Hatalmas mitikus madár száll méltóságteljes nagy, lassú, szárnycsapásokkal a nézőkkel szembe a vetített háttérből, majd ugyanez a madár az opera utolsó pillanatában szintén megjelenik és elszáll… Ekkor érti meg a néző, hogy a nagy, mitikus madár nem más, mint a hun uralkodó lelkének szimbóluma. Attiláé, aki belépett a történelembe, majd 453-ban, észak-itáliai hadjárata után elhagyja a világot.
Az ötödik században élt hun király személye Giuseppe Verdit is megihlette és viszonylag fiatalon, Zacharias Werner: Attila, König der Hunnen (Attila, a hunok királya) című drámája nyomán, hasonló című három felvonásos operát komponált. Az ősbemutató 1846. március 17-én volt a velencei La Fenice színházban. A szövegkönyv megírásával Verdi, Francesco Piave-t bízta meg, de befejezésére már emistocle Solera-t kérte föl, mert elégedetlen volt Piave librettójának befejezésével. Az opera bemutatásának idején már érezhető volt az európai népek egyre erősödő szabadságvágya, amely két évvel később az 1848-as forradalmakba torkollva végigsöpört a kontinensen. Ebben a hangulatban az „Isten ostoráról” komponált mű erős üzenet volt, amelyben testet öltött a leigázott nemzet szabadságvágya.
A mára már 1570 éves történelmi valóságban, 452-ben, a művelt, keresztyén Európában megjelenik a pogány, barbár hódító. Seregei fölperzselik a földet, lenyilazzák és kardélre hányják a lakókat, mindenkit, aki ellenáll. A hun csapatok Róma felé közelednek, ám egy álom és annak valóságos megismétlődése megálljt parancsol a hun királynak. A valóságban is megjelenik előtte a római pápa, aki Isten üzenetét hozza – miként az álomban is –, ez pedig erős, isteni figyelmeztetés a királynak arra, hogy személye csupán a halandók ostorozására kapott engedélyt az égiektől, a föld azonban, amelyet éppen elfoglalni készül, az istenek földje. Oda már nem léphet be. A király megrendül az álom és valóság egybecsengésétől, hallgat az üzenetre és megkíméli Rómát, sőt, leborul a pápa előtt. Hadai azonban addigra már fölégették Aquileiát, uralkodóját megölték, lányát a hercegnőt pedig az elfogott nőkkel együtt a király elé hurcolják.
[[paginate]]
A hun királynak megtetszik Odabella hercegnő bátor, merész kiállása hazájáért, sőt, beleszeret a lányba. Még elkobzott kardját is visszaadja, szabadon bocsátja. A lány bosszút forral, miközben még kedvesét is meg kell győznie arról, hogy csak látszólag csatlakozik a hunokhoz, hogy majd adandó alkalommal, mint a bibliai Judit, igazságot szolgáltasson népének és megölje a hódítót. Több, szövevényes fordulat után terve végül sikerül. Megöli Attilát, ezzel pedig megmenti hazáját a további népirtástól.
Magyarországon, a velencei ősbemutató után több mint 125 évvel állították először színpadra az operát. 1972. július 7-én ugyancsak a Margitszigeti Szabadtéri Színpad örvendeztette meg az operabarátokat az Attila műsorra tűzésével. 2004-ben ugyanitt láthatta a közönség ismét a három felvonásos operát. A mostani, legújabb előadást kétszer, augusztus 12-én és 14-én játszották, nem túlzás azt mondani, hogy fergeteges sikerrel. Ennek alapvető oka persze az énekesek nagyszerű teljesítménye. A címszereplő Bretz Gábor basszista, hangban és alkatilag is telitalálat volt a szerepre. Nagyszerű alakításában árnyaltabb figurát hozott, mintha az csupán a hun hadsereg vezére lenne. Határozott, erős, nagy formátumú, de hadi elképzelésein változtatni is tudó, bölcs és előrelátó uralkodó alakja lép a néző elé. A női főszereplő Maria Agresta fiatal olasz szoprán, aki nagy, nemzetközi operatársulatok rendszeres föllépője, és jeles énekversenyek győztese. Tökéletesen alakította a hazájához és a hunok ellen küzdő kedveséhez hűséges lányt, aki amazonként, halált megvető bátorsággal viszi végbe tervét – a hun király megölését.
[[paginate]]
Az olasz nyelvű előadás megértését magyar és angol nyelvű felirat segítette. Az operaelőadás valóban fergeteges sikeréhez, az énekesi teljesítmények mellett a rendezés, a díszletek, jelmezek, mindenekfölött azonban az animációs filmes hatás, a koreográfia is hozzájárult. A Magyar Állami Operaház zenekarának és énekkarának, meg a Feledi Projekt Táncegyüttesnek nagyszerű együttműködése tökéletessé tette az előadást. Az ún. félszcenírozott előadáson az animált mozgóképes háttér korlátlan lehetőségeket kínált. Vágtató hun lovasok, lángoló városok, háborgó tenger, napfelkelte, csöndes, madárdalos erdő – az áriák, kettősök, kórus- és táncjelenetek méltó hátteréül szolgált. Csak remélni lehet, hogy Giuseppe Verdi: Attila c. operáját nem kell ismét évtizedekig nélkülözni az opera barátainak.
Jó kezdeményezés volt emellett, hogy a Margitszigeti Víztoronyban „Attila a hun király” címmel kiállítást rendeztek, amely a valóság talajára próbálta helyezni azt a kort és a nagykirály személyét, hogy a „barbár”, Isten ostorából árnyaltabb kép rajzolódjon ki róla, a rendelkezésre álló írások, tárgyak, ábrázolások segítségével. A történetírás hitelesnek tekinti a kortárs Priszkosz bizánci rétor és történetíró-diplomata beszámolóját, aki 448 körül, személyesen is megfordult Attila udvarában. Ő, a nagy hun királyt művelt, nagy formátumú, latinos műveltségű uralkodónak mutatja be, aki az árulást keményen büntette, de bölcs volt és előrelátó, ugyanakkor kegyesen bánt azokkal, akik előtte meghódoltak. Vallásáért, hitéért senkit nem üldözött. A mi Képes Krónikánk – és ennek nyomán a margitszigeti előadásokra kiadott tájékoztató – így mutatja be őt: „Attila, Isten kegyelméből Bendegúz fia, a nagy Magyor unokája, ki Engadiban nevelkedett, a hunok, médek, gótok, dánok királya, a földkerekség ijedelme, Isten ostora”. Valóban, méltatlanul keveset tudunk róla. A margitszigeti Verdi opera előadás és az Attila koráról rendezett kiállítás talán közelebb hozza személyét, emlékét és a valóságot is.
Gimesi Zsuzsa
Fotó: Margitszigeti Színház – Gálos Mihály Samu