Fénygerinc

Nézd, a kerti jázminokra
ráfeküdt a lomha nap,
s ott a fények ásítozva
zöld-aranyra bomlanak.

Utcaszélen észrevétlen
szél bolondoz, dalra kap,
s hajkurássza már a réten
át a téli varjakat.

Ring a város, furcsa tenger,
és a házak csónakok,
fénygerincén áll az ember,
homlokán az égi fegyver,
Isten adta csók ragyog.
 

Reszkető papír

Az életed szívembe van beírva,
hogy bánatát belém csepegje ki,
mint szó, ha hull a reszkető papírra,
s az Isten csendje átmelengeti.

Így hordozom magamban sorsodat,
és fűzöm álmait gyöngyös betűkbe,
ha fájna is, ha súlya fojtogat,
enyém marad, hitemre ráfeszülve.

Egy éjszakán ha mégis felriadnál,
hogy önmagától eltaszít a lét,
ne félj, se kétkedés, se vad vihar már
szövetségünket nem szakítja szét.
 

Magas hegyekről álmodom

Magas hegyekről álmodom,
hol senki sincs, csak Isten,
gyalog megmászni, pár nyomon,
hitem kevés, vagy nincsen.

Egyszer talán már voltam ott,
szélnek feszítve vállam,
az ég ködébe forgatott,
s vakon, vacogva álltam,

mint gyermek, hogyha elveszett,
és csak magának érvel,
hogy itt áll, minden bűn felett,
a vágyott csúcsra ért fel.

S mert nem találta önmagát,
akár egy rossz statiszta,
azon töprengett, majd, ha lát,
hogyan juthatna vissza.

Elmondták többször már sokan,
nálam bölcsebbek, s tényleg:
koldus-mezítláb, bárhogyan,
a megtett út a lényeg.
 

Szívembe égesd

Mit hóba írsz, a napfény majd feloldja,
ha fába vésed, elkorhad talán.
S kaparhatod te kőbe is be, hogyha
repedni kezd a télnek hajnalán.

Szívembe karmold, fájjon, marjon, égjen,
 – mert ennél nincs erősebb, jobb anyag –
hogy érted élek, és tudom, nem érdem:
azért vagyok, hogy Téged mondjalak.