Nem hiába

Kerestem egyre, végtelen körökben,
sötétbe hűlő félszavak nyomán:
hová gurultak álmaim törötten?
Hiába fújtam méla harsonám?

Mint maskarás az éj ölébe bújva,
akit takarnak színes rongyai,
magamra leltem minden arcban újra,
és nem bírtam neved kimondani.

A kétely húsevő virága nemrég
eltelt, s bezárta kelyhét sebtiben,
már megfelelni csak Neked szeretnék,
egész az álmom, szívemen pihen,
hagyom, karolják, ég felé emeljék:
kegyelmed és megújuló hitem.