„Elmondhatatlan, hogy mi történt és még mindig történik. A teljes kiirtás a cél – és minden a háborúhoz való jog leple alatt. Erről egyelőre nincs mit mondanom” – ezeket a sorokat 1915 augusztusában írta dr. Johannes Lepsius evangélikus misszionárius lelkész az oszmán birodalomból feleségének, Alice-nak.[1] Ki volt Lepsius, akit Franz Werfel nevezett el „az örmények védőangyalának”?[2] Mi vezetett az I. világháború leple alatt az örmény nép halálmenetéhez, legkevesebb 1,4 millió örmény kiirtásához – közel 110 évvel ezelőtt, egészen pontosan 1915. április 24-én? Örményországban április 24. a népirtásról történő nemzeti megemlékezés hivatalos emléknapja.[3] Készül könyv is a 110. évfordulóra e sorok írójától. Ebből most néhány részletet megosztunk olvasóinkkal. Előbb azonban röviden dr. Johannes Lepsius lelkész Európa élő lelkiismereteként végzett páratlan szolgálatáról, illetve életéről.

[[paginate]]

Misszionárius lelkész, orientalista, az örmény népirtás első tudósítója Európában

Johannes Lepsius (1858-1926)[4] német evangélikus misszionárius, Közel-Kelet kutató matematikát és filozófiát tanult, majd teológiát. Érdeklődését Közel-Kelet felé édesapja, az egyiptológus Carl Richard Lepsius fordította. Neves német családjában geológus, kémikus, nyelvész felmenői voltak. 1880-ban védte meg doktori értekezését Münchenben. Margaret Zeller volt a felesége, akivel Jeruzsálemben ismerkedett meg, ahol Margaret édesapja, Johannes Zeller evangélikus lelkész vezette a Gobat Iskolát (Gobat School). Ezt az Egyházi Missziós Társaság (Church Missionary Society) tartotta fenn. Anyai ágon Margaret dédunokája volt a korábbi jeruzsálemi evangélikus püspöknek, Samuel Gobatnak, akinek családjába tartozott Dóra Rappard, a protestáns világban ismert pietista énekszerző és költőnő. Lepsius a jeruzsálemi protestáns gyülekezetnek volt segédlelkésze, és a Szíriai Árvaház (Syrian Orphanage) elnökségi tagja 1884-1886 között. A Német Közel-Kelet Missziónak (Deutsche Orientmission) is alapító tagja, amit a muszlimok közötti misszió céljából hoztak létre.[5] Szembesülve már 1894-1896-ban az örmények elleni tisztogatásokkal II. Abdülhamid oszmán uralkodó alatt, megalapította az Örmény Segélyszervezetet (Armenisches Hilfwerk), amelynek voltak bázisai Perzsiában és Bulgáriában is. Az oszmán birodalomhoz tartozó Jeruzsálemben szembesült Lepsius a keresztyén népesség ellen elkövetett véres atrocitásokkal. Ebből az időből származik az első örmény-dokumentáció, amit ő írt ezzel a címmel: Örmények és Európa – vádirat a keresztyén nagyhatalmakkal ellen, és felhívás a keresztyén Németországhoz.[6] 1896-ban a berlini könyvesboltokban már vásárolható volt. Vele párhuzamosan Lausanne-ban megjelent a francia kiadás, egy év múlva Londonban az angol, 1898-ban Moszkvában oroszul. A keresztyénség bölcsőjében elkövetett erőszakos cselekmények indították a Német-Örmény Társaság (Deutsch-Armenische Gesellschaft) megalapítására 1914-ben.

[[paginate]]

Az örménység nemzeti drámája késztette az I. világháború alatt első nagy feltáró munkájának a megírására, aminek ezt a címet adta: Tudósítás az örmény nép helyzetéről Törökországban.[7] Benne számos dokumentummal, adattal bizonyítja az örmény népirtást. A második kiadásnál, 1919-ben a címet még keményebbre változtatta: Az örmény nép halálba meneteléséről.[8] Ebben olvasható az a beszélgetés, amit Enver Pasával, a genocídium megtervezőjével folytatott Isztambulban 1915-ben az eseményekkel párhuzamosan. A beszélgetésnek a részleteit alább közölni fogjuk a készülő magyar nyelvű könyvből. Főként a kelet-anatóliai távoli területeken élő örményekkel szemben elkövetett tömeges mészárlásokat, deportálásokat dokumentálta, hihetetlen kockázatokat vállalva, hogy pontos számadatokat tudjon közölni. Tény az is, hogy Lepsius közbenjárásával a török generalisszimusznál, Enver Pasánál jó néhány gyermek és nő életét tudta megmenteni, amint arról Ernst Jaeckh9 német újságíró, diplomata, akadémikus 1944-ben az USA-ban és Kanadában megjelent könyvében beszámol. Lepsius titokban adta ki és terjesztette könyvét 20 ezer példányban, mivel Németország és Törökország katonai szövetségesek voltak. Lepsius legjelentősebb munkája az a diplomáciai dokumentumokat tartalmazó válogatás, amit Németország és Örményország 1914-191810 címmel adott ki 1919-ben. Franz Werfel volt az, aki a Musza Dagh negyven napja című regényében megörökítette Lepsius emlékét, s ő adta „az örmények őrangyala”[11] megjelölést Lepsiusnak. Potsdamban emlékház őrzi emlékét, Halleben és Wittenbergben iratait, leveleit, írásait a Johannes Lepsius Archívum őrzi. 2011-ben Potsdamban nyitották meg a Lepsius-Házat és múzeumot, és a Genocídium Tanulmányok Kutató Központját. Ebben a házban 1908-1926 között élt. Lepsius életművével számos tudományos publikáció, könyv, doktori értekezés foglalkozik. Közülük is kiemelkedik átfogó és részletes életműkutatásával Andreas Baumann doktori értekezése (2005), amit Dél-Afrikában írt Közel-Kelet Krisztusért – Johannes Lepsius – életrajz és missziológia címmel. Emlékezetét emlékbélyeg-sorozat, több filmfeldolgozás, korábbi német szolgálati helyén, Friesdorfban kő emlékoszlop, Potsdamban utcanév, Jerevánban róla elnevezett iskolák őrzik. Rádiójátékok, dokumentumjátékok készültek helytállásáról, magyarul néhány emlékező cikk szólt már róla e sorok írójától is.[12] Mi, magyarok, s főként protestánsok adósok vagyunk Európa lelkiismerete, az örmények védőangyala életművének részletes bemutatásával. Ezt igyekszik valamennyire pótolni könyvünk. Ebben foglalkozunk az ellenvéleményekkel is, amelyek közül Cem Özgönül török szerző 2006-ban megjelent munkájában, amit Kölnben adtak ki, a népirtást mítosznak állítja be és a Lepsius dokumentumok kritikus elemzését hozza.[13]

[[paginate]]

Keresztyénüldözés a diplomácia útvesztőiben és a valóságban

Johannes Lepsius Németország és az Örmények – 1914-1918 című dokumentumkötetében, majd Az örmény nép halálba menetelése című kötetében így fogalmaz: „Arra a kérdésre, hogy az örmények megsemmisítését lehet-e keresztyénüldözésnek nevezni, egyértelműen igennel válaszoltam annak a dokumentumgyűjteménynek a bevezetőjében – Németország és az Örmények 1914-1918 -, amit a német konzul és követ véleménye alapján írtam”.[14] Az idézetnek kortörténeti fontossága mellett az ad különleges nyomatékot, hogy csaknem egy évszázaddal megelőzi az itt használt „keresztyénüldözés” (= Christenverfolgung) fogalom a napjainkban például az Open Doors kutatószervezet éves keresztyénüldözési világindex jelentései által annyira ismertté vált és világszerte használt fogalmat, a keresztyénüldözés szavát, illetve ennek tartalmát.[15] Néhány részlettel felidézzük annak a protestáns-keresztyén lelkiismerettel, a segítés eltökélt reményével folytatott diplomáciai küzdelemnek néhány fordulatát, amit Lepsius 1915 folyamán kitartóan végzett az akkorra már beindult örmény népirtás megszüntetéséért, illetve a menthetők mentéséért.

A diplomáciai lépések, levelezések bonyolult és „tapintatos” világához az akkori világpolitikai helyzetben hozzátartoznak nem csak az Isztambul és Berlin között váltott nagyköveti, illetve német külügyminisztériumi iratok, amelyek egy részét Lepsius könyvei dokumentálnak, hanem azok az is, amelyek a Szentszék és a török vezetés, illetve a pápai nuncius által kerültek megfogalmazásra. Mindezek kutatásával, valamint az utóbbi időben keletkezett török kutatási eredményekkel kiegészítve törekszünk majd ebben a könyvben a tárgyszerűségre és a körültekintő korrajzra.

Lepsiusnak eltökélt, rendíthetetlen törekvése volt, hogy minden eszközzel, személyes közbenjárással próbálja menteni a tömeges deportációnak és a tömeges halálnak kitett örményeket, akik az akkori oszmán birodalom területén öt nagy vilajetben, helytartóságban vagy tartományban éltek. Így Cilíciában és Észak-Perzsiában (242950 lélek), Kelet-Anatóliában (1058000 lélek), Nyugat-Anatóliában (337000), Konstantinápolyban (194000), Szíria, Palesztina, Bagdad területén (13500 lélek). Lepsius elképesztő pontosságát és lelkiismeretességét jellemzi, hogy például Az örmény nép halálba meneteléséről írt könyvének végén Statisztika az örmény lakosságról Törökországban címen öt oldalon keresztül, táblázatba helyezve[16] közli a részletező adatokat az egyes tartományok városaiban, településein élt örményekről, mégpedig összesített lélekszámukat, vallási hovatartozásukat (görög-keleti, római katolikus, protestáns), eltűnésük módja szerinti megoszlásukat (túlélve, elmenekülve, deportálva, megölve). Legvégén összesítő statisztikai táblázatban is bemutatja az általa gyűjtött adatokat. Ennek alapján az öt tartományban rögzített 1 845 450 örményből összesen 204 700 túlélő maradt, 244 400 az elmenekültek száma, és 1 396 350 a deportáltak, illetve meggyilkoltak száma.

[[paginate]]

Próbálkozások a népmentésre

1915 június elején a berlini Birodalmi Külügyminisztérium táviratot kapott Konstantinápolyból, Freiherr von Wangenheim nagykövettől: „Az örmény kémkedés visszaszorítása és az újabb örmény tömegfelkelések megakadályozása érdekében Enver pasa a hadiállapotot nagyszámú örmény iskola bezárására, az örmény postai levelezés betiltására, az örmény újságok és az összes most felkelő örmény elnyomására kívánja felhasználni. Kérem dr. Lepsiust és a Német-Örmény Bizottságot ennek megfelelően tájékoztatni, mert az említett intézkedések a törökországi politikai és katonai helyzetre tekintettel sajnos nem kerülhetők meg. Wangenheim”.[17]

Lepsius azonnal a keleti ügyek referenséhez, von Rosenberg titkos tanácsoshoz fordult: „Úgy tűnik, a nagykövet úr nincs tisztában Enver pasa döntésének valódi súlyával /…/. Tömeges deportálások történnek, s ezek tömegmészárlásokhoz vezetnek. Mindenki tudja ezt, aki ismeri Törökország belső viszonyait és azokat a körülményeket, amelyek között ilyen deportálások zajlanak. Kérem, szerezzen nekem engedélyt, hogy elmehessek Konstantinápolyba és az ország belsejébe, s megnézzem, mi folyik ott”.[18]

A német külügyminisztérium helyettes államtitkára, Zimmermann Lepsius ismételt kérésére megpróbált tényleges lépéseket tenni. Táviratot küldött Talaat Bégnek, az oszmán külügyminiszternek, hogy engedélyezze a konstantinápolyi és az ország belső területeire történő utazást. A bég engedélyezte a beutazást, de a belső területeken történő tájékozódást elutasította. Ezzel a bégnek küldött kérelemmel párhuzamosan a konstantinápolyi örmény pátriarkátusnak is levelet küldött, amire Wangenheim nagykövet aláírásával 1915. június 24-én kapta meg a választ: „Az örmény pátriárka örömmel üdvözli dr. Lepsius ideutazását. A belügyminiszter azonban ettől nem vár sikert, és sajnálja, hogy dr. Lepsius számára az ország távolabbi területeire történő utazáshoz nem adhatja beleegyezését, de azt is kijelenti, hogy ide szabadon beutazhat. Wangenheim”.[19]

[[paginate]]

Ezután Lepsius gyorsan intézkedik, mert meggyőződése, hogy minden nap, sőt óra számít a feltartóztathatatlan végzet némi befolyásolásában. Előbb Bázelbe és Genfbe megy, majd Bukaresten és Szófián át elindul Isztambul felé. Nagy figyelmet fordít arra, hogy sehol se vonja magára a titkosrendőrség figyelmét, legfőképpen, hogy barátait és segítőit semmiképpen ne sodorja semmiféle veszélybe. Egyre több információt szerez azokról a folyamatokról, amelyek az örmény népesség tervszerű megsemmisítésére („planvolle Vernichtung”) irányulnak. Az oszmán legfőbb döntések 1915 június végén léptek hatályba: „A keleti tartományokban megkezdődött a deportáltak szisztematikus kiirtása (= „Abschlachtung”), lemészárlása az örmény felföldön történő erőltetett meneteltetés során. /…/ Ha az eddig megkímélt területek lakosságával szemben a rendelkezések végrehajtását meg lehetne akadályozni, és a mészárlásokat fel lehetne függeszteni, még sokakat meg lehetne menteni. Ezért indulok Konstantinápolyba”.[20]

A sötétség leple alatt érkezik Lepsius a török fővárosba, 1915. július 24-én. Sok meglepetés várja. Először is a szembesül a konstantinápolyi magas gazdasági és politikai, kulturális körökhöz tartozó örmények közötti félelemmel, rettegéssel a tervezett elhurcolások kapcsán. Aztán a politikai propagandának a csavarintása is nagyon meglepi, amit a mecsetekben az iszlám imámok hirdettek, miszerint „az örmények elleni szörnyűséges rendelkezések német utasításra, parancsra következtek be”.[21] Lepsius hatalmas szervezésbe fog, hogy minél több megbízható információt szerezzen a tervezett találkozóhoz a birodalom fejével, Enver pasával.[22] „Minden ott élő nemzetiség képviselőjéhez fordultam, a külföldi küldöttekhez, a vallási társaságokhoz, az Amerikai Bibliatársulathoz, és minden európaihoz vagy amerikaihoz, aki a belterületről jött. Mindnyájuknál a legnagyobb hajlandóságot találtam arra, hogy híreiket megosszák velem. Folyamatosan értesültem a legújabb történésekről, fejleményekről az örmény-katolikus mechitaristáktól, a római-katolikus vallásúaktól, az örmény patriarchátustól, a német és amerikai misszionáriusoktól”.[23] Végül a „nagy találkozás”, némi technikai halasztás után, létrejött a szultáni porta fejével, Enver pasával a Belügyminisztérium épületében…

[[paginate]]

Találkozás az oszmán birodalom fejével

„Enver pasa belépett a szobába, keskeny, ferde vállú, karcsú, közepes termetű alakjával. Az oszmán nemzeti hősben, akinek félig albán vérét a közelmúltban kritikusan emlegették, minden magabiztos hanyagsága ellenére sem volt a hősiességnek nyoma sem. Inkább lányos benyomást keltett. Prémes sapkával és zsinórral ellátott, takaros egyenruhájában inkább cigánybárónak véltem, semmint hősnek. Már Berlinben azt mondták, hogy dolgozószobája falán három portrékép látható: jobb oldalon Napóleon, baloldalon Nagy Frigyes, középen pedig saját portréja. Enver ezen önértékelése, amely két évvel korábban riválisa, Nazim pasa hadügyminiszter életébe került, a Török Birodalom tönkretételéhez vezetett. Azt mondják, hogy miután Konstantinápolyból elmenekült, új kalandokba kezdett a Kaukázusban”.[24]

A török porta vezéralakja és Lepsius között mintegy órát tartott az érdekfeszítő és különleges beszélgetés. „Nem tudom – kezdtem a beszélgetést –, hogy ami az országban távolabb zajlik, az az Ön tudtával és akaratából történik-e.” Így válaszolt: „Mindenért vállalom a felelősséget”. Mindazt, amit az elmúlt néhány napban megtudtam a tömeges deportálásokról, a nők és a gyermekek lemészárlásáról, őszintén elmondtam neki. Így folytattam: „Én magam nem hiszek az örmény összeesküvésben, és az örmény vezetőkről szerzett személyes ismereteim alapján nem is lenne okom erre”. Enver pasa egyformán mosolygott. Érveltem tovább: „Az örmények a birodalom gyomra. Ha kiveszik a gyomrot, gondolják, hogy a többi tag, a türkmének, a kurdok, a cserkeszek veszik át a funkcióit? Ez tévedés.” Erre ő: „Lehet, hogy néhány évvel a háború után gyenge lesz a gyomrunk. De helyreállítjuk. Gondoljon csak bele, a törökök száma 40 millió. Ha egyszer egyesülnek egy birodalomban, akkor Ázsiában ugyanolyan erősek leszünk, mint Németország Európában”.[25]

Hirtelen másképpen kezdett fogalmazni Lepsius: „Sok ezer nő és gyermek elvesztése nem állhat az Ön szándékában”. Enver pasa könnyedén átment ezeken az aggodalmakon, mondván, hogy mindent elintéznek, de ha van valami javaslatom, írjam meg neki, szívesen megfontolná. Ezt válaszoltam: „Azonnal szeretnék javaslatot tenni Önnek. Küldjön engem a belső területekre, s bízza rám a deportáltak ellátásának megszervezését. Biztosítom a szükséges kisegítő személyzetet és a szükséges anyagi forrásokat is. Van tapasztalatom ezekben a dolgokban”.

[[paginate]]

Enver pasa figyelmesen hallgatott. Majd gúnyos kegyetlenséggel, tudatában annak, hogy az egész emberiség felett áll, így szólt: „Nagyra értékelem jó szándékát, de nem tudom elfogadni javaslatát. Ha megengedném, hogy idegenek segítséget hozzanak az örményeknek, nem akadályozhatná meg senki őket abban, hogy külföldi beavatkozásban reménykedjenek. Megbirkózunk belső ellenségeinkkel. Az örményeknek egyedül bennünk kell látniuk a jótevőjüket. De szeretnék egy javaslatot tenni. Adja ide az összeget, amit összegyűjtött. Úgy használom fel, ahogyan Ön jónak látja, és olyan embereknek adom az irányítást, akikben megbíznak, de azok ne legyenek németek”.[26]

Nem tudtam, mit válaszoljak, mivel tartottam attól, hogy így a pénzünk részben a török tisztviselők zsebében tűnik el, részben pedig más célokra kerül felhasználásra. Ezért azt válaszoltam, hogy német adományozó köreink fontosnak tartják, hogy saját képviselőik tájékoztassák őket pénzeszközeik felhasználásáról. Ezt Enver pasa elutasította. Éreztem, hogy itt minden további szó felesleges.[27] „Az Enver pasával folytatott beszélgetés után fel kellett adnom azt az elgondolást, hogy bármiféle közvetlen befolyást gyakorolhassak az örmények sorsának megváltoztatására. Amit lehetett enyhíteni sorsukon, az a német és az amerikai nagykövetségen keresztül történt. Még a pápa hangja is visszhangtalan maradt.”

Az örmény nép halálba menesztéséről szóló Lepsius-jelentésből 20000 példányt juttattak el misszionáriusoknak és evangélikus lelkészi hivataloknak. További 500 példányt küldtek el tisztviselőknek, a Reichstag és a Württembergi Landtag tagjainak, valamint a kiadók egyesületén keresztül a nagyobb német napilapok szerkesztőségeinek.[28]

Könyve előszavának záró részében így fogalmazott Lepsius: „Amikor most – 1919. május 1-én – újra közzéteszem az akkori ’jelentésemet’, az a vágy hajt, hogy megismertessem az igazságot arról, mi is történik Törökországban. Ez a vágy ugyanaz, amely az első közzétételét is meghatározta: a kimondhatatlan nyomorúság. Idővel talán az is várható lesz, hogy az újonnan alapított Örmény Köztársaság újra életképessé teszi ezeket a szerencsétleneket szülőföldjükön, és visszavezeti az iszlámra kényszerítetteket a kereszténységhez. Mielőbb segítenünk kell, hogy legalább ez a maradék életben tudjon maradni. Minden bizonnyal általános emberi és keresztény/keresztyén kötelességünk – és Amerika ezt már elkezdte –, hogy kinyújtsuk kezünket feléjük és segítséget nyújtsunk az örmény népnek felépüléséhez”.[29]

Békefy Lajos