– Menj, hozz valami ennivalót a gyermekeknek! Nem látod, milyen soványak? Elfúja őket a szél… –  adta ki a parancsot Xantippé.

– Megyek, no, megyek… – mondta beleegyezően Szókratész.

Dobbantott egyet a lábával, hogy elszálljon sarujáról a por, és útnak eredt, hogy megbékítse elégedetlenkedő asszonyát. Magában pedig ezt gondolta: Megyek, bár nem vagyok sem a gyomor, sem az alvás, sem a nemi vágy rabja. Ez vajon nem attól van, hogy ismerek valamit, ami kellemesebb ezeknél, ami nemcsak a szükség kielégítésének pillanatában tölt el örömmel, hanem még azzal a reménnyel is kecsegtet, hogy örök hasznot hajt?

A filozófus magába merülve rótta Athén utcáit, de nem sokáig maradhatott egyedül gondolataival. A hegyről alásiető kis patak partján egy vénséges vén olajfa félárnyékában egy kis csapat vitatkozott. Megpillantva a közeledő Mestert, arra kérték, csatlakozzon hozzájuk, és vezesse ki őket a maguk csinálta ellentmondások labirintusából.

Szókratészt nem sokat kellett instálni, letelepedett az ifjak közé, és a vége-nincs dialógusok közben tökéletesen megfeledkezett eredendő szándékáról, otthon kapott feladatáról.

Két nappal később, egy kis téren, egy piachoz ért tanítványai kíséretében. Látva a gazdag kínálatot, azt gondolta: Mennyi minden van itt, amire nincs szükségem! Ám abban a pillanatban hallani vélte felesége minapi csattogó hangját: Menj, hozz valami ennivalót a gyermekeknek!...

Összevásárolt hát mindent, mi szem-szájnak ingere, és nem akármilyen finomságokkal megpakolva tért haza. Néhány kenyérlángost, olajbogyót, fügét, gránátalmát meg egy jókora polipot tett az öléből az asztalra.

[[paginate]]

– Készíts valami harapnivalót! – mondta az asszonynak.

Kétnapi távolléte miatt Xanthippé ingerülten fogadta urát:

– Lépten-nyomon spártaiakba botlunk, a város csupa veszedelem, és te azzal jössz haza, hogy készítsek neked ételt. Arra bezzeg fütyülsz, hogy a fiaid éheznek. Neked csak az számít, hogy eljárhass cseverészni. Két napja itt várunk étlen-szomjan. Azt hiszed, jóllakhatunk a bölcs igéiddel?

Könnyíteni akarva a lelkén, továbbfolytatta:

– A várost legyőzték, az athéniak lemészároltatják magukat, ez meg csak sétafikál a sok léhűtővel. A sok szájtátival, aki hallgatja.
    Lyukat beszélsz mindenkinek a hasába. Ahelyett, hogy gúnyolod az emberek tudatlanságát, jobban tennéd, ha elérnéd, hogy komolyan figyeljenek rád. Most, hogy Athén elveszett, végre lesz elég ürügyed arra, hogy ne keljen járnod a népgyűlésbe, és megkeresheted a család kenyerét. 
    És ha már olyan tudós vagy, legalább fizettesd meg magad azokkal, akik meghallgatnak, úgy, mint Hippiász. Fizettesd meg az apákkal, hogy a gyermekeiket szellemi táplálékkal tömöd.

– De én nem tudok semmit, Xanthippé. Képtelen vagyok bárkinek bármit megtanítani. Csupán elgondolkodtatni tudom az embereket.

– Nem tudok semmit!... Nem tudok semmit!... De a kenyeret meg kell venni ám! – kiáltotta dühösen, szinte kétségbeesetten az asszony, leseperve az asztalról lángost, polipot, mindent, amit imént hozott az ura, és görcsösen zokogni kezdett.

Hogy vigasztalja, Szókratész átkarolta és magához vonta feleségét. Aztán válla fölött hátra kandikált, és így szólt az őt kutyahűséggel kísérő megszeppent tanítványhoz: - Most láthatod, Philébosz: mikor Xanthippé mennydörög, mindig záporeső a vége.

Krónikások feljegyezték, hogy egy alkalommal Szókratész előkelő gazdagokat hívott ebédre, amiért a felesége erősen szégyenkezett, mert attól félt, hogy nem tudja őket rangjukhoz illően ellátni. A filozófus ilyenképpen próbálta eloszlatni az asszony félelmeit:

– Cseppet se aggódj, Xanthippé! Ne is törődj velük! Ők azért élnek, hogy ehessenek, én pedig azért eszek, hogy élhessek. Aki nem elégszik meg azzal, amije van, azzal se elégedne meg, amije lenne.

[[paginate]]

Aztán az ifjú felé fordult:

– Philébosz, tudod mi a jó házasság titka?

A felnőttkort még el nem ért fiú zavartan figyelte Mesterét.

– Az, hogy a férj süket legyen, a feleség meg vak.

Szókratész átlépett a hátsó helyiségbe, ahol folytatta a gondolatcserét tanítványával:

– Sokan megkérdezték tőlem, hogy tudok ilyen házsártos feleséggel együtt élni? Egy ilyen asszonnyal élni épp oly hasznos lehet – mondtam nekik –, mint egy dühöngő lovat betörni. Ilyen tapasztalatok birtokában az ember felkészültebben fogadja embertársait az agorán. 
    Figyelj rám, Philébosz: Ha eljön az ideje, feltétlen házasodj meg! – tanácsolta. - Majd ironikusan hozzátette: - Ha jó feleséget szerzel, boldog leszel, ha rosszat, filozófus.

Odaát a felesége még javában zsémbelt, amikor egy pelyhedző állú legényke robbant be a házba.

– Mi járatban, Kratülosz? – kérdezte az ifjút a szipogó asszony.

– Nagy baj van, Xanthippé! Bizonyosan nagy a baj!

– Mi történt, beszélj? – sürgette a hírhozót, mert tekintetéből és feldúlt ábrázatából rosszat sejtett.

– Feljelentették Szókratészt. Meg kell jelennie bírái előtt.

A rossz hír hallatán Szókratész visszatért az első szobába.

[[paginate]]

Az imént még sápítozó asszony aggódóra váltott:

– Mennyit kértelek, vigyázz, légy óvatos! – emlékeztette az asszony – Évek óta ellenségeket szerzel magadnak. 

– Ne jajveszékelj, no! Azt se tudjuk, mivel vádoltak meg. Ne ess rögtön kétségbe! 

– Az igazságtalanság hamar utoléri az embert… – így a feleség.

– Csillapodj, kérlek! Nyugodj meg! Az istenekhez könyörgünk, hogy igazítsák el a sorsunkat. 

– Ki vádolta meg, és mivel? – türelmetlenkedett Xanthippé.

– Melétosz és két társa – mondta az új vendég. 

Ellenségeim, rosszakaróim, gondolta a filozófus.

– Azt vetették ellene – folytatta az ifjú –, hogy Szókratész nem hisz az athéni istenekben. S hogy a mi régi jó isteneink rovására holmi idegen istenségek kultuszát vezeti be.  Új hiedelmeket prédikál…

– Az istenekre kérlek, nagyon vigyázz! – kérlelte az asszony.

– Azt is mondták a vádlók, hogy Szókratész megrontja az ifjúságot. És hogy mindig is hajlamosabb volt a rombolásra, mint az építésre. 

– Minden szavadat figyelik, lesik, kiforgatják rosszakaróid – aggódott Xanthippé.

– Soha semmi másra nem hallgattam, csak arra az argumentumra, indokra, amely, ha a dolgot megfontoltam, előttem a legjobbnak tetszett – magyarázta az idős bölcs.

– De ezzel a tömeg semmit sem tud kezdeni – lendített a kényszerű dialóguson a feleség.

– Nehéz valamit hibátlanul megcsinálni, de még nehezebb, hogy utána ne akadjunk oktalan bírálókra – következtetett Szókratész.  – Akik azt mondják, hogy fizetségért az ifjúság nevelésére adtam a fejem, hogy megtanítsam nekik a rossz ügyet igaznak beállítani, hazugságot állítanak.

[[paginate]]

– Melétosz és Anütosz, meg mások is törvényszegéssel is megvádolták a Mestert – rebegte a fiú. – Azt is mondták: tilos csűrcsavaros üres szónoklatokat tanítani. Ezért eltiltjuk őt az ifjaktól. Melétosz így mondta: eltiltjuk… A vádló halálos ítéletet követelt.

– Hogy megrontom az ifjúságot!? Ugyan már! Én megelégszem azzal, hogy keresem az igazságot. Mert az élet, hazugságban élve, mit sem ér. – Majd határozottan hozzátette: – Az életet igazságban kell és szabad élni. Csakis igazságban!

Hagyomány szerint Szókratész nem szónoklatokat tartott hallgatóságának az agorán, mint a szofisták, hanem párbeszédet folytatott tanítványaival. Velük együtt fejtette ki azt, hogy valójában miről is vannak ők meggyőződve. Kérdései segítségével képes volt a beszélgetőpartnereiben rejtőző véleményt felszínre segíteni. A nyilvánvalóvá lett álláspont életképességét pedig közösen tüzetesen megvizsgálták, így hozva napvilágra az igazságot.

– Akik ilyesmiket állítanak rólam, azok a hatalmukat és a pozíciójukat féltik – mondta a filozófus. – Azért orrolnak rám, mert képtelenek megcáfolni azt, amit én határozottan állítok. Azt tudniillik, hogy amit ők nagy garral hirdetnek, nem több az, mint hitvány álságok bokra.

Ez után Szókratész, a gyermekifjú tanítvány meg a hírhozó fiú felkerekedtek, hogy megtekintsék az agorán kifüggesztett vádpontokat.

Ekkorra a piactéri emelvény lépcsői előtt már kisebb tömeg gyűlt össze. Többen nyújtott nyakkal meredtek a hirdetésre, hogy mihamarabb megtudják, valójában mivel vádolják a városállam közkedvelt bölcselőjét.  

– Nem fogy ki a kérdezésből! Mindent megkontráz! – jegyezte meg rosszallóan valaki.

[[paginate]]

Szókratész kis csapatával épp akkor hágott a lépcsőre, onnan szólt vissza a méltatlankodónak:

– Mert keresem az igazságot.

 – Kellemetlen ember, az biztos. A kákán is csomót keres! – jegyezte meg egy másik bajkeverő. 

– Tiszteld a nyáj őrzőit, ha békében akarod tudni a juhokat! – figyelmeztette Szókratészt egy javakorabeli tógás alak.

– Osztom a véleményed – vágta rá a filozófus. 

– Túl sok mindennel vádolnak téged, Szókratész – szólt oda egy előkelőnek látszó polgár.

– Egy dolog vádolni, és más bebizonyítani – kontrázott a célkeresztbe került bölcs.

– Az is ellened szól, hogy az erény mesterének tartod magad – fúrta nyilát a filozófus megzavart lelkébe a sokadik kíváncsiskodó.

– Tévedsz. Én csak meghalt anyám mesterségét gyakorolom, aki bábaasszony volt. Csakhogy én nem gyermekeket segítek a világra..

– Hanem mit?

– Az igazságot.

– Nem mondod meg hát azt is, mi az élet értelme? – gúnyolódott egy ismeretlen.

– Kutatni az igazságot, mellékutak nélkül. Az élet egyetlen öröme, ha egy nap megleljük az igazságot.

– Vajon hol bujkálhat, hogy mindhiába keressük? – hangzott egy újabb gunyoros megjegyzés.

– Az igazságot épp oly nehéz elérni, polgártársak, mint a csillagokat. Akár a síkságról, akár a hegytetőről nézzük őket, nem érezzük, hogy közelebb jutottunk hozzájuk.

[[paginate]]

– Azt mondják, hogy Kephalosz tőled tanulta a hagyományok megvetését.

– Rágalom! Én csak azt próbáltam megértetni vele, hogy fel kell ismerni mindazt, amit az élet, mint újdonságot hozhat.

– Biztosan annak a természetfölötti hangnak köszönheted ezt a képességed, ami belülről figyelmeztet, mint állítod.

– Bizony, nem jársz messze az igazságtól, polgártárs...

– Csakhogy az athéniak nem viselik el, hogy közülük bárkinek is a legkisebb ismerete legyen az isteni dolgokról.

– Én csak a daimonionnak, annak a belső hangnak hiszek, amely mindig felhívja a figyelmemet, mielőtt bármi rosszat elkövetnék. Ami nekem igazán fontos, hogy önmagammal egyetértésben legyek, és hogy ne kelljen az ellenkezőjét tennem annak, amit gondolok.

– No, és mi a véleményed a politikusokról, hisz végül is tőlük függ minden?

– Mondd, gondolkoztál-e azon, miért lett a politika a hatalom művészete, miért nem mindnyájunk igazságáé? És ti itt mind, akik kíváncsian vagy kárörvendve küszöbön álló peremre vártok, eltöprengtetek-e már azon, hogy a hatalmasok miért gyakorolják az erőszakot?

– Szerinted miért?

– Azért, mert gyengék. A politikusok bűneinek oka a jó nem ismerése. Ami aggodalomban tartja őket. Gyengeségük pedig az állandó félelemből ered. Mindenhol mindenben ellenséget látnak maguk körül. Holott a politikának a lélek fölött kellene őrködnie.

– Azt akarod mondani ezzel, hogy a politikusoknak erényeseknek kellene lenniük?

– Így igaz.

[[paginate]]

– De mondd, mi az erény?

– Jogaink felismerése és gyakorlása. Ha volna egy kutyád, aminek hasznát látod a nyájadnál, s a pásztoroknak kezes lenne, téged viszont megmorogna, ha közelednél hozzá, eszedbe jutna haragudni rá?

– Hááát!...

– Nem. Hanem megpróbálnád kedveskedéssel szelíddé tenni.

– Athén polgárai közül többen úgy tartják, hogy demokrata vagy. Mondd meg hát nekünk, mi a népuralom?

– Nem tudhatod, mi a demokrácia, ha nem ismered a démoszt.

Szókratész a politikában egyaránt elutasította az ítélethozók sorsolásos alapon történő kiválasztását, és a sokak, a hozzá nem értő tömeg uralmát. Szemei előtt olyan eszményi állam képe lebegett, melyet a legalkalmasabbak, a „bölcsességet szerető emberek” (filozófusok), vagyis a hozzáértők irányítanak. 

Azt vallotta, hogy a népnek valamennyi törvényt be kell tartani. A rosszat is. A törvény ellen lázadni nem szabad. („Engedelmeskednem kell a törvénynek, és védekeznem kell” – mondta a hallgatóságnak védőbeszédében.) A polisz (városállam) jó kormányzásához pedig alapvetően az szükségeltetik, hogy a hatalom erényes legyen. Mert így példát mutat mindenkinek. 

A filozófus csak egyszer került konfliktusba önmagával, amikor irigyei és ellenfelei halálra ítélték istentagadás, és az ifjúság erkölcse megrontásának hamis vádja miatt. Mivel azt állította, hogy a bálványok nem istenek.

[[paginate]]

Szókratész, aki nézetei, meggyőződése nyomán egyáltalán nem félt az elmúlástól, békességgel tűrte a bírák halálos döntését. A legenda szerint egyik leghűségesebb tanítványa, Kritón megszöktette őt börtönéből. És ő belement. Szökés közben azonban egyszer csak megállt, mert meghallotta „daimonionja”, a lélek, vagyis lelkiismerete szavát: „Szókratész, te mindig azt hirdetted, hogy a rossz törvényt is be kell tartani. Téged hamisan halálra ítéltek. Ha te most megszöksz a törvényes ítélet végrehajtása elől, akkor egész életed tanítását romba döntöd, hiteledet veszted.” Ekkor megfordult, és arra kérte tanítványait, hogy vezessék vissza a siralomházba.  Utolsó szavait kedves tanítványához, Kritónhoz intézte: „Ne felejtsd el, oh, Kritón, hogy Aszklépiosznak (a gyógyítás istenének) tartozunk egy kakassal. Add meg neki a nevemben, ne feledkezz meg róla!” 

A tanítványok megrökönyödésére ellenkezés nélkül itta ki a bürökfőzettel teli méregpoharat Krisztus előtt 399-ben.

Nem félt a haláltól, mert hitte, és meggyőződéssel hirdette, hogy az ember lélek és test egysége. A lélek valóság, s mint ilyen, halhatatlan: „Bizton állíthatom, hogy valóban létezik újbóli élet – vallotta. - Az élet a halálból ered, és a halottak lelke tovább él.” 

Azt vallotta és hirdette, hogy az ember igazi java: erényessége. S hogy az erkölcsös élet: boldog élet. Megszállottan kereste az igazságot. Meghalt érte, mert hitte, hogy a meggyőződése az igazság.

Aniszi Kálmán