Az amerikai presbiteriánus egyház, mai nevén PC (USA) (Presbyterian Church USA), az észak-amerikai kontinens legelsőként megalakult és egyik legtekintélyesebb kálvini elvekre épülő egyháza. 2012 végén 1.849.496 fő volt tagjainak száma és 10262 gyülekezetükben 20.849 felszentelt lelkészük szolgált. Gyülekezetei az USA 50 tagállamában megtalálhatók. A legtöbb presbiteriánus Pennsylvaniában él (186,422 fő, ez a felekezet tagjainak 10 százaléka). Ezt követi Észak-Karolina (142,237 fővel) és Kalifornia (127,045 fővel). A PC (USA) társult tagja az Egyházak Nemzeti Tanácsának (USA), a Református Egyházak Világszövetségének, és az Egyházak Világtanácsának.[1]

XVIII. századi megalakulása kapcsolatban áll, a reformáció skóciai térnyerésével, az angol birodalom írországi terjeszkedésével és politikájával, valamint az észak-amerikai gyarmatosításával. A presbiteriánus egyház amerikai létrejötte mégis elsősorban azoknak a hívőknek köszönhető, aki a legnagyobb nehézségek között is kitartottak azok mellett a bibliai hitigazságok mellett, melyet Kálvin János foglalt össze. Amikor a presbiteriánus egyház első egyházkerületét megalapították 1706 tavaszán Philadelphiában, az alapító levelet mindössze hét lelkész[2] írta alá. Bizonyára még ők sem sejtették, hogy a szerény kezdet, bár küzdelmekkel teli, mégis dicsőséges jövő hordoz magában.

[[ paginate ]]

A kálvinizmus elterjedése Skóciában

Az amerikai presbiteriánus egyház létrejöttében, mint történelmi előzménynek, kiemelkedő szerepe van a skót reformációnak. Skóciában a római katolikus egyház éppolyan állapotban volt, mint Európa más államaiban. Humanista kritikusai megvetéssel beszéltek romlottságáról és egyre nőtt azok száma, akik az egyház megújulására vártak.  „A reformáció első hulláma már az 1520-as években elérkezett ide. Az első protestáns (lutheránus) vértanú Patrick Hamilton 1528-ban halt meg. A 1540-es évektől a reformáció új lendületet vett, ami főleg a skóciai reformáció atyjának, a rendíthetetlen jellemű John Knox-nak[3] volt köszönhető. A katolikus kormányzat erősödő ellenállása, amely újabb kivégzésekkel járt, a protestánsokat szoros összefogásra, illetve lázadásra kényszerítette. A felkelést 1547-ben a francia flotta segítségével St. Andrews váránál leverték, és felkelőket francia gályákra hurcolták.”[4] Knox tizenkilenc hónapot töltött francia fogságban, részben gályarabként, részben Rouen városában. Rabsága után közel tíz évig száműzetésben élt. Kiszabadulása után 1549–1554 között Angliában a puritanizmus egyik úttörője volt. VI. Eduárd uralkodása alatt nagy tekintélyre tett szert. Egyike volt a király udvari káplánjainak, és véleményét kérték a vallásügyi törvénnyel, illetve a liturgia megreformálásával kapcsolatban. A katolikus Tudor vagy „Véres” I. Mária (1553-1558) uralomra kerülése után, a protestánsok üldözése miatt Knox elmenekült Angliából[5] és öt évet töltött Európában, többek között Genfben, ahol Kálvin János tanítványa volt. Ekkor lett elkötelezett híve a kálvini reformációnak és vele együtt a presbiteri egyházkormányzásnak.

A kezdeti vereség dacára a reformáció továbbra is dinamikusan terjedt Skóciában, és a polgárság mellett egyre több főnemes is csatlakozott hozzá. A protestantizmus erősödését több tényező is szerencsésen segítette. Így például az, hogy a királyi hatalom a XVI. század közepén jelentősen meggyengült. 1542 decemberében, egy akkor egyhetes csecsemő I. Stuart Mária (1542-1567) került trónra. Mária hatévesen a francia királyi udvarba került, és tizenkilenc éves koráig nem tartózkodott Skóciában. Tizenhat éves korában, az ugyancsak tizenhat esztendős francia trónörökös felesége lett, aki később II. Ferenc néven uralkodott. Ezzel a Skócia és a katolikus Franciaország közötti dinasztikus kapcsolat jött létre. II. Ferenc egy év elteltével a trónra lépett, de másfél évvel később elhalálozott. A fiatal özvegy ezután visszatért Skóciába. „Mária ezt követő, meglehetősen erélytelen uralkodása alatt, tovább terjedt a reformáció, és az ország két fő pártra szakadt. A katolikus párt, francia katonasággal és pénzzel akart rendet teremteni, míg a reformáció pártján állók, a francia befolyástól idegenkedő angolok pénzügyi és katonai segítségére támaszkodhattak. 1557 decemberében egy skót főnemesekből álló csoport létrehozott egy szövetséget (a lordok gyülekezetét), melynek célja Isten igéjének védelme és megtartása volt. Mária ugyanis több meggondolatlan lépést tett annak érdekében, hogy a főnemességet újból katolikus hitre térítse. A kormányzat erőszakos fellépésének hatására széleskörű kép- és kolostorrombolási mozgalom kezdődött, majd újból kitört a polgárháború. I. Erzsébet angol királynő, nem kockáztathatta, hogy a szomszédos Skócia katolikus és franciabarát legyen, ezért 1560-ban csapatokat küldött Leith kikötőjébe. Miután a francia régenst és csapatait elűzték, a skót országgyűlés eltörölte a pápai hatalmat és a misét.”[6] Időközben John Knox kihasználva I. Erzsébet uralomra jutását, 1559-ben visszatért Skóciába, ahol rendíthetetlen erővel nekilátott a kálvini mintájú egyház megszervezésének. 1560-ban a skót parlament elfogadta a John Knox által szerkesztett hitvallást (Confessio Scotia), és felállították a skót nemzeti zsinatot (General Assembly) a hugenották országos zsinatának megfelelőjét. Továbbá Knoxot lelkésztársaival együtt megbízták, hogy dolgozzanak ki genfi mintára egy istentiszteleti rendtartást (Book of Common Order). Ezzel gyakorlatilag megtörtént a skót egyház (Scottish Kirk) kálvini szellemű átalakulása. Bár Mária zűrzavaros uralkodása még folytatódott egy rövid ideig[7], a reformáció végérvényesen győzött. Knox életének utolsó tizenkét évét a skót reformációnak szentelte. A kálvini modellt átültette szülőhazájának viszonyaira: ettől fogva a gyülekezeteket a hívők önkormányzatai, azaz a presbitériumok vezették.

Hogy a skót reformáció mennyire időtálló és sikeres volt, azt a XVII. század eseményei is bizonyítják. I. Erzsébet halála után Anglia és Skócia perszonálunióban egyesült, I. Jakab[8] (1603-1625) uralkodása alatt. I. Jakab királyi hatalmát túlértékelve, nem törődött sem, az Angliában egyre erősödő puritán táborral sem pedig a Skóciában győzedelmeskedő reformációval. Mivel VIII. Henrik (1509-1547) uralkodása óta a mindenkori angol király egyben az anglikán egyház egyedüli feje volt (supreme head in earth of the Church of England), ezért I. Jakab mindent elkövetett, hogy eltörölve a skót presbiteriánus egyház önkormányzatát, rájuk erőltesse az anglikán egyház püspöki rendszerét. Ezzel akart magának teljes hatalmat biztosítani Skócia fölött. „1618-ban egy öt cikkelyből álló törvénytervezetet terjesztett a nemzeti zsinat elé. Ebben azt követelte a skótoktól, hogy fogadják el az angol vallásgyakorlat öt lényeges elemét: a szentség térdeplő helyzetben való vételét; a betegek külön úrvacsorázását; szükség esetén a magánházaknál való keresztelést; a gyermekek püspök általi konfirmációját; karácsony, nagypéntek, húsvét, a mennybemenetel és pünkösd ünnepnappá való tételét.”[9] Ezek a követelések, mind Angliában mind Skóciában, több ponton is sértették a szigorú kálvinista meggyőződésű puritánokat és presbiteriánusokat, hisz például a „szentség térdeplő helyzetben való vétele” már-már bálványimádásnak számított. De ugyanígy nem vették jó néven, a trónörökös eljegyzését a francia katolikus Henriett Máriával.  

I. Károly (1625-1649) meggondolatlanul folytatta apja skótokkal szembeni erőszakos egyházpolitikáját, mely végül a skótok nyílt ellenállásához, és 1642-ben az angliai forradalomhoz vezetett. A forradalom csúcspontjaként született meg a későbbiekben nagy jelentőségű Westmisteri Hitvallás. A főként presbiteriánusokból álló parlament a forradalom kitörése után többé nem ismerte el a királyt, és maga kezdte el az angol egyház megreformálását a skót presbiterianizmus mintájára. Egy gyűlést hivatott össze Westminsterbe, ahol 121 lelkész, valamint 30 laikus parlamenti tag jelent meg. Ez a zsinat alkotta meg 1646-ban a szigorú kálvinista Westminsteri Hitvallás. Angliában ez a hitvallás csak átmenetileg volt érvényben, ellenben a skótok és az amerikai presbiteriánusok első számú hitvallása lett.

A forradalmat követő 1660-as Stuart restauráció megtörte az angliai presbiterianizmus erejét és helyreállt a püspöki államegyház. Ugyanakkor az egyház presbiteri önkormányzata megmaradt Skóciában és a XVIII. századtól kezdve egyre nagyobb jelentőségű lett Amerikában.

[[ paginate ]]

Az ír-skót kivándorlás okai

A XVII. századi Amerika gyarmati társadalmában a presbiterianizmus hatása – s ez alatt a kálvini teológiát és egyházkormányzatot egyaránt követő protestánsokat értjük − jelentéktelen volt. A kálvini tanokat szinte kizárólag azok az independens puritánok képviselték, akik egyébként a presbiteri egyházkormányzást nem fogadták el.

Az indpendensek vagy más néven kongregacionalisták „alapvető jellemvonása volt a teljes függetlenség és, hogy az államegyházi rendszer minden formáját elvetették. A gyülekezet (congregation) csak igazi hívőkből és szentekből állhat és minden más gyülekezettől független (independens). A gyülekezetek között legfeljebb alkalmi szövetség lehet, de országos egyházalkotmány kikiáltása nélkül. A gyülekezetben (az egyetemes papság nevében) mindenkinek, aki a Szentlélektől indíttatást nyer, jogában áll beszélni Isten dolgairól. A szilárd hitvallásokat „az egyháznak szüntelenül reformálódnia kell” elve alapján nem ismerték el.”[10] „Nincsenek állandó liturgikus imádságok, vagy hitvallások, hiszen a reformáció folyamatos, nem rekedhet meg Luthernél vagy Kálvinnál. Ugyanígy ünnepnapok sincsenek, kivéve azokat, amelyek megtartásáról külön határoznak. A kongregacionalista tanok egyéb szempontból a kálvini teológiához igazodtak.”[11] A XVII. században ez a radikális puritán mozgalom volt az észak-amerikai New England területén az angol gyarmatosítás egyik „győztese”[12]. Az 1620-as, híres Mayflower történetet követő évtizedekben a kongregacionalizmust államvallássá tették, és az övéktől eltérő akár lutheránus akár református, de más irányzatnak sem engedtek teret. Bár a gyarmati lakosság körében kétségtelenül voltak presbiteriánus kötődésű hívők és akár gyülekezetek is, hatásuk azonban nem volt kimutatható.  

A presbiterianizmus akkor kezdett jelentőssé válni Amerikában, amikor a XVIII. század elején megindult a skótok kivándorlása Észak-Írországból. Ezt az újbóli áttelepülést több tényező együttes hatása váltotta ki. A skótok kivándorlása Írországba a skót-angol perszonálunió idején, I. Jakab (1603-1625) uralkodása alatt kezdődött. A XVII. század elején, angol kormányzat úgy akart véget vetni a római katolikus vallású írek szünet nélküli lázadásainak, hogy az ország legészakibb tartományából, Ulsterből, megpróbálta elűzni a katolikus vallású őslakosságot. Hatalmas földterületeket koboztak el és osztottak szét olyan royalista földbirtokosok között, akik vállalták, hogy a földönfutóvá tett katolikusok helyére protestáns lakosságot telepítenek. Ezzel a protestáns kisebbséggel próbálták ellensúlyozni és megtörni a katolikus írek erejét. I. Jakab ezzel a kegyetlen, de ravasz politikával több legyet ütött egy csapásra. Egyrészt megerősítette a királyi hatalmat Írországban, másrészt gyengítette az anglikán államegyház hatalmával szemben fellépő protestánsok táborát. A könnyű földhöz jutás lehetősége és az alacsony bérleti díjak, a skótok rendkívüli méretű kivándorlását eredményezték. „1610 és 1620 között harminc-negyvenezer fő érkezett Észak-Írországba. 1641-re pedig már százezernél is több skót települt le Ulsterben, és a legtöbbjük presbiteriánus volt. Ezalatt az időszak alatt, a presbiteriánus egyház öt egyházkerületre és közel száz gyülekezetre szaporodott.”[13]  

Hamarosan azonban rendkívüli nehézségek keserítették meg a telepesek életét, és helyzetük Írországban bizonytalanná vált. Először, azt az alacsony bérleti díjat, mellyel Ulsterbe csábították őket a duplájára, sőt triplájára emelték az angol földesurak. Továbbá az angol kormányzat többféle kereskedelmi korlátozást vezetett be Írországgal szemben. Ezek közül az egyik legfontosabb az volt, hogy törvényileg korlátozták Írországból a gyapjúszövet behozatalát (1699, Woolens Act), tönkretéve ezzel az ottani textilipart és birkatenyésztést. Súlyos problémát jelentett továbbá a XVIII. század során többször is előforduló rossz termés, és az ebből fakadó rendszeres éhínség.

A presbiteriánusoknak és más kisebb protestáns mozgalmaknak kedvező vallásszabadság, mely a forradalom kitörésével (1642) kezdődött, és a Cronwell vezette lorprotektorátus alatt kiteljesedett, 1660-ban véget ért. II. Károly (1660-1685) uralomra kerülésével kezdetét vette a Stuart-restauráció. „II. Károly ugyan hajlott a katolicizmus felé, de külsőleg anglikánnak mutatta magát. A presbiteriánusoknak eleinte vallásszabadságot biztosított. Az episzkopalista többségű parlament elutasította az engedményeket, és 1662-ben az uniformitástörvény megújításával visszaállította az episzkopális egyház egyeduralmát. A konventikulumtörvény (1670) értelmében mindenkit megbüntettek, aki nem vett részt anglikán istentiszteleten és a disszenterek[14] magán-istentiszteleteit részesítette előnyben. Ennek következtében nonkonformista lelkészek százait vetették börtönbe.”[15] Az 1688-as „dicsőséges forradalom” ugyan véglegesen megbuktatta a Stuart-házat, és a vallásszabadságot részlegesen helyreállította, mégis több protestánsokat súlytó törvény egészen 1828-ig érvényben maradt. Így például állami hivatalt, csak az viselhetett, aki anglikán hűségesküt tett. Továbbá a disszentereknek tizedet kellett fizetniük az anglikán egyház részére, függetlenül attól, hogy azzal kapcsolatban álltak-e. Mivel nem viselhettek állami és közhivatalt sem, így nem lehettek parlamenti tagok sem. Természetesen ezek a megszorítások az Írország területén élő presbiteriánusokra és katolikusokra egyaránt vonatkoztak. Így nem csoda, hogy a sokat szenvedő, skót bevándorlók figyelme egyre inkább az újvilág felé fordult.

[[ paginate ]]

A kivándorlás eseményei

Azok a sorscsapások, melyeket idáig áttekintettünk, összekapcsolódva a boldogulás és vallásszabadság utáni vággyal, elindították az ír-skótok áttelepülését Amerikába. Az a szórványos kivándorlás, amely a XVII. század végén kezdődött, az 1710-es években tömeges méreteket öltött. Barbadostól kezdve Virginián át, egészen New Englandig szinte minden kolóniát érintett.

Néhány fontos tudnivaló a gyarmati Amerikáról: az 1700-as évek közepén még csak 13 kolónia (állam) létezett. Ezek a mai Kanada területétől kezdve Floridáig, egy 3-400 mérföld széles sávban helyezkedtek el az Atlanti-óceán partján. „1700-ban az összlakosság száma nem érte el a negyedmilliót. 1780-ra a lakosság száma megtízszereződött 2,5 millió fő volt. Ez a növekedés egyrészt a helyi lakosság gyors szaporodásából, másrészt a bevándorlók nagy számából adódott, akik között az ír-skótok jelentős helyet foglaltak el. A korai 1700-as években a lakosság döntő többsége (90%) angol származású volt. A nem angolok aránya a összlakosságon belül évről-évre növekedett, 1760-ban már 33% volt. A leghomogénebb terület New England volt angol eredetű lakosságával. A legvegyesebb összetételűek a középső kolóniák voltak, és ezek közül is kiemelkedett Pennsylvania. 1770-ben Pennsylvania lakossága 330 ezer fő volt. Ennek durván egyharmada volt angol, egyharmada német és egyharmada volt ír-skót származású. Ezek a csoportok nem nagyon keveredtek egymással, hisz településeik is területileg elkülönültek.”[16]

Az ulsteri skótok első jelentős hulláma New England[17] területére érkezett. „Az egyik nagyobb csoport, kb. 700 fő két lelkésszel 1718-ban érkezett Bostonba. A nem túl szívélyes fogadtatás hatására kénytelenek voltak tovább indulni a határvidékre, ahol ki voltak téve az indiánok állandó támadásainak. Ezek a presbiteriánus csoportok hamarosan gyülekezeteket hoztak létre Massachusetts, Maine, és New Hampsire határvidékén. Olyan nagy volt azonban a helyi ellenállás, hogy végül ezeknek a gyülekezeteknek a nagy része kongregacionalista lett. Jó példa a kongregacionalisták vallási türelmetlenségére, ami akkor történ, amikor 1741-ben Mildfordban (Connecticut) a presbiteriánusok gyülekezetet szerettek volna alapítani. Meghívták a nagy tudású Samuel Finley-t lelkésznek (aki később a New Jersey-i egyetem elnöke lett). Mikor megérkezett, hogy elkezdje lelkipásztori szolgálatát, börtönbe vetették, megbírságolták, és teketóriázás nélkül száműzték a kolóniáról.”[18] Minden bizonnyal meglepő és keserű tapasztalat lehetett a sok hányattatást átélt presbiteriánusoknak, hogy puritán testvéreik a vallás területén épp oly erőszakosak és intoleránsak, mint azok az anglikánok, akiktől menekülni kényszerültek. Ezek után az ír-skót bevándorlók célpontjai azok középső és a déli kolóniák[19] lettek, ahol több szabadságot remélhettek.

A gyarmati időszakban, bár minden provincia az angol koronához tartozott, az alkotmányáról és a vallási jogok kérdéséről többnyire az alapítók döntöttek. Az első gyarmat, melynek polgárai széleskörű vallásszabadságot élveztek, a római katolikus vallású Lord Balitimore által 1632-ben alapított Maryland volt. Ez volt az a provincia Észak-Amerikában ahova katolikus bevándorlók jöttek, bár később a protestánsok elfoglalták Marylandet és kegyetlenül elnyomták a katolikusokat. Egyedülálló módon, teljes vallásszabadságot biztosított lakosainak a kis Rhode Island, melyet egy száműzött puritán lelkész Roger Williams alapított 1636-ban. A presbiteriánus bevándorlók szempontjából azonban a legnagyobb jelentősége az 1682-ben alapított Pennsylvaniának volt. Ezt az államot a kvéker vallású William Penn alapította a demokrácia és a teljes vallásszabadság jegyében, hogy otthonra leljenek benne kvéker hitsorsosai és mindazok, akiket vallási és lelkiismereti meggyőződése miatt üldöznek.

Pennsylvania nemcsak vallási okból volt megfelelő terület az ír-skót telepesek számára, hanem azért is mert határvidékén hatalmas (az indiánoktól elhódítandó) területek álltak rendelkezésre. Az 1720 körül a legtöbb telepes már Pennsylvania fővárosába, Philadelphiába érkezett, és innen indultak tovább az állam különböző területeire. Egy feljegyzés 1729-ből a bevándorlás tömeges méretéről számol be: „úgy tűnik, mintha Írország ide küldené az összes lakosát, mivel a múlthéten nem kevesebb, mint hat hajó érkezett, és most is mindennap kettő vagy három érkezik.”[20] Az 1740-es években körülbelül tizenkétezer bevándorló érkezett évente. Azok a telepesek, akiknek nem jutott szabad földterület Pennsylvaniában, tovább vándoroltak a szomszédos kolóniákra, New Jerseybe, New Yorkba és az Appalache-hegység mentén elindultak déli irányban Virginia és Georgia nyugati területeire. 1750 után az ír-skót telepesek hajóinak fontos célpontja Charleston (Dél-Karolina) lett. Innen indultak tovább északra Virginia felé, dél felé Georgiába, és nyugat felé a határvidékre. Az évszázad közepére nem volt olyan állam, ahol ne lehetett volna ulsteri-skótokat találni, és több államban jelentős volt a számuk. Összességében több mint háromszázezer ír-skót bevándorlóval számolhatunk.

[[ paginate ]]

A presbiteriánus egyház megszervezése

Mint már korábban említettük, az Amerikai gyarmatosítás egyik nyertese a puritánoknak az az irányzata volt, melyet independensnek vagy kongregacionalistának nevezünk. Ez a radikális irányzat Angliában jelentős kisebbségben volt a presbiteriánusokhoz képest. Fennmaradásukat, sőt növekedésüket mégis biztosították azáltal, hogy egy viszonylag zárt területen (New England) sikerült „államvallássá[21]” szerveződniük. Helyzetük stabil volt, hisz az újabb bevándorlók – ha egyáltalán maradhattak – kénytelenek voltak felvenni a többség vallási szokásait. A déli kolóniák területén pedig az angol király által hivatalos vallássá tett anglikánok voltak kedvező helyzetben. Ők Amerikában is élvezték mindazt a támogatást és kedvezményt, amit Angliában megadott nekik a király a disszenterekkel szemben.

Az ír-skót presbiteriánusok helyzete ezzel szemben kétségbeejtő volt. A kétszeres „kiszaggattatás” először Írországba, majd Írországból Amerikába, próbára tette és sok esetben tönkre is tette az egyházi kötődésüket. Az újvilágban azok a területek, melyek ezekre a hányattatott emberekre vártak, a határvidék ellenséges indiánok által lakott területei voltak, ahol se civilizáció, sem egyházi gondoskodás nem várt rájuk. Ha az egyházi kötődésük mégis megmaradt, az anyaországara aligha számíthattak, a már meghonosodott egyházak pedig inkább igyekeztek beolvasztani őket. Továbbnehezítette helyzetüket, hogy óriási területeken elszóródva, olykor ezer mérföldes távolságban voltak közösségeik, ami rendkívül megnehezített minden kapcsolattartást. Végül, de nem utolsó sorban, a rabszolgákat leszámítva, ők voltak az amerikai társadalom legszegényebb rétege. Mindent egybevetve, szinte a lehetetlenre vállalkozott az, aki egy, presbiteriánus egyházban szerette volna egyesíteni őket.

Erre a „lehetetlenre” vállalkozott egy rendkívüli személyiségű és teherbírású ember Francis Makemie (1658-1708). Skót kivándorlók gyermekeként Észak-Írországban született, de mint igazi presbiteriánus a skóciai Glasgow egyetemén tanult. Miután visszatért Írországba, az egyik egyházkerület felszentelte lelkésznek és kirendelte őt missziói munkára Amerikába. Evangelizáló, egyházszervező munkáját 1683-ban kezdte. De, hogy milyen nehéz munka várt rá, mi sem bizonyítja jobban, minthogy missziós területe Barbados, Észak-Karolina, Virginia, Maryland, New York és New England volt. Gyakorlatilag rá bízták az amerikai kontinens összes angol nyelvű területét. Az első és ebből fakadóan legjobban ismert, amerikai presbiteriánus gyülekezetet 1684-ben Snow Hill-en (Maryland) alapította. Ezt követően összesen öt gyülekezetet alapított Virginia és Maryland területén.

A századfordulótól kezdve, az erősödő ír-skót bevándorlás miatt, a missziói munka központi területe észak felé tolódott, és egyre égetőbb szükséggé vált, hogy a kontinens presbiteriánus erői összefogjanak. Eközben Makemie több utat tett Angliába, hogy segítséget kérjen az elvégzendő hatalmas munkához. 1691-ben a londoni presbiteriánus és kongregacionalista lelkészek egy közös szervezetben egyesültek (United Brethren), és a továbbiakban sokat segítették Makemie munkáját. 1704-ben ez a szervezet két missziós lelkészt, Hamptont és McNisht [22] küldte Makemie-vel Amerikába, akik később nagy segítségére voltak tervei megvalósításában. Miután Makemie új munkatársaival visszatért Amerikába nekilátott, hogy a hatalmas területeken elszórt presbiteriánusokat egy egyházkerületben egyesítse. Hogy ezt megvalósítsa, 1706 tavaszán a presbiteriánus vezetőket összehívta Philadelphiába egy találkozóra. Makemienek különleges adottsága lehetett arra, hogy különböző területekről érkező különböző hátterű embereket egy platformon egyesítsen, hisz az alapítók között voltak angol, skót, ír-skót és amerikai születésű lelkészek. Főleg Makemienek köszönhetően, a skót egyházi felépítést követve, megszületett az első amerikai presbiteriánus egyházkerület. Ez az egyházkerület több szempontból is különleges volt. Először, mert több kolónia gyülekezeteit kapcsolta össze segítségnyújtási és ellenőrzési céllal. Továbbá szervezetileg is elszakadva valamely anyaországtól, elindította a presbiteriánusokat az önállósodás útján. Végül pedig a támogatást főleg Londonból és Bostonból kapták, nem pedig Skóciából vagy Írországból. Ez pedig előrevetítette a presbiteriánusok és kongregacionalisták felekezete között kialakuló későbbi együttműködést. Mindezek a tényezők mutatják az egyházkerület sajátos, amerikai karakterét. Az első, 1706-os találkozón nem foglalkoztak sem hatásköri, sem doktrínális kérdésekkel, és több részlet még tisztázásra várt. Az egyházmegye megalakítása mégis hasznosnak bizonyult abban, hogy saját maga szentelhette föl és rendelhette ki lelkészeit, továbbá a felmerülő fegyelmi kérdéseket is saját keretén belül megoldhatta.

A presbiteriánusok önszerveződése kezdetben nem volt túl népszerű a környező puritán gyülekezetek számára. Ám egy különleges eset hamarosan hozzájárult a népszerűségük növekedéséhez. 1707 januárjában Makemie és egyik munkatársa John Hampton gyülekezetépítő körútra indult. Először New York állam területén prédikáltak egy magánháznál, majd tovább haladva elértek Long Islandra, ahol Makemie újból igét hirdetett. Lord Cornbury, New York tartomány despota hajlamú kormányzója, elrendelte a két lelkész elfogatását azzal a váddal, hogy „engedély nélkül” prédikáltak. Márciusban szabadon engedték Hamptont, de Makemie júniusig fogságban maradt és bíróság elé állították. „A tárgyaláson Makemie arra apellált, hogy 1689-es Angol Tolerancia Törvény (English Toleration Act) vallásszabadságot biztosított a kvékereknek, akiknek a tanításai sokkal inkább különböztek a hivatalos anglikán egyházétól, mint a presbiteriánusoké.”[23] Más nézet szerint arra hivatkozott, hogy az engedélye, amit disszenter lelkészként Barbadoson és Virginiában prédikálásra kapott, ugyanúgy érvényes New Yorkban is. Könnyen lehetséges, hogy saját védelmében mindkét érvet használta. De függetlenül attól, hogy ezekre hivatkozott, vagy más érvei is voltak, végül a bíróság felmentette. Ám ez mégsem jelentette az ügy lezárását, mivel a hiú és bosszúálló természetű lord, a lefojtatott eljárás tetemes költségeit Makemietől követelte. A törvénytelen eljárás miatt felháborodott presbiteriánusok panaszt tettek a kormányzó ellen, akit végül eltávolítottak hivatalából. Az eseményeket élénk figyelemmel kísérő gyarmati közélet egyre szolidárisabb lett a presbiteriánusokkal, és végül a közösség szabadságának védelmezőit látták bennük. A történtek nagyban segítették az új felekezetet abban, hogy az amerikai társadalom elfogadott tagjai legyenek. A függetlenség és a szabadság védelme későbbiekben is fontos szerepet játszott a presbiteriánusok történetében, így a Függetlenségi Háború idején is igazi amerikai patriótáknak bizonyultak.  

Emellett a presbiteriánusok egy olyan különleges szokást is meghonosítottak Amerikában, amellyel nagy hatást gyakoroltak a vallásos közéletre. „Skóciában és Észak-Írországban az úrvacsorai közösség egyedülálló módját fejlesztették ki. Évente egyszer vagy kétszer összegyülekeztek egy igehirdetési sorozatra. A prédikációk fő témája a bűnbánat, és a bűnök Krisztusban való megbocsátásának szükségessége volt. Az igehirdetéseket követő alapos felkészülés után a lelkipásztor, egy jelképes utalványt[24] (Token for the Sacraments) adott át azoknak, akik részesülhetnek az úrvacsorában. Ezt követően pedig, hosszú asztaloknál, melyeken kenyér és bor volt elhelyezve, együtt úrvacsorázhattak a hívők.”[25]  Ezeknek a közösségi időszakoknak (communion seasons) különösen a határvidéken volt nagy jelentősége, ahol a hívők a nagy távolságok miatt sokszor hónapokig nem találkozhattak egymással, egy-egy ilyen hét után azonban hitükben megújulva térhettek vissza lakóhelyükre. Fontos továbbá megemlíteni, hogy ezek a közösségi alkalmak voltak a 19. század elején zajló Második Nagy Ébredés tábori találkozóinak (camp meetings) történelmi előzményei.

Az első egyházkerület megalapítása után pár éven belül, New Jerseyben és New Yorkban több angol eredetű puritán gyülekezet úgy döntött, hogy egyesül a presbiteriánusokkal. Emellett Pennsylvania határvidékén is sorra alakultak az új gyülekezetek. Azonban, a viszonylagos sikerek ellenére a presbiteriánusok helyzete sok területen kétségbeejtő volt. A krónikus lelkészhiány miatt tömegek maradtak pásztorlás nélkül, és nagy részük elveszett a presbiteriánus egyház számára. Ezenfelül sok gyülekezet annyira szegény volt, hogy nem tudták a lelkészt eltartani, néhány esetben még a lakhatását sem tudták megoldani. Egyházfegyelmi kérdések és gyülekezetek közötti viták is napirenden voltak, állandó munkát adva ezzel az egyházi bíróságnak. Végül azok az első gyülekezetek, melyek Virginia és Maryland területén lettek alapítva, a hivatalos anglikán egyház nyomása alatt lassan elhaltak, mivel a presbiteriánus hívők más területekre vándoroltak.

[[ paginate ]]

A presbiteriánus egyház terjeszkedése és belső feszültségei

Az 1706-os alapítást követő évtizedekben a bevándorlók áradata gyors növekedést hozott az egyház számára. Az „újszülött” egyház 1716-ban[26] 40 gyülekezettel és 19 lelkésszel, 1788-ban pedig már 220 gyülekezettel és 177 lelkésszel rendelkezett. A presbiteriánus vezetők érzékelve a növekedést hamar arra jutottak, hogy szervezeti átalakításra van szükség. 1716-ban, a korábbi egy helyett, három egyházkerületet hoztak létre. A Philadelphia kerülethez tartozott Pennsylvania és New Jersey; a New Castle kerülethez Delaware, Virginia és Maryland; míg Long Islandhoz tartozott New York tartomány.

„Az új zsinat hatásköre, mely először 1717-ben ülésezett, meglehetősen bizonytalan volt. Mivel nem volt megfelelő alkotmányos felhatalmazása, ezért úgy működött, mint egy három regionális kerület fölötti hatóság. Ez később nehézségekhez vezetett, mivel nem volt világosan maghatározva, hogy mi a zsinat és mi az egyházmegye hatásköre. Ebben az időszakban New England és Dél-Karolina gyülekezetei függetlenek maradtak a zsinattól. New England területén 1730-ban alakult meg a londonberry-i megye, majd 1745-ben a bostoni egyházmegye, Dél-Karolinában 1722-ben alakult meg az első, James Island Egyházmegye névvel.”[27]

A szervezeti átalakítások mellett kiemelkedő tehetségű személyek munkája is segítette a presbiteriánus egyház fejlődését. A felülmúlhatatlan érdemű Makemie mellett meg kell említenünk Jonathan Dickinsont (1688-1747). Egy előkelő new englandi család sarját, aki humán tárgyakat tanult a Yale Egyetemen. 1709-ben felszentelték kongregacionalista lelkésznek. Még abban az évben elvállalta egy gyülekezet vezetését New Jerseyben. Kezdettől fogva szeretett volna gyülekezetével csatlakozni a presbiteriánusok szervezetéhez, de addig nem erőltette ezt, amíg a gyülekezet többsége ellenezte azt. Akkoriban a felekezetek közötti határok nem voltak élesek. Így gyakran előfordult, hogy egy independens gyülekezetnek presbiteriánus lelkésze volt, vagy épp fordítva. Végül 1717-ben sikerült a csatlakozás. Három évvel később, kijelölték, hogy a zsinat elnökségének tagja legyen, 1721-ben pedig már ügyvezető elnöknek választották. Türelme és taktikussága nagyban segítette a zsinat munkáját és presbiteriánus egység megőrzését a formálódás éveiben.

A fiatal és szerény létszámú egyház életébe az 1720-as évek nemcsak növekedést hoztak, de belső megosztottságot és vitákat is. Egyházkormányzási, fegyelmezési és doktrínális kérdések mentén szakadt két pártra a presbiteriánusok közössége. Az egyik, az etnikai alapon, ír-skót bevándorlókból szerveződő konzervatív párt volt. Ők a skót anyaország egyházának szervezeti rendjét és merev hitvallásosságát szerették volna Amerikában is meghonosítani. Mivel számukra a szigorúan kálvinista Westminsteri Hitvallás megalkotása és a skót államegyház létrejötte a presbiteriánus eszme győzelmét jelentette, ezért mindenképpen törekedtek ezek amerikai adoptálására. A presbiteriánus egyházat szerették volna egy olyan hierarchikus felépítésű szervezetté tenni, ahol mindenben a – természetesen ír-skót többségű − zsinaté a végső szó. Így könnyen kötelező érvényűvé tudták volna tenni a Westminsteri Hitvallást. A másik párt szintén etnikai jellegű volt. Ebbe az angol származású, és többnyire kongregacionalista hátterű lelkészek és gyülekezetek tartoztak. Számukra az államegyházi berendezkedés és a szigorú hitvallásosság egyet jelentett az anglikán elnyomással és a lelkiismereti szabadság eltiprásával. Ezért elvetették a hitvallások minden formáját, s általában a gyülekezetek és egyházkerületek minél nagyobb szabadságát támogatták.

„Az első összecsapás 1722-ben kezdődött, amikor a skót, ír-skót párt szóvivője, John Thomson javasolta, hogy az egyház tisztaságának megőrzése végett, fogadják el hivatalosan a Westminsteri Hitvallást. Egyben kötelezzenek minden lelkészt annak elfogadására és paragrafus szerinti aláírására. Ezt a lépést egyrészt azért tartották szükségesnek, mert Európából több „ingatag hitvallásosságú” lelkész érkezett, másrészt ezzel akarták megőrizni az egyház erkölcsi tisztaságát. Az ír-skót többségű New Castle Egyházkerületben, 1722-ben például kénytelenek voltak egy lelkészt elbocsátani, mivel megszegve a szombatnapot, megmosakodott egy patakban.”[28] A XVIII. században a presbiteriánus egyháznak sokáig nem volt hivatalos lelkészképzése. Ezért a szolgálatra jelentkező, európai vagy amerikai egyetemeken végzett lelkészeket egy egyházkerületi vizsga letétele után fogadták be.

Az aláírást ellenző frakció élén, a korábban említett Jonathan Dickinson ált. Válaszában arra a szilárd álláspontra helyezkedett, hogy a Szentírás az egyetlen szükséges és elegendő hitvallás az egyház számára. Továbbá több katolikus, anglikán és protestáns példára hivatkozva kimutatta, hogy a Biblia emberi magyarázatai túlságosan gyarlóak ahhoz, hogy kötelező, tantételszerű meghatározást készítsenek belőlük. Azt is kifejtette, hogy amikor a keresztyén hittel kapcsolatos megállapításokból krédót készítettek, akkor ez gyakorta fontosabbá vált, mint maga a Szentírás. Végül arra az ellentmondásra hívta fel a figyelmet, hogy Westminsteri Hitvallás egyedül Istent nevezi a „lelkiismeret urának”. A hitvallás rideg paragrafusainak aláírása pedig épp ezt a lelkiismereti szabadságot sértené meg. A Dickinson által vezetett tábor alapjában véve elfogadta a Westminsteri Hitvallást és annak elveit, de a lelkiismereti szabadság megőrzése miatt ellenezték az aláírás kötelezővé tételét. „Az egyház tisztaságának megőrzésével kapcsolatban pedig azt az álláspontot képviselték, hogy a legjobb módszer, ha a lelkészjelölteket alaposabb vizsgálat alá vetik, a fegyelmezetlen lelkészeket pedig szigorúbban büntetik. Dickinson határozott és taktikus fellépése végül lecsillapította a kedélyeket, és egy időre helyreállította a békét.”[29]

„Az aláírás körüli vita, mely időlegesen lecsendesedett, 1727-ben újból kitört. Az akkor terjedő tévtanításokkal (deizmus, szocianizmus és arminianizmus) szembeni védekezés eszközeként, újból felmerült a Westminsteri Hitvallás kötelezővé tétele. Ebben a kérdésben végül sikerült a két pártnak kompromisszumos megoldást találni. Így végül az 1729-es zsinaton több fontos korlátozással egyetemben elfogadták a Westminsteri Hitvallást. Először is elutasították a lelkészszentelés és kirendelés feltételeként a hitvallás szó szerinti aláírását. Azáltal, hogy különbséget tettek benne a lényeges és lényegtelen paragrafusok között. Egyházkormányzás szempontjából is fontos döntést hoztak. Az egyházkerületek önállóságát megőrizendő a zsinatnak csupán adminisztrációs szerepet adtak.”[30] Ezáltal a zsinat csak ajánlhatta, de nem tehette kötelezővé a gyülekezetek számára a Westminsteri Hitvallást. Ez a kompromisszum egy évtizedre békét teremtett azáltal, hogy hivatalos mércévé vált a hitvallás, ugyanakkor az egyházkerületek kezében maradt a szabadság, hogy mennyire veszik azt figyelembe.

Az 1729-es zsinat döntéseit követő időszakban a legnagyobb változás a déli területen folyt. Makemie halála után, Virginiában a presbiteriánus egyház több mint két évtizedre megszűnt létezni, hogy azután 1732-ben, ír-skót bevándorlók újabb hatalmas hullámának köszönhetően újjászülessen. A „telítődött” Pennsylvania helyett az emberek elkezdtek a déli kolóniák felé vándorolni. Ezek a bevándorlók, azonban olyan területre érkeztek, ahol semmiféle lelkészi szolgálat sem volt. Miután megvetették lábukat ezen a vad vidéken, sürgetni kezdték az egyházmegyéket, hogy küldjenek számukra lelkészeket. A megyék tisztán látták a telepeseknek a helyzetét, és mindent megtettek, hogy támogassák a formálódó gyülekezeteket. „Arra ösztönözték a régebbi gyülekezetek lelkészeit, hogy induljanak missziós útra az új területeken. A szolgálatra jelentkezőknek is előírták, hogy a határvidéken teljesítsenek missziót, mielőtt gyülekezetbe kerülnének. Azonban az erőfeszítések ellenére, képtelenek voltak annyi embert szolgálatba állítani, amennyi ezeken az eldugott helyeken szükséges lett volna. A bajt csak tetézte, hogy a déli kolóniák anglikán kormányzói, a presbiteriánus próbálkozásokat – legalábbis a kezdeti időszakban - akadályozták. A lelkészhiány enyhítésére, végül úgynevezett „vándorló lelkészeket” küldtek ki a határvidék újonnan létrejött településeire. Elsőként, 1737-ben Samuel Gelstont küldték Virginiába. 1740-ben James Andersont, 1741-ben pedig John Thomson iktatták be, mint vándorló lelkészeket. Az első állandó lelkész John Craig szintén 1740-ben érkezett Virginiába. 1740 után az ír-skót telepesek újabb hullámai, már Dél-Karolina és Georgia területét is elérték. A zsinat által kiküldött misszionáriusok szerint1768-ban már harmincnyolc presbiteriánus közösség volt ebben a két provinciában, a függetlenségi háború kitöréséig (1775) számuk hetvenre emelkedett.”[31]

A XVIII. század az amerikai presbiterianizmus aranykora volt. Nemcsak sikerült gyökeret verniük az amerikai társadalomban, de megbecsült és létszámukat tekintve is jelentős egyházzá tudtak válni. Elszakadva az európai gyökerektől, képesek voltak működőképes és az amerikai viszonyokhoz alkalmazkodó kálvinista egyházat létrehozni. Ebből az önállóságból fakadóan a függetlenségi háború[32] (1775-1783) idején a kongregacionalista egyházzal karöltve, a szabadság és önállóság elkötelezet támogatói voltak. Az egyház dinamikus növekedése több tényezőből fakadt. A legfontosabb faktor természetesen az ír-sótok tömeges kivándorlása volt, melyet az 1770-es évektől kiegészített a skóciai skótok kivándorlása. Nagy jelentősége volt az angol hátterű puritán gyülekezetek csatlakozásának is. 1716-ot követő években, először Philadelphia és New York környéki gyülekezetek csatlakoztak a presbiteriánusokhoz, de a Nagy Ébredés évtizedeiben[33] New England területén is megjelentek gyülekezeteik. A déli területeken az ír-skót bevándorlók tömegeinek köszönhetően jöttek létre erős egyháztestek szinte minden államban. Ugyanakkor a krónikus lelkészhiány miatt rengetegen maradtak pásztorlás nélkül. Ezek jelentős részét, végül a Nagy Ébredés második felében a baptisták tudták elérni és gyülekezetekbe szervezni. A belső feszültségek tovább kísérték a presbiteriánus egyházat, ami a papi frakciók makacsságának köszönhetően a Nagy Ébredés ideje alatt egy 13 éves (1745-1758) egyházszakadáshoz vezetett. Miután a két párt képessé vált a kompromisszumra, újból egyesültek, és az egyház dinamikus növekedése folytatódott. A függetlenségi háború lezárulásakor − az egyházak között a létszámot tekintve − első helyen a kongregacionalisták álltak, a második megtisztelő helyen pedig a presbiteriánusok. Az ezután következő évtizedek pedig a két felekezet egyre szorosabb összefogását hozták.