Megszoktuk az „individualizáció” kifejezést. Az 1960-as évektől mindinkább hozzátársult a szociológiai és társadalomfilozófiai vitákhoz, beszélgetésekhez. Az individualizáció magától értetődővé vált. De mit jelent mindannyiunk számára, hogy az egyén a közösség tovább már nem osztható tagja tényleges egyénné és egyénséggé, szinte önmaga projektjává válhat? „Egyedivé lenni, egyénivé formálódni: erről azonnal az önmegvalósítás jut eszünkbe […]. Elkülönültnek, egyedinek lenni azt jelenti, hogy ebből az elkülönültség-tényből feladatot csinálunk magunknak egy életre és a gondolkodásunkat is errefelé irányítjuk.”

Rüdiger Safranski ezzel a tömören megfogalmazott és mégis oly messzemenő betekintéssel kezdi okos könyvét. Küldetésévé tette, hogy reflektáljon az egyén feladatára. Amit az alcímben filozófiai kihívásnak neveznek, az valójában egy életmű. A filozófus, germanista, történész, író és tehetséges felnőttoktató tizenhat fejezetben kifejti, hogy az életfeladatokról való filozofálás a filozófia alaptevékenysége, mert az élet adja az elmélkedés tényleges anyagát. Közös vonásuk az egyre tudatosabban felfogott és erősödő elszigeteltség élménye. A fejezetek kronologikus sorrendje által sugalmazott összekötő történet a reneszánszban kezdődik és az egzisztenciális-filozófiai vázlatokban ér véget.

[[paginate]]

Majd a XX. század nagy kollektív katasztrófáira reagálva a háború és a háború utáni évek kínálják a keretet. Ami hullámokban jön és megy, vagy ismétlődik, az olyan téma, amely régóta foglalkoztatja a gondolkodókat, de egyre jobban behatol a tömegek tudatába. Egyedülállók vagyunk – mégis egyedüllétben élnek sokan. Ez nem ellentmondás? Úgy is fogalmazhatnánk, hogy „mi”, mint egyének csoportja, sem életünkben, sem gondolatainkban nem érünk soha elszigeteltségünk végére?

Safranski érvelése alapján az is logikus, ha az individualizációt, az egyénivé válást a gondolkodásban és az életben feladatnak tekintjük, főként az erőltetett és kikényszerített személyiség-kollektivizálás ellentéteként. De nem a keresztyén értelemben vett közösségivé, testvérré formálódás ellentéteként. Ezt a szerző olyan emberek segítségével mutatja be, akik filozófiai vagy teológiai létük eredményeként előre látják és példázzák az egyéniséget, az egyénivé válás nem ritkán kockázatos folyamatát a testvéri vagy emberi közösségben. Ez a felismerés vörös szálként fedezhető fel a kötetben tizenhat miniatúrán, mini portrén. Legyen szó Martin Lutherről vagy Michel de Montaigne-ról, Jean-Jacques Rousseauról, Diderot-ról, Stirnerről, Thoreauról vagy Hannah Arendtről, és Heideggerről – olyan férfiakról és nőkről beszél nekünk Safranski, akik egyedüllétükről, egyéniség voltukról tanúskodnak, végiggondolják azt, még ha szenvednek is tőle. Különlegesek, mert van bátorságuk különbözni a tömegtől. A tömegemberektől, mint az engedelmes társadalmi gépezet többségétől. Talán Søren Kierkegaard dán evangélikus filozófus a példája annak a páratlan úttörésnek. Leesett egyszer a lováról, majdnem ott fejeződött be az élete, mégis folytatta a lovaglást. 1847. decemberi naplóbejegyzése úgy hangzik, mint Rüdiger Safranski titkos célkitűzésének a megfogalmazása: „Az egyén kategóriával abban az országban, ahol minden a rendszerről szólt és minden a rendszer volt, ezt a szemléletet tekintettem támadásom eszközének. Lehetséges történelmi jelentőségem, mert ez mindenkinél különböző mértékben, de ott van, ehhez a kategóriához kapcsolódik.”

[[paginate]]

Nem véletlen, hogy Rüdiger Safranski Kierkegaard körülményesebb egyén-koncepcióját veszi át a XXI. század elején, és nem az egyén leegyszerűsített fogalmát. Nem csinál nagy felhajtást, s nem mereng azon, hogyan jutott eszébe pontosan az a tizenhat ember, hogy elmondja a véleményét. A szerző, Safranski szerény, elegánsan hátrébb lép, és bőséges teret ad vendégeinek, hogy magukról beszéljenek, és magukról gondolkodjanak. És meggondolkodtassanak minket is. Rüdiger Safranski ismét bebizonyítja, hogy a szerzőnek nem kell állandóan előtérbe tolnia magát. Érvényesül a háttérből is. Emiatt még inkább érdemes elolvasni, remélhetőleg majd magyarul is. A könyv egyik kiemelkedő tulajdonsága az egyszerű stílus varázsa. Aki tudja, miről beszél, az érti annak a művészetét is, hogy közelebb hozza olvasóit az egyes szám filozófiájához, és megszerettesse velünk a filozofálást. A szerző ezt nem is titkolja. A szórványosan laza gondolatszálak kis hálózatokká kapcsolódnak össze, mint egy szőttes képalkotásában. Az elszigeteltnek ugyanis csak az összképben van értelme. Nincs szingularitás a szocialitásra történő kitekintés nélkül. Nincs értelmes és értékes egyedivé válás a közösségi hasznosulás nélkül. Az egyedivé formálódás nem csak az együttlétet, a közösséget célozza meg. Ez egyben a jó közösség kiindulópontja is.

A betekintés-sorozat abba, hogy a magányosok hogyan gondolkodnak magányukról, az egyéniségek egyéniségükről, kitűnő segédanyag a felnőttoktatásban és az önismeret fejlesztésében. A filozófiailag képzett olvasókat is ösztönzi és értékes impulzusokat ad a továbbgondoláshoz. Nekem különösen is tetszett a Hannah Arendtről írott és a „Kettő az egyben” című fejezet. Safranski olyan szépen elmagyarázza, hogy Hannah Arendt és Martin Heidegger miért értettek egyet bizonyos dolgokban, noha valójában csaknem mindenben különböztek egymástól…

Békefy Lajos

(A lipcsei Theologische Literaturzeitung alapján)