MINT A KERTEK
Jó reményem holt papíron
napba sírom, fénnyel írom
önmagamhoz szólva nektek:
élni úgy kell, mint a kertek.
Mindig talpon, frissen, ébren,
csend-virágzó békességben,
hogyha erre jár a Gazda,
keblét büszkeség dagassza.
Mert tiéd a sorsa félig,
s majd gyümölcsödet, ha érik,
őz-szelíden s eltökélve
ejtsd az éhezők ölébe.
S hogyha kedved télbe fárad,
vagy vihar zúg, törve ágad,
– jól tudom, hogy közhelyes, de –
gyógyír lesz a sok sebedre
az, hogy tiszta szívből adtál,
önmagadhoz hű maradtál,
úgy öleltél, mint a kertek,
s mindazok, kik élni mertek.
AZ UTCÁN
Nyugalmas fénye gyúl a szűzi estnek,
s a Láthatatlan csöndje földre száll,
a csillagok ma halk imát rebegnek.
Nem hallja ember; hinni gyönge már.
Gubóba zárja végtelen magánya
s mint óriásbáb rója holt körét,
kicsinységét is észrevenni gyáva,
amerre lép: csak fájdalom, sötét.
Pedig jövője és a múltja égi,
vállát simítja csend-neszek hada,
egy pillanatra tán valóban érzi,
hogy fény az útja, s nincsen egymaga.
VETÉS
Tele a zsebem maggal,
imákat szór a hajnal
derengő fénye, s egyre
simítja rá a kertre,
sugarát földbe ássa,
csábítja selymes árka,
teremni vágyó völgye
hívja, hogy fogja össze
égit a földi mással,
kegyelem cseppje által
ünnepi csendbe mélyed,
s szárnyakat bont az élet.