Az európai kultúra gyökerei és távlata

1. Az európai kultúra gyökerei és változásai

A 20. század alapvető változást hozott abból a szempontból is, hogy megszüntette az Európa központú szemléletet. A politikai policentrizmus olyan kulturális paradigmaváltással is összekapcsolható, mint a posztmodern gondolkodás, vagy a globalizáció megjelenése.[1] Ez utóbbi, elsősorban mint a nyugati technikai civilizáció és gazdasági rend világméretű uralomra jutása, azonban nem feledtetheti, hogy ennek eredete is az európai kultúrába gyökerezik, még ha ma már hiányoznak is belőle azok a vallási, teológiai motívumok, amelyek ezt létrehozták. Európa tehát nemcsak földrajzi fogalom, hanem elsősorban kulturális identitás, amelyet történelme során a keresztyénség alakított ki. Ennek az ősi kezdetnek megvannak a bibliai nyomai is: az evangélium Pál apostol második missziói útja alkalmával kerül át Európába (ApCsel 16,9-10). A példázat nyelvén szólva valóban „három mérce lisztet ” kelesztett egybe ez a kovász (Mt 13, 13): az Ószövetség világ-, történelem- és emberszemléletét, a görög gondolkodást és a római jogi és hivatali szemléletet.

Az ószövetségi világkép demitologizálta a földet, és az ember uralma alá rendelte, de már a „kezdetben ” szó jelezte az idő és történelem fontosságát is. A hellénizmus nyelve és kultúrája által a terjedő keresztyénség közvetve kapcsolódott a görög filozófiai hagyományhoz és a matematikai logika érveléséhez.[2] Végül, főként majd a nyugati egyházon keresztül, őrzi a jogi gondolkodást, szervezettséget, a középkorban pedig a liturgián és az universitas közös nyelvén, a latinon keresztül megteremti a közös európai kommunikációt. Ezt az ún. Nagy Konstantin-i örökséget, amelyben az egyház és állam szimbiózisát Augustinus nyomán az emberi lélek és test kapcsolatához is lehetett hasonlítani, a Felvilágosodás óta sok kritika érte. A Corpus Christianumnak azonban fontos szerepe volt Európa életében. A népvándorlás során elpusztult Római Birodalom helyébe a keresztyénné vált népek új közösségét teremtette meg azáltal, hogy a missziói parancsot szó szerint értelmezve a „népek” keresztyén hitre térítését végezte (panta ta ethné Mt 28, 18-20). Ez egyszerre jelentett műveltséget és közös védelmi politikát a külső, pogány támadásokkal szemben.[3]

A 16. századtól kezdve megerősödtek Európában a nemzeti önállósági törekvések, amelyeket a reformáció nemzeti nyelvű bibliafordításai, prédikációi tovább erősítettek. Az egységes Európa ezáltal kulturálisan sokszínű közösséggé alakult át, amelyben éppen ez a sokféleség jelentett gazdagságot is. Egyrészt, mivel a felekezetileg eltérő hagyományok kölcsönösen hatottak egymásra, másrészt, mivel az egyes országokból kiinduló szellemi mozgalmak és irányzatok előbb-utóbb minden európai ország kultúrájában is megjelentek. Az európai egységtudat és a nemzeti identitástudat így párhuzamosan élt egymás mellett. A partikularizmust a keresztyénség katholicitása (univerzális jellege) egyensúlyozta ki. Ugyanakkor a 19. századi nacionalizmusok és nemzetállami törekvések hatására az előbbi jellegzetesség is megerősödött. Jól nyomon követhető ez a teológiai szociáletikák tematikájában is, ahol a nép, népiség teremtési rendként jelent meg.[4] A közbeszédben ez az egyes európai népek sztereotípiájaként szerepelt, amelyet alkalmaztak országokon belüli etnikumok és vallási kisebbségek jellemzésére is. Mindez azt jelzi, hogy a kultúrának és a kulturális azonosításnak létezett egy, az angolszász szóhasználathoz közelálló jelentése is, amely a culture szón egy közösség szokásainak, viselkedésének összességét érti. Német nyelvterületen inkább Humbold kultúrafogalma vált általánossá, amely a tudomány, művészet, iskolázottság szintjét vette alapul.[5] Bármelyik jelentését vesszük is, mindkettőnek köze van a bibliai antropológiához, amely a föld művelésének (colo -cultum ) és őrzésének mandátumát jelenti (1Móz 2,15), de kiterjesztő értelemben a műveltséget is magában foglalja. A bibliai gyökerek azt jelzik, hogy az ember nem közvetlenül része a földnek és a természetnek, hanem munkája és kultúrája által kapcsolódik hozzá. A kultúra örökségként hagyományozódik is nemzedékről nemzedékre, így a történelmi örökség része. Európa történelme is bizonyítja ugyanakkor, hogy ez a hagyományozódás nem mindig jelent töretlen tradíciót, folyamatok szakadhatnak és újulhatnak meg az idők folyamán, de maga a régmúlt emlékei is kulturális örökséggé váltak a történelem során. Múzeum szavunk újkori használata mutatja, hogy kultúránkban a múlt tárgyi és írásos öröksége rendkívül fontos, a szó eredetében (mouszeion) pedig kapcsolódik a múzsák otthonához és a művészetek palotájához. Szétválaszthatatlan része ennek az örökségnek a kultuszi hagyomány is, a szakrális építészet éppúgy, mint az írott és vallásos tárgyi kultúra.

[[paginate]]

2. A szekularizáció és a vallásos kultúra törésvonalai

A Felvilágosodás koráig töretlen egységben láthatjuk a világi és az egyházi kultúrát, sőt, a nyilvánvaló határok ellenére az utóbbi dominanciájáról is beszélhetünk, amely az egyházi év és iskolarendszer által rendezte a mindennapi életet és közgondolkodást. A vallásháborúkba belefáradt Európában a Wesfáliai béke (1648) után egy új szellemiség jelentkezett, amely arra épült, hogy a hit és lelkiismeret kérdéseiben fegyverekkel és hatalmi szóval nem lehet egységes rendet teremteni. Ettől kezdve beszélhetünk egy erősödő szekuláris kultúráról és egy keresztyénségen belüli pluralizmusról, amely felekezetileg és kulturálisan sokszínű Európát teremtett. A gondolkodás szabadsága ugyanakkor tovább mélyítette azokat a szakadékokat, amelyek már korábban megjelentek a bibliai világkép és történelemszemlélet, valamint az új tudományosság között. A hit és tudomány közt zajló vita valójában a hermeneutika területén folyt, és csak a 20. század végére csendesedett le. A folyamat másképpen alakult a többségükben katolikus dominanciájú (pl. Franciaország) és a protestáns államokban (Anglia, Németország). Az előbbiben a felvilágosodás eszméi erőteljesen antiklerikális, egyházellenes – így radikálisan politikai jellegűek voltak (nem véletlen, hogy a szekularizáció szó eredetileg az egyházi birtokok államosítását jelentette). Az I. Vatikáni Zsinat (1869/70) még a modernitás és az egyház szembenállásának jegyében folyt. A saeculum (a világkorszak) szelleme azonban nem hagyta érintetlenül a protestáns teológiai gondolkodást sem, amely talán nagyobb árat fizetett azáltal, hogy beépítette teológiájába a racionalizmus és liberalizmus eszméit. A 19. századi kultur-protestantizmus megkísérelte az evangélium Isten országáról szóló üzenetét az európai szellem fejlődéstörténetével azonosítani. A romantika (pl. Novalis) az európai kultúra régi szép egységét látta folytatandónak a modernitás világában,[6] míg a historizmus képviselői az európai történelemben a töretlen fejlődést és haladást vélték felfedezni. Rejtetten ez is a szekularizáció dicsőítése volt, mivel abból indult ki, hogy a keresztyén gondolkozás és etika szekuláris formában is képes hatást gyakorolni a kultúrára.

Ezzel a fejlődés- és haladás-optimizmussal szemben megszólaltak a múlt század fordulóján olyan apokaliptikus hangok is, amelyek már ennek a kultúrának felbomlását vizionálták. Oswald Spengler A Nyugat alkonya c. művében, amelyet az első világháború alatt fejezett be, a maga sajátos „történelmi logikája ”alapján vezeti le Európa hanyatlásának folyamatát.[7] A fejlődés, az ő biológiai analógiája nyomán, egyszer eljut az öregedés és felbomlás stádiumába, és ez akkor következik be, amikor a kultúra puszta civilizációvá alakul át. A világháború/k e logika mentén nem annyira okozói voltak az európai felbomlásnak, hanem inkább következményei a szellemi hanyatlásnak.

A tömeges vallástalanná válásnak a második világháború óta vagyunk tanúi. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ezt a világot és társadalmat már nem a keresztyén gondolkozás – és legkevésbé az egyház – irányítja és tartja össze. Ennek a folyamatnak a megítélésében több közös vonást láthatunk a szekularizációt elemző protestáns teológusok és a közös Európát megálmodó kereszténydemokrata gondolkodók felfogása között. Mindketten úgy látják, hogy a keresztyén értékek szekuláris formában is jelen vannak a világ életében.[8] Robert Schuman, az európai integráció egyik atyja szerint „a kereszténység alapelvei fennmaradtak, s hatnak azon emberek tudatalattijában is, akik szakítottak a tételes vallásgyakorlattal, de akiket változatlanul áthatnak a kereszténység nagy eszméi. Ezek az eszmék jelenkori kultúránk jellemző vonásaivá váltak, s azok is maradtak.”[9] Itt nyilvánvalóan a humanitásnak olyan társadalmi megnyilvánulásairól van szó, amelyek kétségtelenül a keresztyén etikából eredeztethetőek. Jacques Maritain filozófus pedig a régi és új kultúrára a „szakrális keresztény, ill. a profán keresztény világ” megjelöléseket alkalmazza.[10] A 20. századi Európa-kép meghatározójának ekkor még egy egységes identitású Európát nevezhetünk, amelyben csupán új történelmi hajtások jelentek meg. De vajon érvényes-e ez a kép a 21. századi Európára is?

[[paginate]]

3. Globalizáció, migráció, multikulturalizmus

Ha a globalizációt a bevezetésben említett európai gyökerekből eredeztetjük, és mint a „késői modernitás nyugati civilizációja elveinek az egész világra való kiterjesztése”-ként értelmezzük,[11]kapcsolatba hozható a keresztyén misszió univerzalizmusával, amelyből éppen akkor veszett el az evangéliumi küldetés, amikor az egész világot meghódította. A globálissá vált világban elsősorban a megoldásra váró problémák sürgetik a határokon átnyúló párbeszédet mind a világvallások, mind a kultúrák között.[12] Földünk mértéktelen szennyezése, a környezeti katasztrófák arra figyelmeztetnek, hogy nem csupán a közvetlenül érintett vagy éppen azt okozó népek viselik a felelőtlenség következményeit, hanem szinte mindannyian. Európa pedig kicsi és sűrűn lakott földrész ahhoz, hogy a bárhol bekövetkező katasztrófa a szomszéd népeket is sújtsa. A „világethosz” legkisebb közös többszörösének megtalálása azonban egy atomizált társadalomban, ahol a hitek és erkölcsi meggyőződések kizárólag a magánszférába szorulnak, komoly nehézségekbe ütközik.

Az átlagember a világpiac globális jelenségeivel a mindennapokban a plázákban, a Coca Cola és hamburger fogyasztás szintjén találkozik, amely a kommunikációs forradalom által a kulturális termékek világméretű fogyasztására is kiterjed. A 21. sz. embere így valójában nem az európai, hanem egy globális (elsősorban egy észak-amerikai) kultúrával találkozik, amely legfőképpen a fogyasztói szemléletet sugallja. Ez a „reklámkultúra” legtöbbször ellentétes mozgásirányú mind az ésszerű ökológiai, mind az egészségügyi alapelvekkel (lásd a gyógyszerfogyasztás propagálását).

A kommunikációs forradalom kétségtelenül hatással van a gazdasági eredetű migrációra is, hiszen a megjelentetett képi világ Európa nyugati felét olyan kívánatos célállomásként mutatja be, amely felé milliós tömegek indulnak el. Kérdés, hogy ez mennyire valós és mennyire illuzórikus helyzetkép. Újabb probléma, hogy maguk a célba érők is jelentősen megváltoztatják a befogadó országok etnikai, vallási és kulturális térképét, sok nagyvárosban gettókat hozva létre. Ma már sajnos, tényként kezelhetjük, hogy az egymás értékeinek tiszteletben tartására épülő „multikulturalizmus” nem volt képes megteremteni egy új európai integrációt, sőt, ezek a közösségek a deviancia és terrorizmus veszélyforrásaivá is váltak.[13] (Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az anarchizmus és terrorizmus már a hatvanas években megjelent Európában, és eredete nem köthető az iszlám kultúrához!) Ezért felvetődik, hogy melyik európai kultúrához való viszonyról is szól a címben megfogalmazott kérdés.

Az átjárható európai határok, a szabadabb munkaerő áramlás azonban a felsorolt negatívumok ellenére erősítik is az európai identitástudatot. Az Európán belüli migráció, amely tanulmányi vagy munkavégzési célból történő vándorlás, rendszerint nem jelent állandó letelepedést, így a visszatérők nyelvismerete, tapasztalata  meggazdagodást jelent a kiinduló országok számára is. Mivel ennek is mélyre nyúló történelmi hagyományai vannak a peregrinációban és a céhlegények külföld-járásában, ezt a lehetőséget a 21. század embere is pozitívumként élheti meg. Különösen, mivel a régiekénél nagyobb szabadságot élvez a mai ember az által, hogy a modern közlekedés a legtöbb európai nagyvárost néhány órányi utazás közelségébe hozta.

Témánk nézőpontja bármennyire is az európai kultúra változása, nem hagyható figyelmen kívül, hogy az európai integráció nem független azoktól a globális hatalmi erőviszonyoktól, amelyek Európa sorsát alakítják. Elég csak arra gondolnunk, hogy Kelet- és Nyugat-Európa integrációjának lehetőségét olyan nagyhatalmi paktumok tették lehetővé, amelybe az európai vezető eliteknek jóformán beleszólásuk sem volt.[14] Az amerikai politikai dominancia  kétségtelenül egy kulturális hatalmi pozíciót is teremtett, amely leglátványosabban az angol nyelv általános használatában, ill. a szórakoztató ipar divathullámaiban jelentkezik. Emellett a számítógépes és szakmai szókincsbe Magyarországon is több száz angol kifejezés honosodott meg az utóbbi két évtizedben. A 19. és 20. század nyelvművelői nagyrészt sikeresen védekeztek az akkor német jövevényszavak ellen, kérdés, hogy sikerül-e ugyanez az erőteljesebb globális nyomás ellenében az angol esetében.

Az alapvető, az európai kultúrára is kiható kérdés, hogy az egységes Európára az alapító atyák szellemében, mint a nemzetek és kultúrák közösségére tekintünk-e, vagy olyan egyesült államokra, ahol a homogenizálás erőteljesebben érvényesül a szokások és kulturális hagyományok terén is. (Pl. a házi disznóvágás szabályozásának kísérlete az utóbbi irányba mutat.)

[[paginate]]

4. A 21. század embere és az identitás tudat

Embervoltunk velejárója, hogy mind térben, mind időben korlátozottak vagyunk. Nem lehetünk egyszerre mindenütt otthon, így identitásunk elsősorban kulturális határaink felismerését jelenti. Anyanyelvünk, neveltetésünk, a szülőföldhöz való viszonyunk megerősíti Tamási Áron bölcsességét: „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Az otthon és haza ezért összetartozó fogalmak is. Az utóbbihoz az idői, azaz történeti identitásunk is hozzátartozik. A 20. század egzisztencializmusa ezt a nemzedéki láncolatot próbálta elszakítani. Az atyák nemzedékével való szembefordulásra némi magyarázatot ad a két világháború kétségtelenül kiábrándító öröksége, de semmiképpen nem igazolja a tradícióval való teljes szembefordulást.[15] A szélsőséges nacionalizmus sem zárja ki az egészséges hazaszeretetet. A történelem holisztikus szemlélete képes összekapcsolni múltunk dicsőséges és szégyenletes eseményeit, amint ezt József Attila A Dunánál c. verse példázza. Hasonló csapdát jelenthet az innováció és a modernitás, valamint a hagyományok szembeállítása is.[16] Az európai kultúra része az a radikális forradalmi hagyomány is, amely a konzervativizmust mind a tudományos, mind a társadalmi haladás kerékkötőjének, így lerombolandónak is tartja. A tradíció azonban ennél összetettebb, beletartozik a múlt tanulságainak levonása és az értékek megőrzése is.

Ebben az összefüggésben beszélhetünk az európai identitástudatról is. Otto Bardon német szociológus ennek kialakítását még előttünk lévő feladatnak látja: „Az európai egység kialakulásának folyamata mára megfordíthatatlan, de az európai identitás felépítéséért még küzdelmes erőfeszítéseket kell tennünk.”[17]

Kérdés, hogy ennek a kialakításában milyen szerepe lehet még az európai keresztyénségnek. Ma már egy multikulturális és multietnikus Európában nincs esélye egy régi értelemben vett keresztyén kurzusnak, vagy kultúrharcnak. Még az olyan szlogenek is, mint a II. János Pál pápa által hangoztatott „Európa újraevangelizálása”, inkább a meggyöngült keresztény/tyén identitás megerősítését tűzik ki célként. A Felvilágosodás óta folyamatos és jogos egyházkritika egyébként is megtépázta a keresztyén felsőbbrendűségi tudatot.[18] A keresztyén identitás erősítése így mindenképpen a chrisztianosz szó eredeti bibliai jelentéséhez való visszatérést jelenti, amely főnévként Krisztust követő embereket jelent, jelzőként pedig egyedül a „keresztyén egyház” összetételben használandó. Bibliai értelemben csak a hiteles keresztyén közösségek és gyülekezeti tagok lehetnek sóvá, kovásszá és világossággá Európa életében. A keresztyénség Európában ma már nem Christentum-ot, vagy Christendom-ot jelent, hanem a mennyiségi tényezőkkel szemben minőségi jelenlétet.

Emellett az egyház, mint közösség, maga is paradigma lehet a civil társadalomban. Az a társadalmi metafora, amelyet Pál apostol kölcsönöz és alkalmaz az egyházra, mint a Krisztus testére (1Kor 12), valójában a politikai közösségre is érvényes. Az emberi társadalom nem jól működő gépezet, ahol a tagok, mint alkatrészek kicserélhetőek, ha elkoptak, hanem élő organizmus, ahol minden tagra és sejtre szükség van. Európa éppen ezeken a keresztyén morális elveken építette fel a maga gondoskodó és jóléti társadalmát. Bár annak a jeleit is látjuk, hogy ennek fenntartása egyre több gazdasági akadályba ütközik, mégis ez Európa identitásának egyik ismérve.

Ha Európát a népek, kultúrák és felekezetek sokszínű közösségeként fogjuk fel, akkor fontos ezek sajátosságainak, identitásának és önrendelkezésének védelme is. A Bibliának számos pozitív üzenete van a birodalmakkal szemben a népekre nézve. Európa ebből a szempontból is az egyik leggazdagabb földrész, de korántsem mondhatjuk, hogy a kisebbségek védelmében már mindent megtett volna.

Mivel a kultusz és kultúra szorosan összetartozik, az egyházak már a puszta létükkel is őrzik és formálják a kultúrát is. Az egyházi ének és zene, a templomépítészet, de a katechézis és iskola szerves része az európai kultúrának. Ebben is érdemes a bibliai parancsra figyelni: „ót és újat” hozunk elő (Mt 13,52), azaz egyházi klasszikusainknak éppúgy szerepelnie kell liturgiánkban, hitoktatásunkban, mint a kortárs művészetek alkotásainak.

[[paginate]]

5. A jövő kultúrájának teológiai olvasata

A kultúra nem semleges terület. Múltunk is azt példázza, hogy megjelenhetnek benne a maradandó értékek, de hordozója lehet embertelen ordas eszméknek is. Már az őstörténetekben megjelenik a kultúra és civilizáció ambivalenciája. Kain nemzetsége gazdag kézműves, és zenei kultúrát hoz létre, de egyben a kegyetlen gyilkos bosszút is képes megénekelni (1Móz 4,16-24). A romlás folyamatában azonban a kultusz igazi gyógyító és túlélő „ellenkultúrát” képviselhet.[19]

A kultúra teológiai jelentőségével a 20. században több teológus is foglalkozott. Richard Niebuhr amikor a keresztyénség és kultúra történeti tipológiáját vázolja fel, akkor azt a meggyőződését fejti ki, hogy „a keresztyénség maga – függetlenül attól, hogy egyházként, hitvallásként, vagy gondolkodási irányzatként határozzuk meg – mindig Krisztus és a kultúra pólusai között mozog.”[20] Remélhetőleg a 21. század Európáját nem jellemezhetjük „a kultúra Krisztus ellen” címkével, bár, ha keresztyénüldözésről nem is, keresztyénellenes jelenségekről beszélhetünk.

Paul Tillich, teológiáját az evangélium és kultúra korrelációjaként határozza meg, ahol a kultúra a vallás megjelenési formája.[21] A kultúrában azonban megjelenhet a démoni is, amelyben a véges önmagát abszolutizálja. Tillich ide sorolja a „tudományos abszolutizmust” is, amelyben a kizárólagosság feltétlen igénye minden funkciót kontroll alá von. Sőt, magát a „központosultság szabadságát /is/ démoni bomlottság válthatja fel.”[22] Ezt látjuk az erkölcsi szabadosság vagy az ún. önrendelkezési jog végletes értelmezéseinél. A démoni az emberi élet és az emberi közösségek alapértékeit rendíti meg. A „lelkek megkülönböztetésének” ajándékára tehát a kultúrában is nagy szükség van. De ugyanilyen fontos a Lélek rejtett (látens) munkájának felismerése is a kultúrában.[23]

Ha a kultúrát az emberekre gyakorolt hatása miatt egyfajta hatalomnak fogjuk fel,[24] akkor figyelemre méltó magyarázatnak kell tartanunk a missziológus Lesslie Newbiginnek értelmezését a páli „fejedelemségekről, hatalmasságokról és erőkről” (Kol 1,16; 2,15). A sztoikus eredetű mítikus világképet ő úgy fordítja le korunk nyelvére, hogy ezek társadalmi, kulturális struktúrákként és divatokként értelmezhetőek, amelyek koronként változnak. Nem kizárólag negatív, démoni jelentést kell tulajdonítanunk nekik, de az evangélium hirdetése során feltétlenül számolnunk kell velük.[25] A struktúrákban és a mai korban természetesen megjelenhetnek a strukturális és korszakos bűnök is, amelyek hatnak az individuumra. A közgondolkozás (plauzibilitási struktúrák) ismerete megkívánja, hogy a ma emberének másképpen mondjuk el az evangéliumot, mint a tegnapinak.

Esetünkben ez azt jelenti, hogy a 21. század európai emberét is fentebb vázolt kultúra örökösének tekintsük, számolva azzal, hogy ez a kultúra nem változatlanul él és hat a tegnapi módon. A modernitás értékeinek krízise az európai kultúra és benne az egyházaknak a krízise is.[26] A krízis azonban újszövetségi értelemben mindig megkülönböztetés és megméretés is. Idői elővételezése annak a végső ítéletnek, amely véglegesen szétválasztja majd a tisztabúzát és konkolyt, a maradandót, a tűzre valótól (Mt 13,36-43).

Szűcs Ferenc

 

[1] Hans Küng, Világvallások etikája, Egyházfórum könyvei 15.Budapest, 1994.26-28.

[2] Vö. Ravasz László, Pál Athénben, in: uő, Isten rostájában, Franklin Társulat, Budapest, é.n. 485-489.

[3] Dr. Török István, Dogmatika, Free University Press, Amsterdam, 1985. 28-29.

[4] Angelika Dörfler-Dierken, Luthertum und Demokratie, Deutsche und amerikanische Theologie des 19. Jahrhunderts zum Staat, Gesellschaft und Kirche, Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 2001. 223.

[5] Dr. Szűcs Ferenc, Teológiai etika, Ref. Zsinati Iroda Tanulmányi Osztálya, Budapest, 1993. 171.

[6] Novalis egyenlőségjelet tesz a keresztyénség és Európa közé (Die Christenheit oder Europa) in : Karl Barth, Die protestantische Theologie im 19.Jahrhundert, Theologischer Vl. Zürich, 1985. 306 kk.

[7] Oswald Spengler, A Nyugat alkonya, I. Noran Libro, Budapest, 2011. 15kk.

[8] Vályi Nagy Ervin, Nyugati teológiai irányzatok századunkban, Ref. Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1984. 100-101.

[9] Idézi Erich Kussbach, Keresztény Európa és európai integráció, Valóság, 1995/7. 1.

[10] uo.

[11] Segesváry Viktor, Globalizáció, Valóság,1997/7. 3.

[12] Hans Küng i. m. 57 kk.

[13] Vö. Glied Viktor, Európa a feje tetején, Napjaink migrációs folyamatairól, Credo XXI. 2015/4. 8-9.

[14] Bogár László, Magyarország európai integrációjának történeti aspektusai, Európai Műhelytanulmányok 107. szám 2006. 23 kk.

[15] Bővebben Szűcs Ferenc, Tiszteld atyádat és anyádat, in: Hodossy Takács Előd (szerk.), A Tíz Ige, Tanulmánykötet Marjovszky Tibor tiszteletére 60.születésnapja alkalmából, Debreceni Hittudományi Egyetem, Debrecen, 2013. 81-91.

[16] Wolfhart Pannenberg, Mi az ember? Egyházfórum 9., Budapest-Luzern, 1991. 91-92.

[17] Idézi Rókusfalvy Pál, Az európai integráció emberi tényezői és a nevelés, Valóság, 1997/11. 32.

[18] Erich Kussbach i. m. 3.

[19] 1Móz 4,26; 5,32-34; 6,9-22

[20] H. Richard Niebuhr, Krisztus és a kultúra, Harmat-SRTA, Budapest-Sárospatak, 2006. 22.

[21] Vö. Jürgen Moltmann, Teológia ma, Lux, Budapest, 1999. 72.

[22] Paul Tillich, Rendszeres teológia, Osiris, Budapest, 1996. 446.

[23] i. m. 544 kk.

[24] Theological Explorations into Cultures, Reformed World, Vol. 38. (1985) 6. 313.

[25] Lesslie Newbigin, The Gospel in a Pluralist Society, Eerdmans P. Co, Grand Rapids Mich. 1989. 200kk. (Magyarul u. ő. Evangélium a pluralista társadalomban, Harmat, Budapest, 2006.)

[26] Jürgen Moltmann, The West’s Changing Values, Reflections, Public Lecture Series 1997. Center of Theological Inquiry, Princeton, NJ. Vol. 1 (1988) 64.

Hasonló anyagaink

A reformáció maradandó üzenetei

A protestáns világ 2017-ben ünnepli a reformáció kezdetének 500 éves jubileumát. A Kárpát-medence reformátussága emellett saját hitvalló közössége megalakulása 450. évfordulóját is.