Végtisztességtevő beszédek Albert Gábor temetésén
.tif.500x0_q85.jpg)
Albert Gábor (Egyházasharaszti, 1929. október 30.) Kossuth-, Magyar Örökség és Berzsenyi-díjas író, a Confessio Szerkesztőbizottsága tagja, Budakeszi díszpolgára, a „Haza Embere”, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja életének 89. évében 2017. december 8-án hazatért Teremtő Urához. Végső búcsúztatása 2018. január 4-én volt a Farkasréti temető Makovecz ravatalozójában egyházunk szertartása szerint. A vigasztalás igéjét Boros Péter, a Budakeszi Református Egyházközség lelkipásztora hirdette Pál apostol Timótheushoz írt Második Levele 4. rész 7-8. versei alapján: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam”.
Négy búcsúbeszéd hangzott el. Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár az Emberi Erőforrások Minisztériuma, Fekete György tiszteletbeli elnök a Magyar Művészeti Akadémia nevében búcsúzott. Mindkét intézmény saját halottjának tekinti Albert Gábort. Szentmártoni János költő, író a Magyar Írószövetség elnöke a Szövetség, Vízkelety András irodalomtörténész, filológus, ny. egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja pedig a fél évszázados baráti társaság – melynek Albert Gábor is tagja volt – nevében vett végső búcsút tőle.
Az istentiszteleti liturgiában mindkét helyen – a ravatalozóban és a sírnál is – közreműködött a budakeszi Zákány Zsolt Református Vegyeskar tagjaiból és Albert Gábor tisztelőiből szerveződött kórus, melyet Gupcsó Ágnes vezényelt. A magas színvonalú, vigasztalást közvetítő elhangzott művek: Claude Goudimel 91. zsoltárja, Johannes Brahms Luther-szövegre készült choral feldolgozása: Mit Fried und Freund ich far dahin / Most békés szívvel távozom; és egy népdalcsokor: Isten hozzád szülöttem föld, Annyi bánat a szívemen, Az hol én elmegyek, még az fák es sírnak, Erdő mellett estvéledtem. A síri liturgiát Borosné Varga Edina beosztott lelkipásztor végezte. A temetési szertartás moderátora Juhász Judit, az Anyanyelvápolók Szövetsége elnöke, a Magyar Művészeti Akadémia szóvivője volt.
Albert Gábor folyóiratunk Szerkesztőbizottságának tagja volt 1999-től haláláig. 1992-től az évente megtartott Szárszói Református Értelmiségi Konferencia előadóira és előadások témájára javaslatot tevők egyike (Merétey Sándor, Tenke Sándor és Tőkéczki László mellett) 2003-ig. S e két utóbbi szerkesztő mellett ő a harmadik a szárszói értelmiségi konferenciák legfontosabb előadásait tartalmazó kötetnek: Szárszó 1992-2001 (Budapest, 2002).
A Confessio Szerkesztőbizottsága és Szerkesztősége hálát ad Istennek Albert Gábor életéért és munkásságáért. Emléke legyen áldott! És a Szentlélek vigasztalását kívánjuk özvegyének, Albert (született Marek) Zsuzsának, folyóiratunk Szerkesztőbizottsága tagjának.
A Szerkesztőség
[[paginate]]
Tisztelt Gyászoló Közösség!
Nem Albert Gábortól, a számos elbeszélést, regényt, esszét publikáló sikeres írótól, nem is a Százak Tanácsának közéleti kérdésekben sokszor állást foglaló tagjától, hanem attól az Albert Gábortól búcsúzok, aki egy több mint fél évszázada összeállt baráti társasághoz is tartozott, amely társaság hozzájárult annak az emberi és szellemi légkörnek a kialakításához, amelyben Albert Gábor élt és alkotott. Mindnyájunknak, neki is, fontos volt ez a kommunitás – öt-hat-hét különböző foglalkozású értelmiségiről és feleségeikről van szó ‒, akik előbb hetente, majd minden második héten találkoztak, mindig másnál, azért is, hogy a pártállam ne figyeljen fel ránk. Mert mindnyájan tűrhetetlennek tartottunk a ránk kényszerített államformát, társadalmi berendezkedést, művelődési és erkölcsi légkört. Hosszú beszélgetések, viták folytak itt arról, hogy mi volt jó a múltban, mi a rossz a jelenben (majdnem minden!), és hogyan kellene megformálni a jövőt. Hogy Gábornak milyen fontos volt ez a társaság és az itt folyó beszélgetések, mutatja az is, hogy számos elbeszélésében szerepelnek e társaság tagjai és beszélgetéseink témái, a személyek azonban, az írói invenció és absztrakció lencserendszerén átszűrve, álnéven.
Aztán a hatvanas évektől kezdve az is kialakult, és csaknem az ezredfordulóig rendszeressé vált, hogy minden nyáron egy evezőstúra és az azt követő állótábor keretében két-három hétre kivontuk magunkat ebből a társadalomból, ami valami ősi életformához való visszatérést, vagy ahogyan egyik résztvevő barátunk emlékezett rá, valamiféle „túlélési gyakorlatot” jelentett számunkra, mindenesetre növelte a köztünk lévő szellemi kohéziót és a mindennapi életformában vállalt közösséget. Aztán, ha valahol a Duna-, a Tisza-, a Rába- partján egy ártéri erdő mellett estvélettünk és lobogott a rőzseláng mellettünk, hosszan, hosszan, néha bele a hajnalba beszélgettünk múltról, jelenről, jövőről, hiszen nem kellett attól tartani, hogy elmegy az utolsó villamos. Gábor mindig valami könyvet is hozott magával, verseket, prózát, volt hogy a Bibliát vagy a Képes Krónikát, és órákon át olvasott, sokszor felváltva olvastunk fel belőle.
Aztán jött a rendszerváltás, az állam, a társadalom újjá alakításának különböző lehetőségei az egyetértés, összetartozás szálait időlegesen meglazították, némelyik el is szakadt, a „törzs” azonban megmaradt, bár kevesebben lettünk, nem Gábort választotta el elsőként a halál tőlünk.
Gábor ádvent idején halt meg. Ádvent a várakozás, valami jobb létforma várásának reményteljes ideje. Gábor tudta, hogy ezért a jobb jövőért tenni kell valamit. Mindnyájan, akik ott voltunk, emlékezünk arra a mondat-metaforára, amelyet az Írószövetségben tartott utolsó könyvbemutatóján, szinte az „utolsó szó jogán” mondott: „markolni, keményen kell markolni az evezőt és húzni, húzni, húzni". Ezt az ’evezőt’, Isten adta tehetségét, az írott és a kimondott szó erejét használta a számára fontos értékek érdekében élete végéig. Tanuljuk tőle ezt az elkötelezettséget!
Vizkelety András