Szelíd, ezüst folyón
Karácsony érkezik, s az esti fények
szelíd, ezüst folyókon elkísérnek
a templomig, amit magamban építek,
ütött-kopott falán megingó tévhitek.
Pereg, lehull, a fal fedetlen áll ma,
s ha rávetül e torz világnak árnya,
fehérre festem át, a csend is pont ilyen,
ha eljön értem és hagyom: vigyen.
Nem kell a pompa, lárma; cifra máz csak!
Az éltető remény, s a tiszta lázak
varázsát szomjazom, – tudván, hitem biceg –,
s ha jut nekem, Uram, jusson mindenkinek.
Hiszen megint, szavam csavarva, kérek...
Eléd borul e kín-kaparta lélek
köszönni mindent, én Veled kiegyezem.
Szelíd, ezüst folyón a Béke jött velem.
Decemberi csengettyűszó
Vadvizeknek mélye zúg mesélve,
felszínének megrepedt jegére
ráborult a lomha csend, harapja
fagyfogával rút szelek haragja.
Szent Karácsony nemsokára csenget,
hoz dalomba némi szűzi enyhet
s átsegít e reszkető halálon,
Istenem, csak épp ne így találjon,
ily riadtan, hittelen szavakkal;
ködbe bújva hív a hang, marasztal,
mintha kérne, mintha bennem élne
bús december békecsillag-fénye.
Magánykirály
A téli csendek lámpafénybe folyva
zuhannak szét a dermedt városon,
ágak hegyén a csillagszőtte ponyva,
a hűvös ég lebegve átoson.
Földünk ilyenkor elveszettnek tűnik,
magány uralja, lelki tetszhalál,
királyi lépte döng a messzi űrig.
Ha félnél tőle, biztos megtalál.
De nem hagyom, hogy lelked összegyűrje.
Lobbants tüzet, s én nem szégyelleném,
hogy zörgetek – ha száll a kémény füstje –
egy új időnek fázós reggelén.