Elkezdődnek valahol lenn a völgyben, ökörszekér vontatta nyom után a porban; traktorok kerekei mélyítenek bele árkot; esőben púpot tapos rá a marhacsorda; hepehupásan, de törnek fel egyre magasabbra, szétágazva jobbra-balra; majd visszatérve a szekér rajzolta vonalra, fel, egyre magasabbra, mígnem avarterítő takarja el az állat és az ember nyomait...

A házak követik a nyomot, kapaszkodnak a kemény talajba, egyre feljebb, egyre magasabban. Nyáron az erdő közelsége – sűrűjébe belevesznek a falu útjai – a bőség kosarával kecsegtet, hisz nem marad éhes ember egy sem, ha más nem is, de gomba kerül az asztalra. Télen?! Pipálnak bőszen a kémények, ajtók nyikorognak, dermedtté válik a bentről kiáramló meleg sóhaj, amint találkozik a kinti hideggel.         

Imádkoznak az emberek lenn, s fenn vonyítanak a vadak...

Az asszonyt a szekér derekába tették, azt azonban előtte még megrakták illatos szénával, lefedték paplannal, pokróccal, letakarták hófehér lepedővel. A görcsökben vonagló, áldott állapotban levő női testet pedig most betakarták subával; végül reá terítettek minden elérhető meleg holmit. Amikor indulásra készen állottak az emberek és lovak, addigra neki csak a szeme látszott ki, de pillájára máris rátelepedett a dér... Menni kellett, menni a nagyfaluba, hogy a világra készülődő kisember a szülőotthonban lássa meg a felkelő napot. Éjszaka volt, sötét és hideg. Farkasok vonyításától kísérve elindult a két ló.

A bakon két ember, egy öreg és egy fiatal, fel nem ismerni, ki-kicsoda, úgy beburkolóztak mindketten a mínusz húsz fokban. A szekér oldalán viharlámpa, s imbolygó fényében a hepehupás út most lefelé vezeti őket, le a völgybe.

– Nyissa ki az ajtót! – dörömbölnek egyre erősebben az ablakon. Anya ijedten szalad ki, talán ismét szülő asszonyt hoznak, csak meg ne szüljön az is a szalma között, mint az, akit előtte való éjjel félig megfagyva, gyerekével a lába között szedtek ki nagynehezen, s leheltek bele lelket.

– Nyissa ki! – dörömbölnek egyre erősebben, Anya már magára vette pongyoláját, nemrég feküdtek le, a kislány épp elaludt, halkabban!, halkabban!, azonnal ott van, csak fel ne költsék a gyereket s a pihenő asszonyokat csecsemőikkel! Hogy erre nem gondolnak!

– Nyissa...! – erre már kinyílik az ajtó.

– Mit akarnak? Beteg asszonyok és csecsemők alszanak odabent, mire jó ez a hangoskodás? Hol az asszony? Baj van vele?

– Velünk jön! – szól az egyik, a feketébb, akkora, mint egy hegy, Anya felnéz reá, s látja, hogy nem jó ember, az államhatalom embere... Mit akarhat?

– Velünk jön, öltözzön! – hangzik a parancs.

– Nem lehet, nem hagyhatom magára a gyermekeket, asszonyokat, a kislányomat. Egyedül vagyok. Holnap reggel nem lehetne?

– Semmi bajuk nem lesz, öltözzön, parancs! – Anya tudja, hogy „ezekkel” nem lehet tréfálni, sem ellentmondani nekik, magára veszi ruháját, közben Kócoskára néz. – Alszik – állapítja meg. Betakarja s mellé csúsztatja a nagypárnát, ha tapogatózna, érezze, hogy ott van. Aztán sötétben bemegy a betegszobába, hogy ne vehessék észre kintről, súgja, hogy vigyázzanak magukra, hamar itt lesz, és ha az ő lánya felsírna, csak simogassák meg kicsit a homlokát, attól megnyugszik... Kérdezi, kér-e valaki teát, nem kell-e pisilni... Az asszonyok hallották a zajt, biztatják, siessen, nehogy baja essen. Ők vigyáznak, ne aggódjon.

[[paginate]]

Kócoska erőlködik, hogy csukva maradjon a szeme. Nehogy Anya észrevegye, de fél, reszket, s miután Anya elmegy, rábámul az előbb zörgetett ablakra. Még jó, hogy a jégvirágok vastagok, nem engednek se ki-, se belátni. Legalább, amikor résnyire felnyitotta szemét, nem látta a csúnya bácsikat, akik anyát elvitték, de biztosan jön hamar, s ő addig nem alszik el. És nem sír.

– Üljön le, hamar végzünk, csak aláírja ezt a papírt, s mehet – csúsztatják eléje a sok-sok ívet. Anya nézi, nem tudja mi áll benne.

– Elolvasom.

– Nem kell.

– Addig nem írhatom alá. Mi van benne?

– Semmi, semmi, csak az, ami igaz.

– Mégis?

– A Julis gyermekének, azénak, akit a hegyi faluból hoztak szülni, a katolikus pap az apja. Ezt maga igazolja, s már itt sincs. Mehet.

– De én honnan tudjam, ki az apja?

– Mert tudja.

– De nem tudhatom!

– Már hogyne tudná, a pap egész nap ott somfordált szülés után! Nem igaz?

– Igaz. Ott volt, de ott van mindig, és azon az éjszakán négyen szültek, délelőtt még ketten. Ilyenkor mindig ott van, megáldja az újszülötteket.

– De most nemcsak azért volt ott!

– Hanem?

– Hogy lássa a saját fattyát!

– Mit?

– A fattyát, asszony, nem hallotta?! Írja alá! A pap az apa, ez biztos.

– Én nem tudom, nem tudhatom... – s folytatódik így hajnalig. Akkor már kis híján kidobják Anyát az ajtón, megfenyegetik, egyszer még megjárja, meglátja, legközelebb már  nem bánnak vele kesztyűs kézzel.

[[paginate]]

A nénik egész éjjel csoszogtak ki-be a betegszobából, őt lesték. Hallotta, csak éppen nem szólt, hanem ölelte erősen a párnát. Talán el is aludt, mert hirtelen világos reggel lett, s Anya éppen mesélte a bábanéninek, hogy egész éjjel „bent” tartották, és hogy kellene szólni valahogy a tiszteletesnek, legalább egy kis ideig ne jöjjön, baj lehet belőle. Akkor nem lesz kiscsoki... A papbácsi mindig hozott neki, előcsalogatta hosszú ruhája alól s viccelődött, hogy varázsolni tud. De a fejére nyomott barackot nem szerette, mégha csokival járt is. Húzta a haját.

Pár napig csakugyan nem volt kiscsoki. Nem is tudja, hányat aludt addig. Egy nap, egy délelőtt aztán jött a papbácsi, de akkor sem hozott semmit. Anyával beszélgetett.

– Tiszteletes úr! Mit keres itt? – jajgatott Anya. – Hát nem üzentem, hogy ne jöjjön?

– Már mindegy, búcsúzni jöttem. Szült épp valaki? Megáldanám. Utoljára...

Ismerős fohász magasztos szép szavai szűrődtek ki odabentről.

– Isten magával, Jóasszony! – búcsúzott aztán a tiszteletes. Keresztes barackot tett Anya homlokára – neki nem a fejére –, Kócoskának meg puszit adott az arcára.

Az utak felfelé törnek, fel egészen az égig, de a faluvégen elakadnak, s belevesznek a sűrű erdőbe, onnan csapások, ösvények vezetik fel az embereket. Biztos azt is, akiről minden éjjel álmodott... Miután elvitték a papbácsit, sokat hallgatózott. A papírt egyetlen ember írta alá, lakatos lehetett a faluban, mert vasgárdistának nevezték, suttogva, nehogy meghallja valaki, de ő tudta, kiről van szó. S tudta azt is, hogy az erdőben lakott sokáig, oda vitte fel szeretője neki az ételt, sokat, mert nagyevő volt. S tudta ezt azért is, mert minden éjjel megálmodta, hogy padlásán van az a tőke, melyen emberfejeket vágott le valamikor, a székely emberekét, s mellette még mindig ott van a koponya, melyet ugyanonnan hozott.

Az utak felfelé törnek, fel egészen az égig, de nem kell addig felmászni, mert lentebb még kicsik a fák, pont akkorák, mint amilyent a bácsi – Julis asszony férje – minden évben lehozott Anyának és Kócoskának, mondva:

– Az Úr küldi, legyen szép karácsonyuk... A tiszteletesről tudnak valamit? – kérdezte egyszer.

– Börtönbe’ van – válaszolja Anya, s az ember nem köszön, felteszi kucsmáját a fejére, de visszajön minden évben, s már nem kérdez, csak az Úr fáját hozza magával.

Az utak az ég felé vezetnek... Kócoska elfelejtette, vagy csak nem álmodja már a padláson felejtett baltát, tőkét, s azt a félelmetes koponyát, amelyből tűz csapott fel végül álmaiban s elégetett mindent maga körül. A lángokat látta még egy darabig, aztán azokat sem...

Egy nap halottnak kondult a harang. A bácsi jött Anyához:

– Elhoztam.

– Mit hozott?

– Hát, a koporsót. Az apámmal faragtuk ki, a legszebb, legerősebb fából. A tiszteletes úrnak... Beadtam a szövetkezetbe s megbeszéltem, hogy ezt adják ki neki, csak ez legyen raktáron. Megérdemelte.

Az utak a völgyben kezdődnek... Elkezdődnek valahol lenn, ökörszekér vontatta nyom után a porban, traktorok kerekei mélyítenek bele árkot, esőben púpot tapos rá a marhacsorda, hepehupásan, de törnek fel egyre magasabbra, szétágazva jobbra-balra, majd visszatérve a szekér rajzolta vonalra, fel, egyre fel, mígnem avarterítő takarja el az állat és az ember nyomait.

Az utak a mennybe vezetnek...

Verzár Éva