyanott rendezték meg kiállításaikat is. Akik nem bírták elviselni az asszimilálni szándékozó, egyre súlyosbodó nyomást, ellehetetlenítést, kiszöktek Ceausescu „Kelet-Svájcából”. Mindenek dacára a művészek zöme otthon maradt, végig küzdve a szocialista-realista művészet bambaságaival.

Banner átfogó elemzéseiből arról is megbizonyosodhatunk, hogy a transzilvanizmus nem stílusirányzat, hanem „a legkülönbözőbb egyéni stílusokban megnyilvánuló magatartás és életérzés”.

A festőkéhez hasonló volt a szobrászok helyzete is. E művészeti ág képviselőinek dinamizmusában tagadhatatlanul benne rejlik a „kisebbségi másodrangú létből, az állandó veszteség-élményből fakadó vulkanikus erő, az állandó újratervezés, önmagunk örökké megújuló meghatározásának a kényszere…” Az erdélyi magyar szobrászat, sajnos, lemaradt az európai menetelésben, mert a művészek nem, vagy csak alig-alig készíthettek köztéri szobrokat. Íme, néhány kimagasló példa: Nagyváradon Kós András: Bethlen Gábor, Gergely István: Lorántffy Zsuzsanna, Deák Árpád: a Holnaposok szoborcsoportja, Kolozsváron Bocskai Vince: Márton Áron püspök, Székelyudvarhelyen Hunyadi László: Orbán Balázs, Csíksomlyón Bodó Levente: Domokos Pál Péter, Tirnován Ari Vid arcképsorozata (Példaképek).

A küzdelem több frontos (volt) és állandó jellegű. Az ötvenes évek végén a tömbház-erdők gyűrűjével, a belvárosok bekerítésével megkezdődött a túlnyomórészt magyar lakosú határ menti nagyvárosok bontása, a többségiek tízezreinek betelepítésével számunkra zárt várossá nyilvánításuk. A tehetséges fiatal magyar végzetteket vidékre, célzottan Ó-Romániába irányították, jobb esetben Erdély román többségű településeire nevezték ki fizetett állásba, „vagy mehettek oda, ahol saját erejükből kényszerültek boldogulni”. És – csodamód – a vidéki kisvárosokban rendre kisebb-nagyobb művészi központok alakultak. Mert a huszadik századi „erdélyi művészt sohasem a spekuláció sarkallta, hanem /…/ a körülöttük és bennük áramló lét értelmezése vezette”. Az Utunk rengeteg szobor reprodukcióját hozta le Banner szerkesztői 30 éve alatt. A grafikai szerkesztő, Árkossy István által közzétett illusztrációkkal együtt több mint 15000 képnek legalább az egyharmadát szobrok jelentették.

[[paginate]]

Azokban a századokban, amikor a nyugati nemzeteknél megszületik a szonett, a novella, a szonáta, a szimfónia, az olajfestés és a fametszet műfaja, hogy ezekben valósítsák meg szellemi identitásukat, minálunk megszületik az egyetlen lehetséges műfaj, az emlékiraté: napló, levél, vallomás, vitairat, útirajz: „az örök szorongatottság és szorongás nagyregénye.” S amikor1920 után újra szellemi önállóságra kényszeríti ugyanaz a sors, amely örök kibeszélésre sarkallta tanúságtevőit az előző évszázadokban, „a rajz és a grafika műfajai öröklik ezt a kényszerűséget”. A Bernáth Aurél emlékiratából eredő parafrázis szerint: „Az elmúlt 100 év grafikája az erdélyi magyar társadalom idegrendszeréről, életérzéséről készült szellemi átvilágítás: így éltünk Transzilvániában.” Az 1945-1990 közötti erdélyi magyar grafika a mindig reménykedő, a veszteségeket követően örökké újrakezdésre kész, bezártságában is az európai értékekre figyelő, azokért felelősséget vállaló transzszilvanista világszemlélet. Aminek az Utunk méltó fóruma volt.

A „második Trianont” követően Erdélyben a művészetnek fokozottabb mértékben volt közművelődési funkciója, mint bárhol a nagyvilágban. Gondoljunk csak a művészi műsoraival varázslatossá emelt Korunk Galériára. E nemes művészi törekvés méltó képviselőjeként Banner Zoltán átgondoltan azt szorgalmazta, ami a romániai kisebbségi körülmények között az erdélyi lélek és tudat épségét, tisztaságát, nemességét szolgálja, fenntartja, fokozza. Amit tett, és ahogyan cselekedte, bölcsen tette, mert a megmaradás minden más eszköze: politika, gazdaság, oktatás, hadügy, egészségügy a kultúrából fakad. A magunkra utaltság felelősségéből, büszkeségéből, s az örökös félelem izgalmi állapotaiból fakadó szellemi energiák avatták a hetvenes évtizedet a huszadik századi erdélyi kultúrtörténet páratlan virágkorává.

A cédrusfa hatalma című kötet szerzője Szervátiusz Jenővel való találkozásai során döbbent rá legkomolyabb feladataira. Akkor alakult ki benne az a vágy, hogy a legjelentősebb erdélyi művészekről monográfia-sorozatot írjon. Csakhogy az 1985-ös kiadói rendelet hatalmas gátat emelt e nemes elhatározás elé: véget vetett a magyar nyelvű művészeti és más természetű könyvkiadásnak. A drasztikus magyarellenes intézkedések és a tömeges betelepítés kioltották vagy jelentősen csökkentették az emberekben a megmaradás reményét. 1986-ban Banner Zoltán beadta az iratokat a Magyarországra való áttelepülésre. Azonnal menesztették a szerkesztőségből. Nagy-nagy szerencséjére a budapesti Képzőművészeti Kiadó titkos küldötte otthonában hivatalosan felkérte a Huszadik századi erdélyi magyar művészet történetének megírására. Bő másfél év várakozási idő után a „félkész kézirat s a teljes dokumentáció (…) diplomáciai csempészáruként hagyhatta el az országot”. Murádin Jenő művészeti íróval együtt tervezték elkészíteni a huszadik századi erdélyi magyar művészeti lexikont. Ha ezt a tiltás miatt nem is sikerült megalkotni, Murádin Jenő hathatósan közreműködött a 2000-es évek elején megjelentetett háromkötetes Kortárs Magyar Művészeti Lexikon szerkesztésében. Banner Zoltán is bekapcsolódott a Kriterion Galéria sorozat megírásába. Ebből keletkezett az Erdélyi magyar művészet a XX. században című könyve 1990-ben.

[[paginate]]

A több mint harminc éve Békéscsabán élő művészeti író – megismerve az alföldi festészetet – rájött arra a cáfolhatatlan igazságra, hogy „a huszadik századi alföldi festészet és a székely festőiskola ugyanannak a művészi ideológiának és törekvésnek a két szárnya”.  S hogy a világ tele van magyar alkotókkal. Legtöbben Erdélyből keltek útra, az elmúlt évtizedek bomlasztó politikai-társadalmi valóságából menekítve művészi létüket. Nagyon itt hát az ideje összegyűjteni a szétszóródott magyar alkotók sokaságát. „A feladat reális, de hol vannak hozzá a vállalkozó szellemek? Pedig nagy szükség lenne rá, hogy megmaradjunk, hogy megmutassuk magunkat, tehetségünket a világnak…”

Mellékesen, de nem jelentőség nélküliként jegyezzük meg, hogy a transzilvanizmus ideológiája a művészi alkotást elsősorban szolgálatnak tekintette és tekinti. Az alkotók oly módon végezték és végzik feladatukat, hogy az erdélyi művészeti tevékenység betorkolljon az „európai festészet főáramába”. A székely festőiskola és az alföldi festészet szervezeti keret és írott program nélkül találkoztak. A természetközpontú nagybányaiakkal (az európai impresszionizmus legkeletibb csücske) szemben  az emberi alak, a figuratív ábrázolás az erőteljesebb, kifejezettebb. Erdély elszakítottsága, az asszimiláló román politika következménye az is, hogy a múlt század első felében rendkívül fontos szerepet játszottak a magániskolák, melyek – a mostoha körülmények miatt – rendre megszűntek. A korszak egyetlen túlélő egyesülete a Barabás Miklós Céh volt, amit 1945-ben erőszakkal megszüntettek ugyan, de 1989 után újjáalakult. Egy önmegvalósításában, identitásában, érvényesülésében mind szűkebb koordináták közé kényszerített nemzetrész művészete pontosan olyan mértékben a közérzet megnyilvánulása, mint a szabad nagy nemzeteké.

Köztudott, hogy a transzilvanizmus tartalma egyetlen más művészeti ággal kapcsolatban sem fogalmazódott meg olyan lényegre törően, mint az irodalom esetében. Ideje volna megvizsgálni ezt a képzőművészet, a zeneművészet, színház – és a pódiumművészet, az iparművészet világában is. Banner Zoltán ebben a könyvében tükröt tart elénk az erdélyi magyar képzőművészet egészéről. Öregedvén, óhatatlanul felmerül benne a nyugtalanító gondolat: Akadhatnak olyanok, akik elfogultnak tekintik, mert jószerével csak az erdélyi magyar művészet múltjával, jelenével és jövőjével foglalkozik, túlértékelve „ennek a régiónak a jelentőségét”. Ha így volna – mondja önmagát megnyugtatandó –, ez lenne számára a legnagyobb dicséret, érdem.

[[paginate]]

Miért vállalta el ezt a szerepet, és miért „túlozza el” az erdélyi művészet értékelését? A kérdésre maga válaszol: „Azért, mert (…) bármennyit tanultam, tapasztaltam, utaztam a XX. század művészetében, az erdélyi magyar irodalom, művészet és népművészet, tárgyi és szellemi kultúra szellemiségénél gazdagabbat, mélyebbről fakadót nem találtam.” Ezt a tényt nem lehet függetleníteni Erdély történelmétől. Magyar haza és magyar művészet csak egy van, és az erdélyi kultúra szerves része ennek, függetlenül a trianoni határoktól. Senki sem tagadhatja, hogy Erdély időnként kiemelt (megtartó, értékőrző) szerepet játszott a nemzet és a nemzeti tudat folytonosságának a biztosításában. Mi őrizte meg ezt a szellemet, a progresszív világnézet eleven működését az erdélyi művészetekben? A felelősségtudat, az az állandó lelki-szellemi készenlét, amit Trianon utáni sorsunk ránk kényszerített.

Banner Zoltán a huszadik századi erdélyi magyar művészet, a rá irányuló gondolkodás legidősebb élő személyisége. Érthető, hogy mind gyakrabban tör fel lelkéből a kétkedő gondolat: „Kamaszkori világfájdalmam egyre bénítóbb öregkori félelemként merül fel bennem: több mint hat évtizedes utazásaim az erdélyi magyar művészetbe hagynak-e járható nyomot?” Megtettem-e mindent, amit megtehettem? Elmentem-e addig, ameddig elmehettem? Ezekre és a hasonló kérdésekre nyilván az idő fogja megadni a végső választ. De az kétségtelen, hogy újra és újra át kell nézni az eredményeket, mert ez alapvető morális kötelessége a közösségét szolgáló értelmiséginek. Hogy itthon otthont teremtsünk magunknak.

A kötet befejező része a Napló (2005-2019). Nem is napló ez a szó szigorú értelmében, hanem időnként papírra vetett fajsúlyos gondolatok tára. Amiket – gondolatgazdagságuk és tömörségük okán – aforizmáknak is nevezhetünk. Íme, néhány csak mutatóba:

„A művészet elrendelése: a lélek megváltása.”

„Isten mindenkit egyformán szeret, de önmagát, a világot csak a nagy elmék és nagy érzékenyek életművében mutatja meg.”

„Egyetlen magyar művészet van, de az utolsó 100 évben, Erdélyben mégis egy külön magyar művészettörténet zajlik.”

Banner Zoltán  legújabb kötete, A cédrusfa hatalma – alapmű értékű írás. Az erdélyi magyar képzőművészek életének, a transzilván magyar képzőművészet történetének roppant széleskörű, dokumentált feltérképezése, azaz: enciklopédikus alkotás. Megkerülhetetlen azok számára, akik a teljes Kárpát-medencei, sőt azon kívül eső magyar képzőművészet történetét készülnek megírni.

Aniszi Kálmán