Itt ősz van: sárguló, langyos, bágyadt délután. A búcsúzásra ünnepibe öltözött erdő cifra szűrével takarta be a lehűlni készülő földet. A körbefutó hegyek, mint a mélyről fakadó sóhajtás, hirtelen szöknek a magasba.
    A völgykatlan alján, a szunyókáló csendben, hosszan nyújtózik a tó. Partján vén tölgy áll magányosan, derékban meggörbülve.
    Furcsa, csodálkozott az öregember a szokatlan látványon, hisz a tölgy egyenes gerincű. Ha kell, akár száz évig is megbirkózik az elemekkel. Inkább kettétörik, semhogy meghajoljon bárki szeszélye előtt.
    És ez a vén cser, lám, mégis!
    Az öregember – mint akit megbabonáztak – nézte, csak nézte a matuzsálemkorú furcsa teremtményt.
    Hogy lehet ez, hiszen a tölgy úgy él az emberek képzeletében, mint amin nem fog sem az átok, sem az idő vas foga nem kezdi ki – maga a testet öltött időállóság.
    És ez itt mégis talányként görnyed a szemem előtt.

– Hogy érzed magad, hé!? – szólt rá a vénember fitymálóan a tölgyre. – Vénségtől fájó derekad teszi tán, hogy odagörnyedtél a lábad elé?

– Ne háborgass, kérlek! Nincs nekem kedvem pörölni senkivel. Úgy is van elég gondom, bajom…

– Hát, ami azt illeti, én se sokat várok már az élettől – így a vénember. – Csupa sajgás, nyilallás a testem. Úgy látszik, vénségünkre ez a fizetség. Rosszakaróim kajánkodnak, gúnyolnak is eleget: „Azért a sok vernyákolás, jajgatás, mert anno fittyet hánytál a józanészre, túl mohón ragadtál magadhoz mindent, olyasmiket is, amikre egyáltalán nem volt szükséged!”

[[paginate]]

Nem tagadom, lehet benne igazság, mégis amondó vagyok, hogy minden bajnak legfőbb oka a Janus-arcú idő, amely nemcsak örömöket hoz az iszákjában, hanem rombol, pusztít is. Méghozzá sokszor cudarul.
    Egyszer egy bölcs azt mondta: „Az élet legnagyobb tragédiája, hogy észrevétlen elkopunk”. Amire én akkor gúnyosan azzal vágtam vissza: Az hagyján, hogy észrevétlen elkopunk, a tragédia akkor kezdődik, amikor már fáj is, ahogy kopunk.
    Hányszor kértem a Nagymestert: Istenem, ha lehet, tarts már egy kis szünetet! Ha többet nem, legalább néhány órányit, hogy ne fájjak örökké! Na, szóval nekem is megvan a keresztem. Lehet, hogy nem sokára én is odagörnyedek a saját lábam elé. Sorstársak leszünk. Miért bántanálak hát!?

– Ha legalább egy-egy gyűszűnyit visszakaphatnék néha azokból a valamikori örömökből! – így a tölgy beismerő vallomása. – Csontjaim redvesek… Világ röheje lettem... Pedig milyen féktelen, szilaj voltam valamikor! Jóságos ég!

Miután így összeismerkedtek, a vénember egyre közelebb lépett a fához, mígnem egyszer csak a tó partján állt új ismerőse mellett. Ahonnan – távolba révedőn – homályló tekintettel hosszan nézte a víz tükrét. Mint ha kémlelne valamit, minthogyha valaki messze távozottnak a visszatértét várná. Tűnt évek emléközönén csüggött. Az tarthatta fogva olyan sokáig.
    Felébredve a múltidézésből, az öregember a feketéllő gerincet fürkészte. Ismét és újfent körbejárta, meg-megtapogatta a durva törzset, sokáig vizsgálgatta.

[[paginate]]

Aztán egyszer csak sugárzó arccal a homlokára csapott: Megvan! – kiáltott fel a felfedezők hirtelen támadt örömével. – Ez a csupa-görcs vénség kölyök korában egyenes derékkal, karcsú, nyúlánk testtel mohón tört felfelé. Egyenesen a Napba tartott. Egész lénye egyetlen nagy akarás, féktelen vágy volt. Szerette volna meghódítani még a fölötte reszkető csillagokat is. A Hold pedig, mely titokzatos útját járva nesztelen úszott el éjjelente az ifjú tölgy bámész szeme előtt, valósággal megbabonázta. Hogy jelezze epesztő szerelmét, rájuk szegezte fiatal ág-karjait.
    Milyen boldog lehet az olyan kisded – gondolta vágyódva a siheder korú cser –, aki anyja ölében ülve, kis karjával a nagy égitestre mutatva, egyszer csak azt mondja:

– Azt! Azt aka’om!

    Ki tudja, most is min csügg, révedezik ez a matuzsálem-görcs, akit itt felejtett az idő.
    Rücskös lába előtt apró, felfénylő hullámok törtek ezerbe, ütemesen a tó szélén.
    Vajon játszik velük? – kérdezte magától a vénember. Szemügyre vesz egyet, gondolatban a hátára pattan, az meg ismeretlen tájak felé röpíti pajkos-puha taraján...
    Hányszor lehetett úgy is – képzelte az öreg a tölgy kora ifjúságának élménydús eseményeit –, hogy álltó helyéből akart megszökni. Türelmetlenségében egyenesen a Napba repült volna, de a gyökerek – mint a józan értelem – mindig visszatartották.
    Ameddig mindezt gyerekes pajkossággal, félig bódultan, ám a természet örök rendje szerint szándékozta-álmodta, semmi különös nem történt vele.
    A sors keze akkor sújtott le rá, amikor annyira felnőtt, hogy a víz tükrében megpillantotta saját képmását, amikor képzelt határtalan képességeinek tévtudatára ébredt.
    Mert mit látott a viruló tölgy-kölyök az opálos tó tükrében? Megpillantott egy másik Napot, amely távol volt ugyan, mélyen a tükröző vízben, de a fentinél jóval közelebb. „Milyen más ez, mint az a másik! – csodálkozhatott rá naivul –  Ragyogva vibrál, valósággal nevet. És közelebb is hozzám...!”
    Ekkor sebezte meg a lurkó ördögfiókát a hűtlenség nyila. „Melyiket válasszam?” – szakadt fel belőle a kérdés.

[[paginate]]

Előbb csak nyugtalanította, később ólomsúlyként nehezedett rá a tanácstalanság. Megingott, és senki se volt körülötte, mellette, aki okos tanácsával azon nyomban feloldhatta volna a nagy dilemmát. Végül úgy döntött, hogy a lentit választja: „Így legalább nem kell izzadva-fáradva állandóan felfelé törnöm” – gondolta a fiatal tölgy. „Lehajolok hozzá, és kész!” – örült a szerencséjének.

– Melyik hát a valódi? – kérdezte az öreg a matuzsálem-görcsöt.

– Az, intett felfelé… Az az igazi! – válaszolt készséggel a megtévedt tölgy.

– Én meg azt hiszem – mondta az öregember –, hogy azzal a bizonyos úttal, amin mindenkinek végig kell menni az életében, valahogy másképpen van. Az a dolog úgy áll, hogy eleve adott, megszabott út nincs, nem létezik. Azért nincs, mert az út bennünk van. Mi vagyunk az ösvénytaposók, az útépítők. Ezért sorsunk az örökös keresés és kiigazítás, a minduntalan felbukó korrekció. Mit gondolsz, miért buknak el olyan sokan menet közben? Nem azért-e, mert túlontúl hiszékenyek, és képtelenek a belátásra, helyreigazításra? Beérik félmegoldásokkal. Se kitartásuk, se hitük nincs végigmenni a maguk taposta keskeny ösvényen.

– Nagyokos vagy, hallod! De azért ne hidd, hogy te tévedhetetlen voltál, legfeljebb szerencsésebb, mint én – replikázott a tölgy.

– Senki se hibátlan. Tökéletes csak Ő – mutatott felfelé az öreg. – De miért nem próbáltad meg legalább helyrehozni az ifjúkori tévedéseket, ha – mint immár magad is tudod – az élet örökös cselekvés és önnön-magunk nem szűnő kiigazítása?

[[paginate]]

– Amikor rádöbbentem az igazságra, már nem volt mit tenni… Mondd, mit tehet az, aki túlkésőn ér el az igazság felismeréséhez? Tehet-e bármit is az, akinek nemhogy kettő, de immár egy Napja sincs? És ha volna is, vénségére, aszottan mihez kezdhetne? Most már tudom, hogy sorsom a kishitűek sorsa. Hűtlenségem vitt a romlásba. De mondd, felmentés-e a beismerés?

– Hogy felmentés-e, azt nem tudom, de biztos, hogy ez az első lépés a megbocsátás felé vezető úton. Azt viszont nem sejthetjük, kinek, mikor jár le a kimért ideje.

Nahát akkor…! Búcsút intve alkalmi partnerének, az öregember lassan az erdő felé fordult, és elindult arra, amerről érkezett.

– Kimért idő! – borzongott meg a tölgy felismert helyzetén.

Pedig mennyi mindent szerettem volna még! És az után mi lesz…!? Kíméletlen erővel hasított bele a küszöbön álló vég rettenete.
    Kirostáltak! Senkinek nincs szüksége rám többé! Bárhogy szeretnék is még egy ideig téblábolni itt, nincs tovább. Odajutottam, mint hajdan az az öreg bölcs, aki az őrült császár halálos ítéletének végrehajtását halogatandó, azt kérdezte a kirendelt katonától, nem várhatnánk még egy kicsit az erek felvágásával, hisz olyan kellemesen beszélgetünk, társalgunk. Nem lehet, felelte a katona: a Parancs az Parancs. A Parancsot végre kell hajtani. Tartsd a karod!
    Néha emberek vetődnek a tóparti tisztásra, és a különös látvány némelyekben bizarr érzéseket szül, másokat pedig meghökkent.
    A görnyedt tölgy rőt lombkoronájába, bele-belekap a zimankó kóborló szele jeges karmaival. Grimaszol, meg-megrázza az elaggott testet, és süvítve száguld tovább…

Aniszi Kálmán