Apám véleménye szerint elmaradt volna a „vörös útonállók” támadása, ha nem megyek be randevúzni Miskolcra. Már attól fel kellett volna lélegeznem, hogy a felvételi vizsga alkalmából nem kerültem olyan valaki látókörébe, aki tanúja lehetett szereplésemnek a Petőfi-szobornál.

‒ Egyszerűen szüneteltetted a veszélyérzetedet – mondta fejét csóválva. – Azt hitted, hogy az eltelt pár hónap elegendőnek bizonyult, hogy már ne kelljen tartanod semmitől. Ebben tévedtél fiam, mert a megtorlások éppen, hogy elkezdődtek, a nagyja még csak ezután következik. Ezek a lelketlen, szovjetbérenc bosszúállók addig nem nyugszanak, amíg a félelem „szögesdrótjával” körbe nem kerítik ezt az országot. Mert jól tudják, hogy még a ruszkik segítségével is csak így tudnak hatalmon maradni. Bármilyen nehezünkre is esik fiam, most nem a szívünkre kell hallgatni, mint tetted azzal a lánnyal is, hanem az eszünkre. Mert az ismét felülkerekedett primitív erőszakosakkal szemben csak ezáltal védekezhetünk. Ezt jól jegyezd meg!

Hogyne adtam volna igazat apámnak, amikor már figuránstársam, a tábornok úr is elmondta csaknem ugyanezt. Ő is arra figyelmeztetett minket ott a barakkban, hogy az iskolázatlan kőbunkók ellenében nekünk csak az intellektusunk maradt meg pajzsnak. De hát fiatal voltam még, híján tapasztalataiknak és bizonyára több volt bennem az elszántság, mint az intellektus.

Az előbbi pedig leginkább arra sarkallt, ha már túljutottam az első felvételi vizsgán, jussak túl a második kettőn is, hogy színművészeti főiskolás lehessek. Ez azért is volt olyan fontos, mert ha nem vesznek fel, bevisznek helyette katonának. Hiszen a forradalom előtt még részt kellett vennem egy sorozáson Szerencsen – a városka nem messze van Lúctól ‒, és ott alkalmatossá nyilvánítottak tüzérnek. Aztán a forradalom „elrendezte”, hogy ne kelljen az ágyút tologatnom, de utána, talán 1957 márciusában bevitték a korosztályom első felét az ABC-közepéig. A második fele berukkoltatása októberre tolódott. Tehát ha nem T-betűvel kezdődik a nevem, hanem A-val, mint mondjuk Ady, akkor már a Főiskolai felvételi is meghiúsult volna.

Érthető hát, hogy számomra a tét nem bizonyult csekélynek. Főiskolás leszek-e vagy pedig közkatona egy laktanyában? Ott aztán nem számított volna az Ady-hasonlóság egy őrmester előtt. Az sem, ha netán Görgeyhez vagy Bem Józsefhez hasonítanak. De azzal sem értem volna el semmit, ha a szovjet barátságot szimbolizálva Vorosilovhoz, és folyékonyan beszélek oroszul. Az őrmester elvtárs előtt csak azzal tűnhettem volna ki, ha én kúszok-mászok a leggyorsabban és ötödszörre is zokszó nélkül mosom fel a laktanya folyosóját. Azt hiszem, akkoriban ez a szörnyű jövőkép sokat nyomott a latban, hogy igyekezzek nagyon jól felkészülni a soron következő felvételi vizsgákra.

Nem is kellett sokáig várni erre. A miskolci felvételit követően, talán három hét múlva, már utazhattam is Pestre.

‒ Miskolcig veled megyek – jelentette ki édesanyám – és ott, amíg áll a vonat az állomáson, csak én szállok le. Te a fülkében maradsz, egy sarokhelyet még a lúci induláskor kinézünk neked és a felakasztott zakód mögé bújtatod a fejed.

‒ De édesanyám, ezzel mit érünk el, ha átkutatják a vonatot, úgyis megtalálnak.

‒ Nem fognak ‒ rázta a fejét édesanyám ‒, mert én a peronon őrködök. Ha látok olyan alakokat, amilyennek a támadóidat jellemezted, azonnal figyelmeztetlek. Egy félszeműt meg egy csizmanadrágost könnyű észrevenni, de ne félj, megérzem én másban is a gonoszt. Hidd el, nem árt elővigyázatosnak lennünk, még akkor is, ha tudom, Isten velünk van.

Miskolcon legalább tizenöt percig állt a személyvonat, amíg továbbindult Budapestre. Ezalatt drága édesanyám ott sétált a peronon mintha valakit várna, és én pedig a fülkében ülve, kabátommal letakarva úgy tettem, mintha aludnék. Amikor végre elindult a vonat, kinéztem az ablakon és láttam, hogy édesanyám mind a két kezét felemelve intett. Úgy éreztem, mintha megáldott volna.

*

A pesti tartózkodás egy hetet vett igénybe. Mi, vidékiek, a Színművészeti Főiskola Horváth Árpád Kollégiumában kaptunk elhelyezést. Ezt egy módosabb uraság villájából alakították át diákszállóvá a háború után, amelyben elég szűkösen lakhattak a főiskolai hallgatók. Nekünk már elárulták, hogy azok a szerencsések, akik közülünk felvételt nyernek az intézménybe, már a Főiskola közelében egy új kollégiumba költözhetnek.

De hát ez lelkesített minket a legkevésbé, előbb a felvételi vizsgákon kellett túljutni. Ennek érdekében amolyan előkészítő tanfolyamot szerveztek, melyen csoportba osztották a jelentkezőket Főiskolai tanársegédek vezetésével. Amibe én is belekerültem, azt Bodor Tibor színész pártfogolta. Feladata az volt, hogy a megmérettetésre szánt versekből, monológokból hallgasson meg minket és lásson el tanácsaival. Akárcsak az én esetemben Orosz György is Miskolcon. Azzal a különbséggel, hogy még a mi csoportunkban is sokan voltunk, ezért csak egyszer vagy kétszer került rám sor produkálnom magam. Így többnyire csak unatkoztam és jobb híján a riválisaim magánszámait hallgattam. Ez is csak addig érdekelt, amíg mindegyikükről megtudtam, egy-két kivételtől eltekintve, hogy nagy konkurenciára nem számíthatok.

[[paginate]]

Ha nem kellett hallgatnom felvételiző társaimat, azt jelentette, hogy aznap véget ért a csoportosulás és mehettem körülnézni a fővárosban. Előző éveimben mikor is lett volna módom erre, most pedig hol egyedül, hol valamelyik kollégajelölttel jártuk az utcákat. Lehangoló volt látnunk azt a pusztítást, amit a forradalmunk leverése által maguk után hagytak a szovjet csapatok. A belvárosban szinte nem akadt egy épen maradt ház sem, mely ne viselné a háború sérüléseit. Hiszen háború volt ez, egyenlőtlen és igazságtalan és csak a szerencsének tudható be, hogy a tankjaikkal nem lőtték szét a Bazilikát vagy a Parlamentet is.

‒ Nézd csak – mutatott az egyik nézelődő társam a Dunába roggyant Erzsébet-hídra –, ez így maradt világháborús mementónak, azóta sem építették újjá. Most már fel sem tűnik az állapota az ’56-ban elkövetett vandalizmus szomszédságában.

A Színház- és Filmművészeti Főiskola épületét – hogy hivatalos elnevezését is használjam – talán valami fatális véletlennek köszönhetően nem durrantották rommá a ruszkik. Lehet, hogy nekünk kímélték meg? Mindenesetre egyben maradhatott a földszintjén elhelyezkedő Uránia mozival együtt. Így nem volt akadálya annak, hogy helyet adjon a felvételi vizsgáknak, melyek az intézmény Ódry Árpád termében kerültek lebonyolításra két egymást követő napon. Előbb a második felvételi vizsga, majd másnap a harmadik, egyben utolsó megmérettetés.

A zsűri itt már mindkét alkalommal, létszámát tekintve lehettek vagy tizenketten, de rangját illetően is tekintélyes volt. Közismert színészekből, rendezőkből állott, akik tanárokként is tevékeny szerepet töltöttek be a Főiskolán. A zsűri, avagy magyarítva bíráló bizottság elnöke, Olty Magda a Főiskola főigazgatója volt, kitűnő színésze a Nemzeti Színháznak. A meghallgatásokra beóvakodhattak és a terem hátterében elhelyezkedhettek az akkori Főiskolai hallgatók, kíváncsian rá, kik lesznek „gólyákká” az új tanévben.

Csak arra emlékszem, hogy sokan voltunk a második felvételi vizsgán, alig fértünk el az Ódry terem előterében, még a folyosón is álltak. Ez annyiból érthetőnek tetszett, hogy ’56-ban a forradalmi események miatt nem indult évfolyam. Ezért, mint kiderült, több mint 3500-an jelentkeztek. Igaz, ebből a létszámból sokan elvéreztek az első felvételin, de azért még jócskán maradtak.

Az bizony ma már nem jut eszembe, hogy milyen verseket is mondtam a második felvételin. Adyt nem, az biztos, de az egyikre nagyon emlékszem. Szabó Lőrinc Halott húgom könyvei című költeményét, amelyet hétéves korában meghalt kistestvérem, Mártika emlékére választottam. Biztos vagyok abban, hogy drága húgocskám – több művemben is írtam már róla – angyallá lényegülve is a segítségemre lehetett, különösen az utolsó vizsgán. Mert a másodikon átmentem és a mindent eldöntő harmadikra már csak erősen megcsappant létszámmal gyűltünk össze. De még így is lehettünk vagy hetvenen, akik ott tömörültünk az Ódry terem előterében, beszólításra várva. Nem nagyon beszélgettünk, inkább a megilletődött csönd volt ránk jellemző, hiszen itt már nagyon megnövekedett a tét. Attól pedig nincs szörnyűbb, mintha valakit éppen az utolsó vizsgán nem engednek át. Ez pedig bárkivel megeshetett.

Végre rám került a sor – mondanom se kell, itt is névsor szerint következtünk – és bemehettem a terembe. Akárcsak a második felvételin, itt is csak a színpad volt megvilágítva, lent, félhomályban ugyanaz a tekintélyes zsűri, hosszú asztalnál, hátul pedig a főiskolások kíváncsi csoportja.

‒ Milyen művekkel készült? – kérdezte a most is változatlanul elnöklő Olty Magda. – Soroljon fel párat!

Elkezdtem ismertetni a repertoáromat, de néhány név és cím után leállított.

‒ Adytól nem hozott? – kérdezte. „Helyben vagyunk – futott át az agyamon –, lehet, hogy mégis Kingára kellett volna hallgatnom?”

‒ Nem hoztam – válaszoltam kis szünet után ‒, de hoztam Csokonaitól, Arany Jánostól, Babits Mihálytól is. Azonkívül egy ma élő költő, Sípos Gyula: Mese egy emberről, aki elfelejtett járni című verse is szerepel a felhozatalban.

‒ Felhozatalban? Eredeti kifejezés – bólintott mosolyogva Olty Magda. – Tudja mit, akkor mondja el azt!

Előadtam, amit kifejezetten a szatírikus mivolta miatt választottam, ami az elvtársi világban meglehetősen ritkaságnak számított.

Amikor befejeztem, ismét megszólalt Olty Magda.

‒ Esetleg tud egyéb humoros verset is?

‒ Tudok – vágtam rá – Petőfi Sándortól A tintásüveg.

‒ Akkor hát halljuk azt is! – kérte valaki a zsűriből.

Elmondtam a Petőfi-verset, ám derültség helyett mindössze sűrű csendet váltottam ki az illusztris társaságból. Mintha nem is egy vidám költeményt, hanem egy sírverset szavaltam volna el a ravatalnál.

‒ Köszönjük! – mondta Olty Magda és én lassan lejöttem a színpadról, majd elindultam az ajtó felé. Mekkora marha vagyok – gondoltam közben –, miért pont ezt a verset kellett választanom? Ha már Petőfitől, ott van az Ivás közben című remek humorú költeménye, amiben még a részeget is imitálhattam volna, és az már kicsit színészet. Na, én most alaposan „betintáztam”, ha jelképes értelemben is, ezzel a tintásüveggel.

[[paginate]]

Kint aztán körbevettek a sorstársaim, érdeklődtek, hogy éreztem magam, milyen voltam, de nem feleltem kérdezősködésükre, csak legyintettem. Hátrább az egyik sarokban találtam egy üres széket, leültem rá. Azon morfondíroztam, érdemes-e megvárnom az eredményhirdetést! Minek? Ebből bizony már katonaság lesz, jó, ha elkezdem felkészíteni magam erre.

Aztán arra figyeltem fel, hogy kijöttem legalább öt perce, de még nem szólítottak be utánam senkit. Ez kezdett feltűnni a többieknek is, akik értetlenül bámultak hol az ajtóra, hol meg rám.

Amikor már több mint tíz perc is eltelhetett, kijött a teremből Vaskóné Marika, a főigazgatóság titkárnője.

‒ Tóth Miklós – keresett meg a tekintetével –, jöjjön be újra!

Bementem, fel a színpadra és megálltam ott.

‒ Miklós – szólalt meg Olty Magda ‒, nem tud valami jó, vidám monológot?

‒ Dehogynem – közöltem vele ‒, azt tudok csak igazán! Heltai Jenő: A néma levente című vígjátékából Beppó monológját.

‒ Akkor hát nosza! – intett a főigazgatónő. – Vidítson fel egy kicsit minket!

És felvidítottam őket: „Ahány az asszony, tudjuk, annyiféle, de köztük a legbölcsebb is hiú, így vajmi könnyű boldogulni véle, mert hallgatni bókot, azt egyik sem unja, dicsérd, tömjénezd, hízelegj, és száz szónak is a vége egy, a hozsanna, a halleluja kábulatában mind, mind lépre megy...” És így tovább, meghallgatták az egész monológot, éreztem, hogy „megfogtam” a bizottságot, mert laza voltam és könnyed, nem a tétre koncentráltam, csak a produkcióra. Bejöttek a nevetések is, főleg a főiskolások részéről, és amikor bevégeztem, nem volt kétséges, hogy győztem.

Az eredményhirdetésre már nyugodtan vártam, az egyenruhás közkatona semmivé foszlott és amikor kijött K. Nagy István gazdasági igazgató felsorolni az új Főiskolai hallgatók neveit, nem lepett meg, hogy az enyém is köztük volt. Az első utam egy közeli postára vezetett és táviratot küldtem haza: „Felvettek! Miklós” ‒ csak ezt a két szót, de hát ebben minden benne volt.

*

Aztán hazautaztam a tiszalúci nyárba. Az idő is szép volt, felhőtlen, napsugaras, akár a szüleim arca, amikor átöleltem őket. Nem titkolták örömüket, amit a szinte hihetetlennek tetsző sikerem váltott ki belőlük.

Később a testvéreim is odajöttek és amolyan felnőttesen jól megrázták a kezem.

‒ Rögtön elmondták apáék nekünk is a nagy hírt – tájékoztatott a tizenhárom éves Berci öcsém ‒, látnod kellett volna, milyen büszkén újságolták!

‒ Bizony ez így igaz – replikázott a tőle két évvel fiatalabb Bellus húgom –, de mi is jól járunk azzal, hogy kitettél magadért, mert ma remek vacsora lesz. Rántott csirke meg császármorzsa, amit szeretsz, de azért nekünk is megfelel!

A napok ezután számomra azzal a felelőtlen semmittevéssel teltek, amit leginkább a gondolataival színesíthet az ember. Olyanokkal persze, melyek nem a rossz eseményeket juttatják észbe, hanem az elképzelt jókat, a jövőben keletkezőket. Mivel ilyenkor legcélszerűbb elereszteni a kipányvázott fantáziát és nem akadályozni a vágtatásban.

Ehhez jó helynek bizonyult a diófák által birtokolt, kőfallal is körbekerített templomkert. Naponta oda mentem át rövidebb vagy kicsit hosszabb időre egy pokróccal és azt elterítve a fűben leheveredtem rá. Néztem a magasba nyújtózkodó templomtornyot, fölötte a különböző formákká alakuló bárányfelhőkkel és úgy éreztem, mintha kettesben lennék az Istennel. Megköszöntem Neki mindazt, amiben a segítségemre volt, akárcsak az utóbbi esztendőben is, majd kértem, hogy ne hagyjon el a jövőben sem!

[[paginate]]

Egyik alkalommal apám utánam jött a templomkertbe. Leült mellém a pokrócra és kis ideig csak együtt hallgattunk, mint két régi jó ismerős.

‒ Tudod, fiam – váltott át végre a csendből beszédbe –, amikor megkaptuk a táviratodat, édesanyáddal többször is elolvastuk azt a két szót. Egyszerűen nem akartuk elhinni, hogy igaz lehet, de aztán a szívünk végül mégis megsúgta, valóban az. „Látod, Bercikém – nézett rám ekkor édesanyád –, te végig kételkedtél abban, hogy a fiunkat felveszik a főiskolára és az Isten most megszégyenített!” Ez így volt, fiam, beismerem, de tudd be annak, hogy az én képzeletem mindig megbotlik a realitásban és veled kapcsolatban sokáig egyebet sem tettem, mint botladoztam. De most már vége – nevette el magát –, eszemben sincs felhánytorgatni neked az elmulasztott érettségit. Azért sem, mert években mérve többet jártál a különböző gimnáziumokba, mint akik lematuráltak. Ettől kezdve pedig azért drukkolok, hogy érettségi helyett csak azért is szerezz egy diplomát Isten segítségével!

Hiszen ezt akartam én is, de akkor ott, a templomkertben nem erre gondoltam, hanem hogy mennyit fociztunk ott hajdani falubeli barátaimmal. Azért a Főiskola is kétségtelenül eszembe jutott, de inkább annak elkezdésére készülődtem kíváncsi izgalommal.

Csak arra nem készültem, hogy azt megelőzően augusztus elején hivatalos levelet hoz onnan számomra a posta. Melyben arra kértek, hogy a megadott napon és időpontban jelentkezzek a Főiskolán felvételi ügyem megbeszélése végett.

‒ Ettől tartottam – tette le a levelet apám az íróasztalára, miután elolvasta –, de nem akartam a kedvedet szegni, ezért hallgattam az aggályaimról. Most azonban már tényként kell elkönyvelnünk, hogy értesültek az ’56-os szereplésedről és ezért hívatnak. Reménykedjünk, hogy csak a lúci ténykedésedről tudnak, a miskolciról nem. Ha kérdezik, miért szavaltál a tüntetésen, közöld velük, hogy te ebben is színészi feladatot láttál. Ahogy néhány hónappal azelőtt, amikor Majakovszkij versével álltál a közönség elé. Ezt ki ne hagyd, hátha valamit javít a helyzeteden!

Apám jól emlékezett, mert a diósgyőri új Művelődési Otthon avatásán egyike voltam azoknak a színjátszóknak, akik Orosz György kérésére felléptünk az eseményen. Nekem jutott az a „megtiszteltetés”, hogy elszavalhattam Majakovszkij, Beszélgetés Lenin elvtárssal című poémáját.

‒ Rendben van, édesapám – egyeztem bele ‒, majd megemlítem nekik Majakovszkij elvtársat is, sőt, ha akarják, még a versét is előadhatom.

Természetesen ezt nem akarta az a bizottság, mely a főigazgatói irodában összeverbuválódott a meghallgatásomra. Annál inkább meg akarták tudni, Olty Magdán kívül lehettek még vagy nyolcan – később kiderült, a párttitkár meg a marxista tanár is közöttük –, hogy igazak-e azok a vádak, melyek a lúci tanácselnök által írt jellemzésemben szerepelnek. A derék elvtárs ugyanis nem kevesebbet állított, mint azt, hogy én voltam a kitervelője, felbujtója, vezére szülőfalum ellenforradalmi cselekvényeinek.

‒ Legyen hozzánk őszinte – mondta Olty Magda, a bizottság elnöke ‒, és mesélje el nekünk, mit csinált maga valójában Tiszalúcon.

Miskolcról hál’ Istennek nem tudnak, futott át az agyamon, és ettől egy kicsit megkönnyebbültem. Aztán elmondtam, hogy a lúci ifjak felkérésére, akik tudták, színésznek készülök, elszavaltam a Szózatot és a Nemzeti dalt. Nem sejtve, hogy ezáltal olyan bűnt követek el, melyért később még megrovásban részesülhetek. Majd apám tanácsára, hogy a tárgyaláson Lenin elvtárs szelleme is jelen legyen, beszéltem nekik Majakovszkij versének előadásáról, majd arra kértem a bizottságot, engedjék meg, hogy tanulhassak. Ne vegyék el tőlem a lehetőséget, hogy egyszer színészként szolgálhassam a magyar dolgozó népet.

Magasztos „védőbeszédem” után kiküldtek egy rövid időre. Amikor visszahívtak, Olty Magda közölte velem, hogy elkezdhetem a tanulmányaimat, mert nem látják indokoltnak az ellenkezőjét.

‒ Csak arra vigyázzon – tette még hozzá ‒, a Főiskolán ne adjon okot arra, hogy megbánjuk döntésünket.

Így kezdhettem el szeptemberben az első évfolyamot a Színművészetin Olty Magdának köszönhetően. Mert éreztem, hogy elsősorban ő állhatott ki mellettem. Ezt megsejthettem abból is, hogy a Majakovszkijra hivatkozásnál mosolygott. Jó színészként vette a végszót és hasonlatosan a miskolci rendőrhöz, „futni” engedett arra a négy esztendőre, amíg megszerezhetem a színész diplomát.

*

[[paginate]]

Budapest Vas utca 2/c. Ez a házszám szinte belém rögződött, ma is kívülről „fújom”, pedig csak négy esztendőt töltöttem el ott. De milyen négy esztendőt! Ifjúságom legsűrűbb időszaka arra a házra koncentrálódott, a Színművészeti Főiskola kollégiumára. Földszintjén az Ódry Színpadra, és ha kimentünk az utcára, közel és távolabb az egész környékre. Hiszen tanintézményünk talán ötpercnyi járásra lehetett az Uránia mozi fölötti épületben. A Nemzeti Színház, a később sajnálatosan felrobbantott, sem volt nagy távolságra, ahová már elsőéves korunktól jártunk statisztálni.

Az évnyitó előtti nap reggelén vonatoztunk fel édesapámmal Pestre. Nem tudtam eltéríteni a szándékától, hogy elkísérjen, hiszen elboldogulok magam is a csomagokkal, meg postán is lehet utánam küldeni, ha valamire szükségem van, csak a fejét rázta.

‒ Ne akarj lebeszélni, fiam, mert úgysem tudsz. Engem is érdekel, milyen helyre kerülsz, aztán már úgyis a magad ura leszel főiskolásként.

Végül is elégedett volt a körülményekkel, amikor a Vas utcai épülethez megérkezve felmentünk a hatodik emeletre egy kétágyas szobába. Az egyik ágy számomra volt kijelölve, a másikon már pakolászott egy hozzám hasonló fiatalember. Amikor beléptünk az ajtón, tisztelettudóan felállt és bemutatkozott.

‒ Szilágyi István vagyok, kérem szépen!

Mi is bemutatkoztunk neki és én még akkor nem tudtam, hogy osztálytársak is leszünk Pityivel – ez lett később a ragadványneve –, mert a két osztályba sorolás prózaiba és zenés prózaiba csak a másnapi évnyitó után fog eldöntődni.

A csomagjaimat leraktuk azzal, hogy majd elrendezem ruháimat, fehérneműimet a szekrényben, és indultunk édesapámmal ebédelni. Pityi kikísért minket és a folyosón két lánnyal találkoztunk össze. Szobatársam nekik is bemutatott. Az egyiküket Majczen Máriának, másikukat Pap Évának hívták.

‒ Két szobányira lakunk tőlük – hírelte Pityi ‒, és ők is vidékről jöttek, akárcsak mi.

‒ Megkérdezhetem, honnan? – nézett rájuk édesapám.

‒ Nagykanizsáról – válaszolta Majczen Mari.

‒ Én pedig Pápáról – mondta mosolyogva Pap Évi.

‒ Nahát, ezzel most igencsak meglepett, kisasszony – közölte vele édesapám –, mert tudnia kell, hogy személyemben egy pápai öregdiákkal találkozott össze. Ott érettségiztem. Arra kérem, ha ismét hazalátogat, adja át üdvözletemet Pápa városának azzal, hogy az ott szerzett sok jó emlékemet változatlanul őrzöm. Átadja?

‒ Átadom – nevetett Pap Évi –, tessék ebben teljesen biztosnak lenni.

Megebédeltünk a Vas utcától nem nagy távolságra lévő Kulacs nevezetű vendéglőben, utána kikísértem apámat a Keleti pályaudvarra. Nem villamossal, hanem gyalogosan sétáltunk ki oda, hiszen volt még időnk vonatának indulásáig.

‒ Fiam – mondta útközben apám szája szögletében mosolyt bújtatva elő ‒, én ugyan nem látok kivetnivalót abban, hogy a kollégiumotokban lányok és fiúk együtt laknak, de azért kicsit szokatlan. Nem így látod?

‒ Ugyan már, édesapám – nevettem ezen –, szerintem van ez így más diákszállókban is. Akkor lenne szokatlan, ha egy szobában is lakhatnánk a lányokkal. Mondjuk, a Szilágyi Pista helyett Pap Évi lenne a szobatársam, a csinos pápai lány. De ez még a színi növendékek kollégiumában is elképzelhetetlen.

‒ Ki tudja – nevetett apám is –, még az is bekövetkezhet, de remélem, nem a te idődben. Neked, fiam, most csak arra legyen gondod, hogy bebizonyítsd, nem érdemtelenül vettek fel a Főiskolára. Ha így lesz, még azt is megbocsájtom neked, hogy rajztanár helyett színész leszel.

‒ Köszönöm – szóltam felsóhajtva, mert azt csak én tudtam, milyen nehéz volt ezt apámnak kimondani.

*

Az évnyitóra természetesen az Ódry Színpadon került sor. A nézőtér zsúfolásig megtelt az intézmény tanáraival, dolgozóival, Főiskolai hallgatókkal, a régebbiekkel és velünk, az újakkal.

A színpadon a felvételi vizsgákon már megszokott hosszú asztal vörös terítővel beborítva. Mögötte többen is ültek, legalább kilencen, középütt Olty Magdával. Arra nem emlékszem, hogy énekkel indult volna az ünnepség, a Himnusszal nem, az biztos, de mellőzhették az Internacionálét is, hiszen ’56 emléke még nagyon közel volt. Maradjunk abban, hogy csak a nézőtéri moraj halkult le, amikor egy szürke ruhás minisztériumi elvtárs felállt beszédét megtartani. Szerencsére nem sokáig adagolta a szocialista közhelyeket, papírról böngészve persze, amíg feladatát teljesítve, izzadt homlokát törülgetve leült.

Olty Magda következett utána, köszöntve a régi és új tanárokat, Főiskolai hallgatókat, sok sikert kívánva mindnyájunknak az új tanévben, amit aztán főigazgató tisztjének eleget téve megnyitott. Éppen csak helyet foglalt, amikor a régebbi, a felsős növendékek kiáltozni kezdtek: Halljuk Majort! Halljuk Majort! Halljuk Majort!

Ekkor a Nemzeti Színház színidirektora, Major Tamás, aki szintúgy ott foglalt helyet a vörös terítős asztalnál, felállt, kivárt, és ahogy csend lett, elkezdte Ady: Küldöm a frigyládát című versét: „Szívem küldöm ez ó frigyládát és kívánok harcos jó napot...” Ehhez felemelte hosszú, csontos jobb kezét és meglengette a levegőben, mintha a köszöntés mindnyájunknak szólna. Persze, röhögtünk ezen, volt, aki visszaintegetett, de Major levegős rekedtes hangján zavartalanul folytatta a verset. Ahogy a következő évnyitókon, évzárókon is mindig eleget tett a főiskolások kívánságának. Hol Adynak az iménti versével, hol Petőfitől Levél egy színészbarátomhoz című vidám poémájával, hol pedig József Attilának A város pereménjét adva elő.

[[paginate]]

Egyik évzárón, máig eszemben van, Olty Magda megelégelte a „kívánságműsort” és a halljuk Majort kiáltozásokat leállítva, finoman szólva összeszidott minket.

‒ Jó lenne, ha nagyobb tisztelettel lennétek Major tanár úr iránt és abbahagynátok végre ezt az idétlen üvöltözést, amely mára már tradícióvá szemtelenedett.

‒ Hagyd el, Magduska ‒ szólalt meg Major bozontos szemöldöke alól felénk hunyorítva ‒, ők már nem abban a csúnya kapitalizmusban élnek, mint egykor mi. Nekik már megadatott, hogy a szocializmus üde fuvallatát szívhatják tüdőre és semmitől sem tartva fejezhetik ki véleményüket. – Felemelte ekkor ökölbe szorított kezét és ezt harsogta: – Szabadság, ifjúság! Szabadság!

Erre persze kitört a taps és a kedves Olty Magda úgy ült le, mint aki legyőzetett.

De visszatérve az első évnyitónkra, minekutána átmentünk a Főiskolára, ahol, mint előzőleg már hírét vettük, két osztályba szortíroznak minket. Egy prózaiba és egy zenés prózaiba. Esetünkben ez nagyon egyszerűen történt. Énektanárok mindegyikünket megénekeltettek és ezáltal döntötték el, ki hova kerül. Nem kétséges, hogy én a prózaiba „énekeltem” be magam, amelynek osztályfőnöke Pártos Géza rendező lett. Osztálytársaim pedig a következők: Majczen Mária, Mészöly Júlia, Petényi Ilona, Sólyom Ildikó, Tímár Éva, Budai István, Linka György, Szilárd Sándor, Szilágyi István és Sztankay István.

Másnap elkezdődött az oktatás, minden nap délelőtt és délután, szombat és vasárnap kivételével. A napszakokat tekintve nem mondanám, hogy unatkoztunk, akadt elfoglaltságunk bőven. Délutánjainkat a két fő szakmai tantárgy, a színészmesterség és a beszédművészet töltötte ki. Az előbbit Pártos Géza igyekezett megismertetni velünk, amíg az utóbbit ketten is, Básti Lajos és Sulyok Mária. Heti egy-egy délutánt birtokolva ebből a célból.

A délelőttjeink elsősorban „elméleti síkon” folytak. Drámatörténet, esztétika, művészettörténet, ami rendben is volt, de sajnos politikai síkon sem lazsálhattunk. Mint minden felsőfokú intézményben, nálunk is kötelező tantárgy volt az orosz, a politikai gazdaságtan, a tudományos szocializmus és végül a marxizmus-leninizmus, melyből később államvizsgázni is kellett. Még felsorolnom is ijesztő volt, semhogy végigülni ezeket az órákat színészhallgatóként, mintha kommunista agitátorokká akarnának átnevelni bennünket!

Még szerencse, hogy a délelőtti programokban olyan tantárgyak is akadtak, melyek kicsit feledtették az ideológiai megpróbáltatást. Ilyennek bizonyult a maszkkészítés és a jelmeztan óra. Az előbbi igaz, nem annyira volt kedvünkre, amit Keleti László komikus-színész okított. Mert ha valaki késve érkezett az órájára, elaludt vagy ilyesmi, büntetésből Othellóra kellett befestenie magát. Nem csupán az arcát, de a nyakát, meg könyökig mindkét karját is. Elképzelhető, meddig tartott, amíg ismét az eredeti állapotára mosakodott vissza az illető. A jelmeztanon inkább a lányoknak volt nehezebb, amikor régi korok főúri hölgyeinek nagy abroncs szoknyás, fehér galléros, tüllös, csipkés báli ruhájában kellett tipegniük. Mi pedig frakkban, cilinderben és térdnadrágban, lakkcipőben karon fogva vezetgettük őket, Laczkovich Piroska tanárnő megelégedésére.

A színpadi mozgást, mely ugyancsak fő tárgynak számított a Főiskolán, szintén délelőttönként tanították, talán heti két alkalommal. Kőszegi János és Ungváry László voltak a tanáraink. Kőszegi testnevelő tanári végzettséggel is rendelkezett, ezért erősen ügyelt a fizikális megoldásokra is a mozgás terén. Bőven akadt ilyen. Például miként lehet elesni, hogy meg ne üssük magunkat, vagy széken ülve háttal elterülni. Verekedések imitálása sérülésmentesen vagy éppen hogyan fojtsunk meg úgy valakit – lásd Othellót és Dezdemónát –, hogy a nő azért még ki tudjon menni tapsra is. Aztán a különböző színpadi meghalások tőrtől, kardtól, pisztolytól és így tovább.

Ungváry László, a Nemzeti Színház kitűnő színésze nem minden órán jelent meg, de ha ott volt, a művészi megoldásokra figyelt, hogy a szituáció minél élethűbben hasson. Különösen a meghalásokat tekintve. Kijelentette, hogy azt nem árt olykor látványosabbá tenni a közönség számára.

‒ De ahelyett, hogy beszélnénk erről – mondta egyik alkalommal –, kötelezővé teszem a Bánk bán megtekintését, melyben látni fogjátok, miként halok meg Biberachként. Jánoskám, ügyelj rá, hogy a növendékek teljes létszámban megjelenjenek.

[[paginate]]

Meg is jelentünk az egyik előadáson a Nemzeti Színházban és vártuk Ungváry tanár úr halálát Biberachként. Elég sokára következett be, de megérte kivárnunk, mert szenzációs meghalást produkált. Amint a drámában köztudott, Biberachot egy vitájuk végén Ottó herceg szúrja le hátulról, ezekkel a szavakkal: Pokolra veled, alávaló! Azután elrohan. Ungváry tanár úr előbb nem fogja fel, hogy megdöfték, amikor mégis rádöbben, kardot ránt, de Ottót már nem látja sehol. Elindul jobbra, majd balra megy mind lassabban, rogyadozva, aztán megbotlik saját kardjában és térdre esik. – Ez gyalázat! Gyilkos! Segítség! – kiáltja hörögve is közben, mire belép Myska bán, akit többen is követnek és odamegy a tanár úrhoz: Hej! Mi ez? – kérdezi, mire Ungváry elhaló hangon közli: ‒ Ottó döfött le! Segítsetek! Nagy dolgokat fogok neked felfedni, melyek a királynét és hazádat illetik! – Myska bán int a többieknek, azok felnyalábolják a tanár urat, aki valahogy kicsusszan a kezük közül, nagy nehezen feláll, tesz pár lépést, majd belekapaszkodik egy kellékfüggönybe. Azt magára rántja, akár egy szemfedőt, elhanyatlik és meghal. Myska bán emberei ezután kiviszik az elhunytat.

A felsős főiskolai hallgatóktól tudtuk meg, akik statisztáltak a Bánk bánban, hogy Bessenyei Ferenc, a nagy úr alakítója éppen az öltözőjébe tartott a színfalak mögött. De megállt és végignézte Biberach meghalását.

‒ Régebben is láttam ezt a jelenetet – dörmögte jól ismert basszusán –, de akkor rövidebben halt meg, most meg alig lehet kivárni. És gondolom, ez így megy minden előadáson. Javasolni fogom a vezetőségnek, hogy Bánk bán helyett Biberach halála legyen a dráma címe. Jobban kifejezi a lényeget!

Mi természetesen nagyon megdicsértük a tanár urat a legközelebbi órán, amit ő köszönettel tudomásul vett. Kifejtette, hogy egy tehetséges színésznek jól kell tudni meghalni is. Amit egy halovány képességű kolléga képtelen megtenni. Az ilyen még a saját halálában is hiteltelen, de azt már csak az orvosok látják.

*

Básti Lajos tanár úr első „színrelépését” nálunk nagyon várta az osztály. Köztük én is. Mintha sejtettem volna, hogy milyen meghatározó személyiséggé válik az életemben, erről az énregényemről nem is beszélve. Hiszen ő volt az, aki valójában elindította ezt a hasonlósági „lavinát” Ady és én köztem. Már az első beszédművészeti tanóránkon vagy inkább délutánunkon – 3-tól 6-ig tartott – meg is tette.

‒ Szevasztok lányok, srácok! – toppant be fürgén kedélyesen a tanterembe. – Úgy látom, mind itt vagytok. Aki nincs itt, az jelentkezzen! Senki? Akkor nincs más hátra, mint elkezdeni az oktatást.

Az osztálykönyvet elhelyezte a tanári asztalon, majd leült a székre.

‒ Előbb azonban azt szeretném ‒ pásztázott körbe a tekintetével ‒, ha mindenki bemutatkozna. A felvételin ugyan láttalak már benneteket, akkor azonban másra is kellett figyelni, de most végre magunk között vagyunk. Nem igaz?

Sorban felálltunk, bemondtuk a nevünket, melyeket Básti ellenőrzött az osztálykönyvből.

‒ Rendben van – nyugtázta aztán ‒, most pedig tanulnivalót adok nektek, verseket természetesen. Melyeket külön-külön mindegyikőtök számára felírtam egy papírlapra megtanulás gyanánt. Találomra válogattam természetesen, de ha majd jobban megismerlek benneteket, tekintettel leszek az egyéniségetekre is. Érthető? Most pedig akit szólítok, az jöjjön és vegye át a listáját.

A táskájából kiemelte a papírlapokat, és akinek a nevét mondta, odament hozzá átvenni a sajátját. Nem voltunk sokan, így hamar rám került a sor.

‒ Tóth Miklós ‒ hallom a nevem, felálltam és kimentem az enyémért is, de a papírlapot nem adta mindjárt a kezembe. Érte sem nyúlt, kis ideig csak nézett rám.

‒ Ide figyelj ‒ szólalt meg aztán ‒, az egyetlen vagy, akinél nem volt vitás, hogy kinek a verseiből válogatok a számára. Azt hiszem, sejteni véled, hogy miért.

‒ Nemcsak sejtem, de tudom is, hogy Ady Endrére gondolt a tanár úr.

‒ Pontosan – bólintott Básti ‒, csupán azt nem értem, te miért nem gondoltál rá a felvételinél. Egyetlen verse sem szerepelt a programodban, mintha csak bosszantani akartad volna a bizottságot. Engem meg különösen. Mert ne akard elhitetni velem, hogy nem vagy tisztában azzal, mennyire hasonlítasz Adyhoz!

‒ Kezdek vele tisztában lenni, tanár úr, mert valóban többen is emlékeztettek már erre.

‒ Na, látod és te mindenféle versekkel jöttél felvételizni, őt meg mellőzted. Csak nézzetek rá – fordult az osztálytársaimhoz ‒, hiszen van szemetek! Nem olyan, mintha az ifjú Ady Endre állna itt előttem?

‒ De olyan – bizonygatták szinte kórusban a társaim –, már nekünk is feltűnt!

‒ Az első percben felfigyeltem erre ‒ kiáltotta Linka Gyuri –, kedvem lenne autogramot kérni tőle!

‒ Nem csodálom – nevetett Básti ‒, mert valóban kísérteties hasonlóság, amiről már szó került a felvételi bizottságban is. Mikikém – becézte barátságosan a nevem –, nagyon kíváncsivá tettél, hogy fogod mondani a verseit. Mert ha a hasonlóságoddal megegyezően, az olyan lesz, mintha missziót teljesítenél ezáltal. Sokaknak számára! – A papírlapért nyúlt, átadta nekem. ‒ Öt versét választottam ki a költőnek, az egyiket, de lehet kettőt is tanuld meg a következő foglalkozásra. Helyre mehetsz!

[[paginate]]

Amíg elértem a székemig, mindegyikük engem nézett és később azt mondta Sztankay Pista, hogy legszívesebben megtapsoltak volna.

‒ Már ezzel megnyerted magadnak Bástit – tette hozzá ‒, hiszen mindenki tudja, bolondja Adynak. Te meg ilyen pimaszul még hasonlítasz is hozzá. Bárcsak én is hasonlítanék valakire, mondjuk legalább Kosztolányira.

Az öt Ady-vers, amelyeket Básti kijelölt nekem, úgy hatott rám, mintha egy résnyire megnyitott ajtót egyszerre kitárt volna előttem. Hiszen említettem már, hogy a felvételire készülődés közben is olvasgattam a költő műveit. De a „mégsem” dacossága visszatartott ettől. Mitől féltem? Talán attól, hogy a hasonlóságom és a vers előadása nem lesz szinkronban és csalódást keltene? De hát ez nem indok! Olvastam valahol, hogy Ady sem tudta jól előadnia verseit, mégis sikere volt. A lényeg egyébként sem a külsőségekben van, hanem hogy igazán tudok-e azonosulni a költővel színészként. Ha erre képtelen vagyok, jobb, ha egyetlen költeményét sem mondom el, bármennyire is hasonlítok hozzá!

Talán két hét múlva kerültem sorra Bástinál. Úgy éreztem, alaposan felkészültem a számomra kijelölt versekből. Mindegyiket megtanultam, majd kiválasztottam azt, amit elsőnek mondok el. Kicsit izgultam természetesen, főleg attól, hogy először szereplek az osztály előtt. Ami azt jelentette, nekik is bizonyítanom kell.

‒ Na, Miki – kezdte kedélyesen Básti ‒, úgy add elő, mintha maga Ady mondaná el, csak te sokkal jobban. Melyik versét választottad?

‒ Az Esze Tamás komáját, tanár úr.

‒ Jónak tűnik – hagyta helyben Básti ‒, akkor hát komázzunk vele. Mutasd meg, hogyan!

Álltam a színpadon, körülnéztem, észleltem, mindenki rám figyel, kis szünetet tartottam, majd elmondtam a verset. Nem spóroltam indulatokban, próbáltam amúgy „kurucosan” előadni. Az utolsó szakaszt különösen kihangsúlyozva: „Rákóczi, akárki, / Jöjjön valahára / kígyóinknak, Esze komám / lépjünk a nyakára”.

Amikor befejeztem, láttam, mindenki Bástit figyeli, aki csak némán ült a helyén. „Lehet, hogy nem is tud megszólalni – gondoltam ‒ annyira a hatásom alá került”.

Vártam hát, a többiek is, amikor végre megszólalt a tanár úr.

‒ Nem is egyszerűen rossz volt – kezdte el bírálatát –, hanem kifejezetten szörnyű. De még ez is enyhe megítélésnek tűnik erre! Azt hitte, ha a két nagy bögöly szemét – ha ingerült volt, magázott bennünket – belemereszti a reflektorokba, azzal elbűvöl minket is? Hát nem! Az ilyen kimódolt külsődleges eszközök használatára majd ráér akkor is, ha színész lesz, ha egyáltalán lesz valahol Kismogyoródon, mert momentán kétségeim támadtak efelől is! Kezdje újra azt a verset!

[[paginate]]

Nem kezdtem, mert úgy éreztem, szólni sem tudok, itt sem vagyok, hanem valahol távol.

‒ Na, mi lesz! Nem fogta fel, mit kértem?!

És ekkor, mintha nem is a saját hangom lenne, hanem valaki másé, ami kijön belőlem, ezt mondtam:

‒ Elnézést kérek, tanár úr, de én ezzel a verssel sokat foglalkoztam, ahogy a többivel is. Mivel nem túl hosszú, igyekeztem szinte egy indulatból megvalósítani, amihez kigondoltam egy koncepciót...

‒ Micsoda?! Mit gondolt ki maga? Koncepciót? Ahelyett, hogy ezt a nem túl bonyolult verset egyszerűen elmondaná, maga itt koncepciózik? Elég! Hagyja el a termet! Menjen fel Vaskónéhoz a titkárságra és jelentse neki, hogy nem akarom többet itt látni az óráimon! Kirúgtam!

Mi mást tehettem volna, elhagytam az osztálytermet és mentem lefelé a lépcsőkön.

„Vége – gondoltam – irány a néphadsereg, de ott legalább nem kell szavalni!”

A portánál jártam már, ahol ott ült Setét bácsi, a kedves öreg portás, ki tudja már hány esztendeje a Főiskola szolgálatában.

‒ Mi történt? – kérdezte ‒ Vége az órának?

‒ Nekem igen, Setét bácsi, Básti tanár úr kirúgott és most mehetek Vaskónéhoz jelenteni neki ezt a tényt.

‒ Előbb azért ülj le – mutatott a mellette lévő székre az idős portás ‒, aztán meséld csak el, miért rúgott ki!

Leültem és ekkor láttuk Bástit lefelé sietni a lépcsőkön, egy pillanatra felém suhintott a tekintetével, majd folytatta az útját. Ami azt láttatta velünk, hogy valóban előbb fejezte be az órát, és otthagyta az osztályt.

‒ Ne törődj vele – nyugtatott Setét bácsi, amikor elmeséltem neki kirúgásom történetét –, Básti tanár úr hangulatember, akadémista korától ismerem. Elfelejti majd az egészet és helyreáll közöttetek a béke.

Ekkor már zúdultak le az osztálytársaim is, megtelt velük a portásszoba.

‒ Meg vagy te őrülve? – vont kérdőre Sztankay Pista. – Miért vitatkoztál Bástival? Hagytad volna rá és elmondod még egyszer a verset.

‒ Igaza van Pistának – helyeselt Linka Gyuri ‒, ő a tanár, te növendék vagy, ráadásul csak egy elsőéves.

‒ Akkor is ‒ néztem rá –, egy elsőéves hallgató is ember. Nem bírom, ha megaláznak!

‒ Nem alázott meg – mondta Petényi Ica ‒, csupán az Esze Tamás komája megismétlését kérte, de neked nem volt annyi eszed, hogy megtedd. Ettől bedühödött!

Elvitatkoztunk még kicsit ezen, aztán felmentem Vaskónéhoz a titkárságra és átadtam neki Básti üzenetét.

‒ Miklós, eszébe ne jusson, hogy nem megy be a tanár úr következő órájára! – figyelmeztetett szinte ijedten Vaskóné. – Addigra már biztosan megenyhül.

‒ És ha mégsem? Ráérek majd akkor is hazautazni?

‒ Ezt a butaságot ‒ mosolygott Vaskóné Marika – pedig felejtse el. Hallgasson rám és vegyen részt Básti tanár úr következő foglalkozásán is.

Megfogadtam a titkárnő tanácsát, akin látszott, hogy őt jobban megviselné a távolmaradásom a Básti óráról, mint engem. Bementem hát úgy, mintha egy tigris ketrecébe mennék, hiszen mi történhetne, legfeljebb leharapja a fejem. Ahogy körbenéztem, éreztem, hogy az osztálytársaim is ezt várták tőlem.

Bejött Básti tanár úr, ahogy szoktuk, felállva köszöntöttük, majd intésére leültünk. Nem szólalt még meg, beírta az osztálykönyvet és amikor a zsebébe tette a tollát, rám pillantott. Aztán hátradőlt a széken, és újra megkeresett a tekintetével. Mintha meg akarna győződni arról, hogy valóban ott vagyok.

‒ Tóth Miklós – szólalt meg ekkor ‒, színpadra!

Felálltam és teljesítettem a kívánságát.

[[paginate]]

‒ Mondd csak, mi is volt az a vitás versünk a múlt órán?

‒ Adytól Esze Tamás komája, tanár úr.

‒ Igen, már emlékszem, akkor add ele – mondta így „elő” helyett, mely változatot többnyire olyankor használta, ha jobb kedve volt.

„Eleadtam” pontosan úgy, mint a múlt órán. Talán annyiból azért mégis másként, hogy ezúttal nem az osztálytársaknak akartam „brillírozni”. Egyszerűbben mondtam, mélyebben, belülről, mintha csak a táborban néhány körém gyűlt kurucnak panaszolnám el nyomorúságos helyzetemet.

‒ Ez az! – kiáltott fel Básti, amikor befejeztem a verset. – Megfogtál te pernahajder! Látszik, hogy otthon is dolgoztál rajta, átgondoltad többször is. Most nem bizonyítani akartad a tehetségedet, hogy lássátok, porszemek, mekkora homokbucka került közétek, hanem egyszerűen csak a költeményt adtad elő. Máskor is így cselekedj, Miki. És a végén még kiderülhet, hogy nem véletlenül hasonlítasz a költőhöz, de versei által megtanulsz majd szólni is Adyul.

*

Ez volt hát a szakmai „belépőm” és mindjárt Básti Lajosnál a Főiskolán, amit szerencsére nem követett később sem szakmai „kilépő”. Azt ugyanis tudni kell, hogy az intézményben rostavizsgákat is tartottak félévente a második tanesztendő végéig. Ha valakit megbuktattak a három szakmai fő tantárgy valamelyikéből – színészmesterség, beszédművészet, színpadi mozgás ‒, az már ki is penderült a Főiskoláról. Nálunk is működött a rosta rendesen, hárman vagy négyen is kiestek, ezért már az osztálytársak felsorolásánál csak azokat említettem, akik bent maradtak. Budai Istvánt is ide számítottam, mert őt harmadév végén tanácsolták el ugyan, de kapott végbizonyítványt, csak diplomát nem. Színész lett így is, színházakban, filmekben játszott, ameddig tehette, amíg nem kötött egy elhibázott szerződést a korai halállal. De ha így is történt, osztálytársunk volt, színészkollégánk, és az emlékezetünkben megmaradt, onnan már nem szerződhet el sehová.

A zenés prózában, amit nevezhettünk „testvérosztályunknak” is, ugyanígy működött a rendszer. Csupán a tanáraik voltak részben mások, mert a délelőtti stúdiumok többségében őket is azok okították, akik minket. Osztályfőnökük, egyben színészmesterség tanáruk Simon Zsuzsa volt, a beszédművészetet Gáti Józseftől igyekeztek elsajátítani. Oda járt Bürös Gyöngyi, Pap Éva, Tiboldi Mária, Fonyó István, Győri Emil, Mécs Károly, Szokolay Ottó, Varga Tibor, Verebély Iván. Rostáltak persze náluk is, minek következtében a két osztályba felvett huszonkilenc hallgatóból tízzel kevesebbre fogyatkoztunk harmadév végére. Abban a tízben benne volt Rab Nóra is, akit első év végén küldtek el a zenés prózából. Később kitűnő újságíró, neves rádióriporter vált belőle és engem, de más évfolyamtársakat továbbra is megtisztelt a barátságával. Közülünk valónak tekintette magát, amit azzal is bizonyított, hogy az évfolyam harmincéves találkozóját ő szervezte meg az újságíró klubban. Azonkívül fényképes portrésorozatot készített rólunk az akkori Pesti Hírlapban, amelynek munkatársa volt. Szomorú tény, hogy én írtam róla nekrológot a Magyar Nemzetben, amikor Budai Pistához hasonlóan ő is korán itt hagyott minket. De ha az Ady-arcú színészről írom ezt az énregényt, abból Nóra nem maradhat ki. Hiszen amikor áttértem írónak, ő is többször figyelmeztetett arra, hogy ezt a sajátságos témát kár lenne, ha elhanyagolnám. Nórikám, hinni vélem, most a lelked is mosolyogva veszi tudomásul, hogy végre erre is rászántam magam.

*

[[paginate]]

Básti tanár úrral később már nem volt konfliktusunk, mintha időközben összeszoktunk volna. Jó pár Ady-verset elmondatott velem az óráin, másod-, harmadévben pedig meg kellett tanulnunk monológokat és következett nála is a drámákból kiemelt jelenetek eljátszása. Ha instrukciókat adott nekem, olykor kicsit csípősen tette, emlékeztetve az Esze Tamás komájára.

‒ Természetesen csak akkor fogadja el, kolléga úr, amennyiben nem ütközik a saját koncepciójával. Ha megengedi nekem is, hogy közbe szóljak és tanáccsal lássam el.

Egyik alkalommal, harmadévesek lehettünk, már Schiller Ármány és szerelem című drámájából próbáltunk éppen egy részletet. A kancellár és az udvarmester egyik jelenetét. Az előbbit én játszottam, az utóbbit Linka Gyuri. Papírtekerccsel a kezemben játszadozva adtam utasításokat neki, végig őt nézve. Ekkor Básti leállított, hogy forduljak a közönség felé, babráljak a tekerccsel, és csak annál a mondatnál, nevezte meg, nézzek az udvarmesterre, majd forduljak ismét vissza.

‒ Hidd el, Miki, ezáltal válik súlyosabbá, kifejezőbbé a monológod, és ezt a közönség is megérzi.

Nem véletlen, hogy annyi év után is felötlik bennem egy ilyen egyszerű instrukció, mert ez a „szakma”. Ami Bástinak a kisujjában volt. És ez az, mi egy jó tanártól megtanulható, de maga a színészet nem. Azt nem lehetett elsajátítani a Főiskolán sem, mert arra születni kell, mint minden más művészetre, az írásra is. Akinél ez az „aranyrög” nincs meg belül, az ne erőltesse, mert biztos a kudarc. Kár, hogy ezt nagyon sokan képtelenek beismerni és nincs gyűlölködőbb pária a dilettánsnál.

Mint említettem, a másik beszédművészet oktatónk a színészet „nagyasszonya”, Sulyok Mária volt. Olyan formátumú egyéniség, amekkora Jászai Mari lehetett, és az ilyenek csak ritkán teszik be a lábukat Thália templomába. De hogyha beteszik, olyan nyomot hagynak művészetükkel, amely később legendássá válik a következő nemzedékek számára.

Ma már így gondolhatunk Sulyok Máriára is, de nekünk még megadatott, hogy növendékként a tanítványai lehessünk. Ha bejött az órára és leült a tanári asztalhoz, a tiszteletteljes csendet is behozta magával. Ő nem csupán a szerepeit élte át, de tanárként is átélt alakítást nyújtott. Hatni akart mindegyikünkre, és mint az egyik legszebben beszélő magyar színész, természetesen a beszédünket akarta elsősorban pallérozni. Nem tűrte a motyogást, makogást, gyűlölte a henyeséget, pongyolaságot, a vers- vagy prózamondás közben „elharapott” szóvégeket. Mozdulatlanul ült az asztalnál, és ha valami nem tetszett a produkcióban, előbb szemöldökének íve emelkedett magasabbra, majd a szeme is kitágult megbotránkozó rosszallással.

‒ Mi ez? – szólalt meg csellóra emlékeztető altján. – Nem hallom! Nem értem! Miért nyeled el mohó következetességgel azokat az ártatlan szóvégeket?

A „t” betű ilyenkor úgy pattant az ajkáról, mintha bizonyítani is szeretné, hogy ezt milyen szépen ki lehet mondani. Ha utánoztuk kicsit elnyújtott hanglejtését, a szóvégi utolsó hangzókat mi is aprócska szünet után pöccintettük ki. De őt utánozni, ha diákos karikírozással is, azt jelentette, nagyon is értjük a szándékát. Tudtuk, hogy értünk szigorú és a majdani közönségért, akiknek játszani fogunk.

De nem csupán művészi beszédet tanultunk tőle. Társaim is bizonyíthatják, hogy szuggesztív lénye észrevétlenül formálta emberségünket is. Tartásunkat. Mert nála az igen igen volt, a nem pedig nem. Neki csak igazat lehetett mondani úgy a színpadon, mint az életben. Aki ezt elkerülni igyekezett, azt megvetette. Előtte valóban Thália papnövendékei voltunk és elvárta, hogy „felszentelésünk” után se legyünk méltatlanok a szolgálatra. Nem beszélt erről, csak átsugározta delejes, mélyre ható tekintetével mindegyikünkbe.

*

[[paginate]]

Pártos Géza, mint osztályfőnökünk és akkoriban a Madách Színház főrendezője kissé rendhagyó jelenség volt a szemünkben. Nem csupán apró termete okán, mert arról ki tehet, mekkorává nőtt, hanem sejtelmes és vibrálóan összetett egyénisége miatt. Már azzal is, hogy nem jött, hanem inkább besurrant a terembe, szinte észre se vettük. Csak akkor kaptunk észbe, amikor köhintett párat, jelezve, hogy már ott ül az asztalnál. Akkor gyorsan mi is a székeinkhez rendeződve helyet foglaltunk és vártuk, hogy meg is szólaljon. Ez nem ment mindig egyből, volt, amikor percekig a mennyezetet nézte tűnődve, mi meg ugyanúgy tűnődve őt. Amíg egyszer csak hirtelen felugrott, tapsolt és elkiáltotta magát:

‒Na, mi lesz már?! Folytassuk, folytassuk! Ne üljünk itt tétlenül, mert az csak elfecsérelt idő!

‒ Mit folytassunk tanár úr? – kérdezte ekkor Petényi Ica.

‒ Mi az, hogy mit? Hát amit a múltkor elkezdtünk...azt a, na...segítsen már Ica kedves, ne hagyjon kétségek között...

‒ Az a helyzet, tanár úr – jelentette ki Petényi ‒, hogy az elmúlt foglalkozáson nem kezdtünk el semmit. Végig helyzetgyakorlatokat csináltunk. Sztankaynak is volt egy jólsikerültje, az a gombócevős, remekül szórakoztunk rajta.

‒ Más nem volt? – nézett rá Pártos – Egész délután csak gombócot ettünk? Na, ne vicceljen kedvesem, ne vicceljen.

‒ Ja, igen – folytatta Ica –, a foglalkozás vége felé közölte velünk tanár úr, hogy rövidesen belekezdünk egy Móricz egyfelvonásosba, de a címét nem tetszett elárulni.

‒ Nem mondtam meg? Miért? Ica drága, nem most találta ki ezt a Móricz egyfelvonásost?

‒ De tanár úr...

‒ Jó, jó elhiszem magának, még alig használt a memóriája, de úgy látszik az enyém megkopott, mint egy sokat használt aktatáska, amiben már magam sem tudom, mi van. Hagyjuk most Móriczot, majd előbb-utóbb visszatérünk rá, de inkább utóbb. Most azonban folytassuk a helyzetgyakorlatokat, mert a múltkor ebben az ügyben nem nagyon működött a fantáziájuk. Az is mutatja, hogy maga is csak azt a gombócost jegyezte meg. Miért? Megkívánta? Na, mindegy, ha jól sejtem, önök ugye színészek akarnak lenni?

‒ Azok akarunk! – harsogtuk kórusban, mire Pártos Géza megértően bólogatott.

‒ Akkor hát – tárta szét a kezét ‒ tegyünk is valamit ennek érdekében és találjanak ki újabb helyzetfeladatokat. Na, mire várnak?

Mi tagadás, Pártos olykor szórakozott volt, de ezáltal szórakoztató is, mert ő is tisztában volt ezzel és nem átallott önmagán is nevetni. Később az is kiderült róla, hogy a maga sajátos módszereivel, szimatával ő is kiismert minket. Mivel jó rendezőként nagy empátiával is kellett, hogy bírjon, ezért a növendékeiben is felismerte az egyéniségeket. Azokra különösen is figyelt, közéjük tartoztam én is... Azonban ezt nyíltan nem mutatta ki, de lehetett érezni, kik azok. Ha drámarészletet játszatott velünk és valakinél, akit kedvelt, megtorpanást érzett a jelenetben, azt félrehívta és kettesben beszéltek erről. Mert nem akarta a többiek előtt megszégyeníteni. Nem véletlen az sem, hogy egyik vizsgaelőadásunk Csehov Három nővére – amiről később lesz szó ‒ az ő rendezésében lett siker.

*

[[paginate]]

Hegedűs Géza író drámatörténetet tanított nekünk. Mint előttünk az elődeinknek és utánunk az utódainknak. Az intézménynek már szinte részévé vált, mint Setét bácsi az öreg portás. Nehéz lenne már róla újat írnom, hiszen csaknem mindent elmondtak személyiségéről volt tanítványai interjúkban, vagy egy-két írogató színész könyvben is. Felidézték élvezetes előadásait a drámairodalom nagyjairól vagy éppen kisebbejeiről, mert azokról is úgy tudott beszélni, hogy valamelyest jelentősebbé tette őket. A raccsolása sem volt zavaró, mert kedélyes beletörődéssel csinálta, hozzátartozott az egyéniségéhez. Amivel azonban mindenki tisztában volt, hogy kivételes memóriával rendelkezett. Ezt a képességét egyszer tesztelni is akarták heccre kész növendékek, előbányászva egy valaha írt könyvet. Elolvasták, majd megkérdezték a véleményét arról. Aztán leesett az álluk, mert Géza bácsi még idézett is az olvasmányból, sőt az oldalszámot is megjelölte.

Ezért kedvelte vizsgáztatva is azokat a növendékeket, akik számára is meglepő információval álltak elő valamely drámaíróról. Velem is így járt. Az első tanév félévében az ókori szerzőkről adott elő, és én valahogy kikutattam Plautusról egy sírverset, amit egyik kollégája írt róla a halálakor. Géza bácsinak ez nagyon tetszett és jelessel honorálta kutatásom eredményét a félévi megmérettetéskor. A hibát ott követtem el, hogy az év végi vizsgán előrukkoltam egy Shakespeare-ről írt sírverssel is, fogalmam sincs már, ki írta a nagy mesterről, szerintem Géza bácsi még esztendők múltán is tudta volna, ha megkérdezem. Hanem a vizsgán akkor felháborodott, szememre hányva, hogy én sírversekkel akarok bevágódni nála, és már csak jót adott a feleletemre.

Akkor még egyikünk sem gondolta, hogy egyszer íróként a kollégája lehetek, de mikor ez bekövetkezett, kezdettől tartottuk a kapcsolatot. Kivívtam íróként is az elismerését, színészként is kedvelt, amit azzal is bizonyított, hogy A szabadság nótáriusa című történelmi regényemről ő írt egy nagyon szép, méltató recenziót az Élet és Irodalomba. Ami akkoriban bátor cselekedetnek számított, mert a Ráday Pálról szóló regény egyházi kiadónál jelent meg és az ilyeneket kerülték a világi sajtóban. Viszonzásul én írtam a református folyóiratba, a Confessioba az ő Ábrahám regéje című felemelően hatásos krónikás énekéről. Sírverset azonban nem írtam, amikor meghalt, de Géza bácsi ezt nem is igényelte volna. Inkább azt, hogy vele kapcsolatban sokunknak a memóriáján ne győzedelmeskedjen a feledés.

*

A kollégiumban egyébként mindig zajlott az élet, még késő este is. Hiszen a két felső emeleten, ahol a szobáink voltak, elég színes népség próbált összehangolódni. Nem csupán színészek, de a főiskolás tanszakok mindegyikéből laktak ott hallgatók. Színházi és filmrendezők, operatőrök, még dramaturgok is. Közülük néhányan külföldiek. Vietnámiak, kubaiak, bolgárok és mások. Nyilvánvalóan azokból az országokból ‒ hogy ismét Zord elvtársra hagyatkozzak ‒, amelyekben szintúgy a szocializmus, netán a kommunizmus épült, mint nálunk. Azokból az államokból, ahol még el sem kezdték az építkezést, sőt, kifejezetten nem is törekedtek erre, még vendégnek sem jöhettek hozzánk. A kollégiumba biztosan nem.

[[paginate]]

Ez azonban nem különösebben érdekelt minket Szilágyi Pityivel, akivel, mint tudvalevő, egy szobában laktunk. De csupán az első esztendőben, mert utána másod-, harmadévben más-más szobában kaptunk helyet ő is, én is váltakozó szobatársakkal. Kivéve, amikor már negyedéves lettem, kijárt számomra ismét egy kétágyas szoba, és magam választhattam ki a másik ágy bérlőjét is. Nyilvánvalóan egy elsőéves hallgatót. Mivel egy felsős részére elengedhetetlen az engedelmes „beosztott” is.

Hanem ez még nagyon távolinak tetszett attól, amikor még Szilágyi Pityivel laktunk együtt. Jól megvoltam vele. Megfontolt beszédű, csendes fiú volt akkoriban Pityi, de ha megeredt a nyelve, szeretett az élet dolgairól filozofálni, mondandóját széles gesztusokkal támasztotta alá. Talán ezzel akarta ellensúlyozni még előttem is, hogy ő valójában komoly ember, még ha a fizimiskája miatt mindenki a jövő komikus színészét látja is benne. Ez nem igazság és ezért egyik alkalommal kikönyörögte Bástitól, hogy ő is elmondhasson egy Ady-verset.

‒ Ne mindig csak Tóth Micut hallgassuk általában – tette hozzá ‒, mivelhogy ő hasonlít legjobban a költőhöz, de tessék elhinni tanár úr, emlékeztetek rá én is. Csak belülről.

Básti engedett kérésének és a következő beszédórán felküldte Pityit a színpadra, hogy halljuk hát azt az Ady-verset. Pityi miután felment, megállt, nagyon komoly arcot vágott, majd bemondta a címet: Ady Endre: A csontvázak katedrálisában. Már akkor alig tudtuk visszafojtani a nevetésünket, de Pityi rendületlenül elkezdte a verset: „Halál úr jó szomszédom volt / Magamat s mást ijesztgetőnek / De jaj a csontváz kupolák / Fejem fölé ívelődnek, nőnek”. Egyszerre robbant ki belőlünk a nevetés, mire Pityi sértett-szomorúan abbahagyta a költeményt.

‒ Tudod, mit, Pityi – mondta szintúgy nevetve Básti –, neked ne a Halál úr legyen a szomszédod, hanem az Élet úr. Hidd el, jobban jársz vele!

Pityit nem ítéltem el, hogy más oldalról is be akart mutatkozni, ahogy több mindenben is megértettük egymást. Mivel vidékről jöttünk, ezért bőven akadtak közös témáink a pesti hétköznapokból visszanézve. Egy tavaszi napon nagyon lehangolt volt, beszélni sem igen akart.

‒ Mi van Pityikém? Valami bánt?

Nem válaszolt, hagytam is volna a faggatást, de aztán meggondolva magát mégis megszólalt.

‒ Micukám, neked bevallhatom, de másnak senkinek. ‒ Szünetet tartott, elnézett messzire, aztán csak ennyit mondott ‒ Húz a föld. Ugye, te megérted ezt?

‒ Hogyne érteném meg, Pityikém, nagyon is.

*

A kollégiumnak szinte a tövében találtattak főiskolás törzshelyeink, az Erzsike presszó és a Bástya étterem. Ha időnk engedte, sűrűn jártunk azokba kiszakadni a diákszállós egyhangúságból. A presszóba inkább randevúzni, kávéra, süteményre hívni az éppen aktuális, vagyis újonnan kiszemelt lányt. A Bástyába pedig enni, inni, társalogni és nevetni a röptében elengedett poénokon. Ezekben többnyire én jeleskedtem, amit az is bizonyít, hogy sok ilyen elmeröppentyűm maradt fenn a színészkörökben. Olykor még ma is idézi nekem egyiket-másikat egészen fiatal teátrista, amelyekre már nem emlékszem, de ráhagyom.

[[paginate]]

Hanem a Bástyára nem csupán emiatt, de más okból is emlékeznem kell. Az ottani pincérekre, akikre főiskolásokként mint pártfogóinkra is számíthattunk. Még kölcsönt is kérhettünk tőlük, ha megszorultunk, de másban is kedveztek nekünk. Ha bementem az étterembe kevés pénzzel, Jani bácsi, az egyik felszolgáló már jött is oda hozzám. „Ha nem tévedek, fiatalúr, egy pohár sör, hozzá plusz burg rendel.” „Nem téved, Jani bácsi, maga mindig kitalálja a gondolataimat.” Aztán már hozta is a sört és egy tálra halmozva a sült burgonyát, amely észrevétlenül takarta el az odacsempészett húst. Hiszen az étlapon úgy szerepelt, hogy sertéssült plusz burg, de ugye én csak az étel krumplis részét kértem, ami viszont alatta lapult, azzal már Jani bácsi egészítette ki. Ilyen volt a másik pincér, Laci bácsi is. Ő egyszer azzal is megtisztelt, hogy meghívott vacsorázni az otthonukba, mert a felesége kacsát sütött. Miért viselkedtek így velünk ezek a jó emberek? Talán mert évek óta hozzáedződtek a mindig csóró főiskolásokhoz és egyiküket-másikukat lassan már családtagoknak tekintették. Viszonoztuk ezt nekik, amivel csak tudtuk, én is, növendéktársaim is. Rendszerint színházi belépőkkel, azokhoz könnyen hozzájutottunk, de főleg azzal, hogy a kölcsönkapott pénzt mindig megadtuk. Még akkor is, ha ők már nem is számítottak rá.

A Bástyában ismertem meg egy kedves, idősebb ruhatáros asszonyt is. Mindig jól megnézett, ha beadtam a kabátomat és egyik alkalommal megszólított.

‒ Művész úr ‒ kezdte, mely megszólítás meglepőnek tetszett számomra elsőéves hallgatóként ‒, szeretnék én magának valamit adni, ha elfogadná.

Azután benyúlt pultja belső polcára és kiemelt onnan egy papírtekercset.

‒ Ez lenne az. Tessék, nézze meg!

Széthajtottam a tekercset, mely egy rézkarcot tartalmazott, rajta Ady Endre álló pózban, kezében nyitott könyvvel.

‒ Boldogfai Farkas Imre munkája – világosított fel az asszony ‒, fordítsa meg, mert a hátoldalán az én ajánlásom olvasható.

Megfordítottam és ez volt oda írva: „Ady alteregójának. Egy ismeretlen néni.”

‒ Ezt valóban nekem tetszene adni?

‒ Igen, ha nem utasítja vissza.

‒ De hát mivel érdemeltem ki ezt a bizonyára értékes művet?

‒ Ugyan már ‒ mosolygott a néni ‒, azzal, amit már el is olvasott. Senki más nem kaphatná meg, mert amikor először megláttam magát, rögtön tudtam, hogy ezt kinek kellett megőriznem.

‒ Nagyon köszönöm, de ha megkérhetném, írja rá a nevét is.

‒ Nem. Azt szeretném, ha így maradnék meg az emlékezetében.

A rézkarcot később bekereteztettem és elkísért a különböző lakásaimba. Most is itt van a szobám falán más képek társaságában, a gyermekeim kisebb korukban, ha meglátták, mindig ezt kiabálták: Apa! Ott van apa! A barátoknak, ismerősöknek el szoktam mesélni a kép történetét, azzal, hogy egy ismeretlen néni ajándékozta nekem, aki azt kérte, maradjon meg így az emlékezetemben. Kívánsága teljesült.

*

[[paginate]]

Ahogy az emlékeimben köszönnek már vissza azok a hajdani lányok, nők, akik főiskolás létezésemet elviselhetőbbé tették. Arankához hasonlóan, aki az énregényem elején már szerepelt és bíztatott az Ady-arcú színész felidézésére. Már ő is emlegette a bölcsészmenzát, ahol naponta én is megfordultam. Olykor Linka Gyurival mentünk ebédelni végigsétálva a Rákóczi úton, majd a Petőfi utcán a Váci utca sarkán található étkezdéig.

‒ Na, Micu ‒ állt meg a bejárati ajtó előtt Gyuri ‒, megismételjük a múltkori belépőnket?

‒ Miért ne, Gyurikám, legalább gyakoroljuk a szakmát.

Erre Linka kivárt egy kicsit, mintha a végszót fülelné, majd hirtelen megragadta a kilincset, kitárta az ajtót és berontott a tágas nagy terembe.

‒ Figyelem! Figyelem! –kiáltotta − Csöndet kérek! Nagy hírt hívattam közölni!

A kanalazás elhalkult a bent lévők részéről, minden szem rászegeződött, mire Gyuri, mint egy ajtónálló meghajolt és kifelé mutatott.

‒ Kedves étkező menzakosztosok, most megtisztel benneteket a jövő nagy teátristája, Tóth Miklós!

Ekkor bementem én is, úgy integettem, mint Kádár a tribünről és ezt mondtam:

‒ Megtiltom, hogy felálljatok! Kivételesen maradhattok ülve!

Kell-e említenem, hogy milyen zúgás, morgás keletkezett erre és egyesek nem átallották azt kiabálni: Ripacsok! Ripacsok!

Mi pedig Gyurival odaandalogtunk ahhoz az asztalhoz, ahol a legszebb bölcsészlányok ebédeltek és letelepedtünk közéjük.

Nem állítom azonban, hogy meghódítandó szerelmi partnereknek csupán az Ady-rajongó bölcsészlányok kínálkoztak. Természetesen elsősorban azok, de más területeken is szívesen fogadták közeledésemet a nők. Harmad-, negyedéves koromban szokásommá is vált megvizitálni a főiskolán első felvételijükre váró lányokat. Éppen mentem is fel egyik alkalommal az Ódry terem előterében izgulókhoz, Petényi Ica meg jött lefelé a lépcsőn.

‒ Hová mégy, Micukám? – kérdezte. – Elárulnád nekem is?

‒ Hát hogyne, Icus, egy jó héját megyek fogni, mert szeretném megízlelni én is, amit nagy hasonmásom megírt, milyen élmény lehet a héja nász az avaron.

Petényi Ica úgy nevetett, hogy majdnem legurult a lépcsőn. Nekem pedig arra kellett ügyelnem később, hogy olyan „héját” szemeljek ki, akit nem vesznek fel az első felvételin, mert akkor vihetem megvigasztalni az Erzsike presszóba.

Azért szerencsére akadtak olyan nők is, akik, ha tudomásul is vették Adys hasonlóságomat, azt másodlagosnak tekintették. Engem kedveltek, a jövendő színészt, aki jól mond verseket, szerelmeseket is, nemcsak Adytól és ezáltal veszi le őket a lábukról. Ha az Erzsike presszóban a kezüket fogva, nagy szemét bűvölőn rajtuk tartva csendesen szaval nekik. Ugyanez a Városligetben is megismételhető volt, séta közben vagy egy padon ülve a tó közelében.

Miért is vonzódtam annyira a nőkhöz főiskolás koromban? Ahelyett, hogy karrieremet építgettem volna, mint nem egy társam akkor is már. Szerencsére ez a művelet nagyon nem érdekelt, ahogy később sem soha. Ez ugyanis sajnálatra méltó robot, melyre mindig készen kell állnia a karrierhajhásznak és úgy hogyan is szakíthatna időt a nőkre. Ellentétben velem, aki meg rájuk szántam a legtöbb időt. Mert mellettük biztonságban érezhettem magam a külvilág fenyegető bizonytalanságával szemben. Például, ha vigyázatlanul magamra vontam valamivel a marxista tanár figyelmét. Már harmadévesek voltunk, amikor páran vitatkoztunk vele valamin, és én is elmondtam a véleményem, akkor rám nézett és így szólt:

‒ Tóth, maga jobban teszi, ha hallgat. Mert vagyunk itt még páran, akik tudjuk, hogy vaj van a fején!

Kedvem lett volna rákérdezni, hogy melyik ’56-ban köpült „vajra” gondol. A tiszalúcira vagy a miskolcira, mert az nem mindegy. De persze eszem ágában sem volt megkérdezni, kiszálltam a vitából és otthagytam őket.

Ebből is érezhető, hogy főiskolás létezésem alatt nem szakmailag tartottam attól, hogy kitessékelnek az intézményből, hiszen bíztam a tehetségemben. Mégsem engedhettem el magamat belülről, mindig figyelnem kellett azokra a kis „őrtüzekre” a tudatom alatt, amelyek a veszély közeledtét jelezték. Mert nem sejtettem, mikor nyúlhatnak utánam a rendszer csizmanadrágos, félszemű pribékjei. Akik változatlanul közöttünk jártak. Köszönöm nektek, hajdani lányok, kedveseim, hogy a fiatalságotokkal, szépségetekkel, a szerelmetekkel eltakartatok előlük.

*

[[paginate]]

Említettem már, hogy a kollégiumban laktak filmrendező hallgatók is. Egyiküket Csoór Gáspárnak hívták. Magas, jóképű fiatalember, szelíd mosolyú, látszott, hogy még az is belülről fakad nála. Nem megjátszott, mint sokaknál, akik, ha széthúzzák a szájukat, azt is érdekből teszik. Előzőleg a Képzőművészeti Főiskolára járt, majd úgy döntött, hogy inkább filmrendező szeretne lenni és jelentkezett a mi Intézményünkbe, ahová egyből fel is vették. Ez is azt bizonyítja, hogy már a felvételi bizottságban is megérezhettek valami átlagon felüli képességet benne. Amivel később a társaira is hatni tudott. Mi is láttuk, hogy a szobájában vagy a klubhelyiségben rendszeresen találkozott néhány filmes hallgatóval, akik valósággal „csüggtek” a szavain. Olyanok is, akikből később ismert filmrendezők lettek, de akkor még egyértelműen Csoór Gazsit tekintették a legkülönbnek maguk között.

Színészhallgatók is szívesen keresték a társaságát, igaz, más leendő filmrendezőét is. Mert ki ne akart volna filmezni, akár csak egy kisebb epizódban is feltűnni a moziban. Főszerepről már nem is beszélve. Emlékszem, milyen irigység övezte Sztankay Pistát, aki már másodéves korunkban főszerepet alakított az Égrenyíló ablak című filmben. Ott ültünk annak a bemutatóján az Uránia moziban és bámultuk Pistát, hogy tevékenykedik a vásznon. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy örömünkben majd kiugrottunk a bőrünkből, sőt nagyon is benne maradtunk. Keserűen tudomásul véve, hogy csak őt húzták ki egy főszerepre, mint ötöst a lottón, nekünk továbbra is várni kell a nagy nyereményre.

Akkoriban jöttem össze Csoór Gazsival, akivel szimpátia alakult ki közöttünk. Pedig nagyon nem is kerestük egymás társaságát, neki különben is megvolt a sajátja, de ha összefutottunk a kollégiumban, mindig szántunk időt egy kis beszélgetésre.

Egyik alkalommal lementünk a Bástyába meginni egy pohár sört és akkor ott Gazsi nagyon őszintén beszélt hozzám. Valahogy úgy, mintha régi barátok lennénk. Bevallotta, azért választotta a festészet helyett a filmrendezést, mivel ezáltal nagyobb közönséghez szólhat. Mert mondanivalója bőven lenne, amiket nem szeretne magában tartani és kibeszélésükre a film a legalkalmasabb műforma. Természetesen nem a kommersz, tünékeny alkotás, mert ilyennel csak a szotyola, pattogatott kukorica árusnak tenne kedvére és az emberi lélek kívül maradna, mint egy nemkívánatos vendég. Akkor pedig mi értelme lenne az egésznek?

Nem szóltam közbe, amíg beszélt, mert hallgatásra intett a lelkesedése. Egy olyan fiatalemberé, aki már akkor biztos volt az elhivatottságában. És egyszerre megértettem, miért is vonzódtak hozzá úgy a társai.

Aztán hirtelen elhallgatott, erősen a szemembe nézett, mintha szuggerálni akarna és ezt mondta:

‒ Veled pedig el fogom készíteni az első Ady Endréről szóló játékfilmet. Mert úgy érzem, nem csupán kívülről hasonlítasz a költőhöz, de belülről is. Nem most jutott eszembe, gondolhatod, hanem amikor először megláttalak. Akkor döbbentem rá a lehetőségre, amit nem szabad elszalasztani. Hiszen ki tudja, mikor születik még egyszer hasonlóságában is ennyire alkalmas színész Ady megformálására, mint te. Elhiszed, hogy meg fogom csinálni?

‒ Elhiszem, Gazsi – válaszoltam erre ‒, mert te olyan ember vagy, akinek csak hinni lehet. Ha úgy látod, hogy el tudnám játszani Adyt, akkor ezt úgy látom én is.

‒ Lásd úgy – mondta Gazsi –, de azt is látnod kell, hogy egyelőre csak a szándék van meg mindkettőnkben. De a szándék szüli a megvalósítást és én hiszem, hogy létrejöhet az a film. Ady Endre miatt is. Hiszen abszurdum, hogy idáig nem jutott eszébe senkinek filmet csinálni róla. Egyetlen mentségük, hogy eddig nem akadt rá alkalmas főszereplő, ezért a lehetőséget kénytelenek voltak meghagyni nekünk!

Nevettünk ezen, kóstolgattuk a sört, újabb pohárral is, ha az előző elfogyott, és én akkor valóban úgy hittem, hogy eljátszhatom Ady Endrét egy filmben. Eleget téve mindazoknak, nem csupán a nőknek, akik akarták volna, hogy a hasonlóságomat ily módon is kamatoztassam. De hát ez tőlem függött a legkevésbé. Ahhoz nagyon kellett, hogy ez Csoór Gazsiban is megfogalmazódjon. Valaki olyan reménybeli filmrendezőben, aki ezt komolyan is gondolja.

Csak arra nem gondolt Gazsi, amikor az Ady-filmet tervbe vette, de hát miért is gondolt volna rá egy fiatalember, hogy alig egy esztendő van már csak hátra az életéből. Az a szörnyű kórság, a rák, amely azóta is szedi áldozatait, őt sem kímélte. Halála mindenkit megrendített. Temetése, amelyen nagy számban megjelentünk, mintha csak elkeseredett demonstráció lett volna részünkről egy alig élt tehetséges ifjú elmúltáért. Akinek csak a kezdet töredéke jutott, a beteljesülő folytatás végleg elmaradt.

Ott álltunk a koporsót nagy ívben körbe kerítve, arcunkon a veszteség bódult tudatával, és ekkor látni véltem Gazsit az egyik márvány sírkeresztnél megjelenni. Kezében hordozható kamerával, amelyet ránk, gyászolókra irányított, és végigsvenkelt minket. Aztán lassan leengedte a gépet, elmosolyodott, és mint rendező a sikeresen felvett jelenet után, ezt mondta: ennyi. Majd hirtelen eltűnt, hogy hová, azt csak Isten tudhatta, mi már nem.

(Folytatjuk)