A vallási- és hitvilág egyik központi fogalma, az áldozat, úgy tűnik, a mai világi közéletben is egyre nagyobb jelentőségű téma, persze más összefüggésben. A Politikatudományi Szemle 2021/1. számában^[1] olvasható: „Ha valaha, a heroikus korban, a napnyugati kollektív képzeletet hősök népesítették be Héraklészől James Bondig, a keresztes lovagoktól az ’56-os szabadságharcosig, akkor manapság inkább áldozatok kultuszát ápoljuk a családon belüli erőszaktől kezdve a klímakatasztrófáéig, az 1944-es német megszállásétól a metoo-éig.”

Amiről az alábbiakban írok, azt a pszichológia áldozat-mentalitásnak (victim mentality) nevezi. Olyan egyéni és akár közösségi stratégiáról van szó, amely által a köz- vagy magánélet bármely szférájában az áldozati álarc mögé bújva sakkban lehet tartani az ellenfelet. A tünetek a következők: mások hibáztatása, külső tényezők túlhangsúlyozása a belsők ellenében, összeesküvések, kényszerítések, manipulációk vizionálása, a választási szabadság hiányának hazug rémképe, szenvedések érzelmeket keltően színes ráterhelése a környezetre, és mindeközben szimpátia és megindultság követelése. A szegény áldozat „én” és a gonosz tettes „ő(k)” szembenállása. Az ilyen önjelölt áldoztat valójában sokszor agresszor, aki elvárja, hogy mások szégyelljék magukat az övéktől eltérő gondolkodásmódjuk miatt. Ez általában passzív agresszióban nyilvánul meg, de sajnos, ahogy a BLM „mozgalomban” láttuk, az események nem mindig állnak meg itt és, aktívba is átcsaphatnak.

A közéletet tematizáló, nagy hatású, harcos identitásmozgalmak, a MeToo, a BLM, vagy a Love is Love is közös abban, hogy látszólag mindegyik az áldozatok felszabadítását, igazságtételt, katarzist tűz ki célul maga elé. A felszín alatt azonban egyúttal mindegyik vélt vagy valós tettesek ellen is hangol. Stigmák ellen lép fel, miközben látens módon maga is stigmákat oszt. Általánosítások, meghaladottnak kikiáltott szerepek ellen száll síkra, és közben általánosít, megszégyenít. Sérelmeket dédelgetve sározza be az aktuálisan tettesnek, bűnbaknak kijelölteket. Ebben a narratívában a gyengeség lett az új erő, a szánalmasság az új hősiesség. A hősök irígylését felváltotta az áldozatok sajnálata. A szenvedését elrejtő, a családban és társas kapcsolatokban elrejtett támogatást kereső áldozatból mára a nyilvánossághoz apelláló szabadságharcos lett.

Az áldozat-kártya megjelenhet egyéni játszmákban (bántalmazási kártya válási vitáknál, kisebbségi kártya rendőri intézkedéseknél, diszkriminációs kártya munkaügyi döntéseknél), valamint közösségi-társadalmi szinten is. Szinte mindegy, hogy valaki valóban áldozatnak tartja magát, vagy tudatosan játssza ki ezt a kártyát. A kettő egyformán veszélyes. Éppen úgy, ahogy a rasszizmus, vagy a bántalmazás, ez is egyaránt lehet tudatos, vagy észrevétlen, akár maga az elkövető számára is láthatatlan, öntudatlan viselkedés. El kell ismerni: amit a magát áldozatnak mondó bántalmazásnak, rasszizmusnak vagy homofóbiának nevez, lehet, hogy tényleg az is. De nem mindig és feltétlenül az, és pláne nem mindig minősül jogilag is annak. Szilvay Gergely találóan ír erről a Mandiner folyóirat 2021. május 27-i számában: „Az áldozatokról onnan tudni, hogy áldozatok, hogy annak mondják magukat. […] De hogy bemondásra fogadjunk el „megéléseket” és személyes történeteket, csak mert állítólagos áldozatok mondják, az szembemegy a józan ésszel és a tudományos normákkal is.”

[[paginate]]

Szeretném leszögezni: nem vagyok jobb a másokat stigmatizálóknál, ha őket ugyanúgy stigmatizálom. A kampánnyá vált MeToo-mozgalomnál nem kevésbé káros a MeToo-ellenesség vagy -tagadás. A pride-kampányok melletti és elleni indulatok gyakran teljesen azonosak, csak ellentétes előjelűek. A politika célja ezen indulatok felerősítése, a szembenállások ébren tartása a megfelelő oldalon. Mivel én nem vagyok politikus, nekem nem ez a célom. A káros indulat megítélésénél nem az a kérdés, hogy ki melyik oldalon áll, hanem az, hogy mi mozgatja a feleket: a gyűlölet, vagy a szeretet. A keresztyén kontextus szerint valójában ez a két egymással szemben álló oldal, nem a jobb-bal, konzervatív-liberális, hagyományos-progresszív. A célom most pusztán az áldozat-kultusz jelenségének bemutatása, remélhetőleg elkerülve a szokásos „a másik a hibás” érvelés kliséit.

Az áldozat-mentalitás ugyanúgy pusztító, mint a rasszizmus, a kapcsolati erőszak, vagy a homofóbia, csak éppen kevesebb szó esik róla, mert nehezebben felismerhető, és nehezebb fogást találni rajta. Az erről való szükséges és értelmes beszéd elfojtásának jól bevált módja az „áldozathibáztató” bélyeg rásütése azokra, akik egyáltalán csak szóba hoznák a témát. Eszerint az, aki az áldozatszerep kihasználásáról, az azzal való zsarolásról beszél, az érzéketlen, politikailag inkorrekt, vagy egyenesen tettestárs. Tabusítás ez a javából, a közélet tematizálásáért folytatott harc állomása, amely szerint az áldozatok közrehatásának vagy igazmondásának vizsgálatáról a közbeszédben szó sem eshet. Az áldozat hibáztatása a tettes helyett természetesen elítélendő, de én most nem az áldozatot hibáztató, hanem az áldozatnak álcázott tettesekről írok.

Közösségeknél különösen aggasztó az az identitás, amelyet elsődlegesen - vagy akár kizárólagosan - az áldozatszerep tart életben. Keresztyénként írom e sorokat, tehát kívülállóként, de megkockáztatom, hogy nem helyes, ha a zsidóság fő jellegadó vonásként a holokauszt fájdalmát ápolja, a többezer éves, az egész nyugati világnak gyökeret adó gazdag kultúra és az Örökkévaló általi kiválasztottság fennkölt érzése helyett. A vélt vagy valós áldozatszerep dühe konzerválja a konfliktust, újabb és újabb agressziót szül.

Nem kérdés, hogy a homofóbia, rasszizmus és szexizmus elutasítandó. Ohne wenn und aber. De az áldozat-mentalitás azt is ilyen bélyegekkel látja el, aminek ezekhez semmi köze sincs. A választás szabadságának és a szabad véleménynyilvánítás gyakorlása nem homofóbia, nem rasszizmus, és nem is szexizmus, következésképpen sincs ilyen áldozata sem. Ha tudatosan keresek a magamétól ellentétes nemű párt vagy az enyémmel azonos bőrszínű barátot, az nem elmaradottság vagy konzervatív beállítódás, hanem döntési szabadságom gyakorlása. A hetero identitás támogatása, felvállalása, akár különbnek tartása nem jelent homofóbiát. A homo identitás elfogadása, támogatása sem haladás, progresszió önmagában, hanem csupán az, ami: szubjektív értékválasztás. Döbbenetes a szólásszabadságot az áldozatkultusz oltárán feláldozó friss finn ügyészi döntés: a volt belügyminiszternek bíróság elé kell állnia, mert a Bibliából idézett a Pride kapcsán.

[[paginate]]

Az emberiség szégyene, hogy vannak bántalmazott nők. Ezt le kell szögezni, ki kell mondani. De lehet, és kell beszélni arról is, hogy vannak nők, akik visszaélnek mások hiszékenységével, és érdekből molesztálást állítanak akkor is, ha nem történt ilyen. Sőt, vannak nők által bántalmazott férfiak is. Egy viszonylag friss tudományos tanulmány[2] is elérhető erről, de könnyedebb stílusú írások is olvashatóak a nyomtatott és internetes sajtóban erről a témáról. Tény, hogy családon belüli erőszak égbekiáltó bűn, és vitathatatlan, hogy áldozatai többségében nők. De az is nyilvánvaló, hogy vannak olyanok, akik ennek a farvizén evezve próbálják saját céljaikat elérni. Akik üldöztetést kiáltva igyekeznek behozni valamit abból, amit máshol az életükben nem kaptak meg.

Egyesek szerint az LMBTQ-embereknek még mindig sok diszkriminációval kell szembenézniük. De vajon milyen valóságalapja van ennek a részvétet keltő állításnak? A jogi megkülönböztetést ugyanis jogrendszerünk megfelelően szankcionálja. Arról lenne netán szó, hogy házasságot ők nem köthetnek, gyermeket közösen nem fogadhatnak örökbe? Felmerül tehát a kérdés: vajon van házassághoz, örökbefogadáshoz való alanyi jog? A jogi helyzet az, hogy bizony nincs, még ha sokan örülnének is neki. Magányos emberek így igényelhetnének házastársat az Állami Házassági Hivataltól. Gyermektelenek e jogra hivatkozva követelhetnének örökbefogadottat a gyámhatóságnál. El kell bizony fogadni mindenkinek: Magyarországon a házaság fogalma régen is, ma is, nem bármit, hanem konkrétan és kizárólagosan egy férfi és egy nő életközösségét jelenti. Nem kötelező házasságban élni - eldöntheti bárki szabadon, hogy él-e vele. Hasonlóképpen, nem lehet az azonos nemű szülők közös gyermeknevelését sem családnak nevezni. Legyen merszünk kimondani: nem áldozat, hanem agresszor az, aki azt kifogásolja, hogy nem alakíthatja szabadon a nyelv fogalmait és a józan észt.

Az amerikai nagykövetség 2020-as, a homofóbia elleni világnap (május 17.) alkalmából kiadott közleményéből idézek: „Az emberi jogok egyetemlegesek, és az LMBTQ emberek ugyanolyan tiszteletre, szabadságjogokra és védelemre jogosultak, mint mindenki más.” Ha lehetett volna, én aláírtam volna ezt a mondatot. Ugyanolyan tiszteletre, és nem magasabbra. Ez evidencia, vitán felül álló kijelentés. De ebből nem következik sem házasság, sem család. Itt megint ugyanarról van szó: áldozat szerepbe helyezkedve próbál nyomást gyakorolni egy csoport a közvélekedésre, és közben átírni egy fogalmat. Ennek a térfoglalásnak az elutasítása semmiképpen sem homofóbia. A szabad választás feltételezi például, hogy legyen lehetősége a szülőknek olyan óvodát, iskolát keresni, ahol nem esik szó alternatív nemekről, homoszexualitásról. Horribile dictu, a hagyományos nemi szerepeket tekinti alapnak.

[[paginate]]

Vajon mi lesz a következő lépés? A pedofilok, bigámisták, vagy vérfertőzők mint áldozatok „felszabadítása” a társadalmi elnyomás alól? A ma még elítélendő elkövetők a holnapi áldozatok? Tőlünk nem olyan messze, a német liberálisok pár hónapja komolyan javaslatot tettek a vérfertőzés büntethetőségének eltörlésére. Lehet, hogy hamarosan a fősodratú média is védelembe veszi ezeket a – nevezzük így – jelenségeket, ahogyan tette ezt az eddig szalonképessé tett szexuális kisebbségekkel. Ma már nem lehet olyan hollywoodi filmmel találkozni, amelyben az LMBTQ-karakter negatív hős lenne. A történetben ő csak áldozat lehet, gyűlölt, ellenszenves figura még véletlenül sem. Holott a valóságban bizony vannak gonosz, aljas melegek is – így van ez a heterók között is. Ki tudja, talán már készülőben vannak a rokonszenves pedofilokról, szerethető vérfertőzőkről szóló forgatókönyvek.

Jó hír az áldozat-mentalitásúak áldozatai számára, hogy bizonyítás nélkül besározni jogállamban (egyelőre) senkit nem lehet. A bíróságok (legalábbis egyelőre) nem az áldozatok bemondása, vélt vagy valós sérelmei, hanem bizonyítékok alapján hoznak ítéleteket. A progresszió azonban a jog területén is, lassan, de biztosan terjed: elég egy pillantást vetni az éppen az amerikai szenátus előtt fekvő Equality Actra[3]. Ez az – egyelőre – javaslati fázisban lévő törvény a férfiak és nők közötti diszkrimináción túl már a partnerre vonatkozó „szexuális orientáción”, valamint a saját magára vonatkozó „gender-identitáson” alapuló megkülönböztetést is tiltja. Mindezt az élet számos területén, a lakáskiadástól a munkaügyeken és a banki hitelfelvételen át az esküdtszékek működéséig, újabb baloldali állami beavatkozást létrehozva a magánélet- magántulajdon és vallásszabadság területén. A törvény megtiltaná azt is, hogy a nemek szerint elkülönített helyiségek (illemhely, öltöző) használatát korlátozzák azok számára, akik identitásuk alapján nem a születési nemük szerintit választanák. Látszólag a választás szabadsága ezzel kiteljesedik. Valójában a hagyományos gondolkodás szabadsága kerül lassan zárójelbe az uralkodó ideológia árnyékában.

Azért van jó hír az áldozat-mentalitásúaknak is: ki lehet törni az áldozat-szerepből. De csak annak, aki ezt valóban akarja. Az áldozatruhát levetve is sokszínű, örömteli, teljes életet lehet élni, amelyben fel lehet fedezni saját örömöket, mások szégyenérzetén, lelkiismeret-furdalásán túl is. Aki elfogadja helyzetét, és azt, hogy akár javára is lehet az a terhelés, próba, amin átmegy, az többé már nem áldozat. Hanem szabad ember, aki adott esetben maga adja oda azt, amit más igazságtalanul követel tőle, felismerve, hogy a másiknak talán nagyobb szüksége van rá, ő pedig nélküle is tud élni. Nem a szenvedés iránti perverz vágyból, hanem krisztusi módon, önként, a másik embert maga elé helyezve. A bosszú ugyanis tabu, az egyetlen igazi tabu. A keresztyén hit szerint egyedül Istené a bosszúállás. Csak így állhat meg az ördögi kör, a kölcsönös agresszió: ha a szembenállók közül az egyik leszáll a gyűlöletvonatról.

[[paginate]]

Mi lehet tehát a megoldás? Fel lehet venni az alázat alapállását a tettesekkel, például az áldozat-mentalitásúakkal szemben! Különben dühös, indulatos reakció lesz a válaszunk provokációjukra, és ez őket igazolja. Az áldozat-mentalitás áldozatai szerepében tetszelegni ugyanúgy áldozat-mentalitás. De ki kell mondani bátran: ők valójában tettesek, akiknek semmi közük a valódi áldozatokhoz. Ők a valódi áldozatok vámszedői, a békéltető missziók potyautasai. Akik találtak egy legitimnek elfogadott, sőt egyre inkább támogatott módot saját indulataik szabadjára engedésére.

Most, ha a naptárra nézünk, már túl vagyunk a faji megkülönböztetés elleni küzdelem világnapján (március 21.), a homofóbia elleni világnapon (május 17.) de még hátra van a nők elleni erőszak elleni küzdelem világnapja (november 25.). Vajon mikor lesz az áldozat-mentalitás, áldozatbiznisz elleni küzdelem világnapja? Jó lenne, ha a naptárban minden nap a józan ész napja lenne. Ezen az összes napon bátran éljünk hagyományos értékrendünk szerint, gyűlölet- és bosszúmentesen.

Keresztyén szemmel éppen ez a gyűlölet- és bosszúmentesség a legfontosabb. Hiszem, hogy van indulatmentes út áldozatok és tettesek számára egyaránt. Ez az egyetlen ösvény a krisztusi út, az alázat, szeretet és a józanság útja. Jézus nem társadalmi harcot vívott, bár azt várta tőle egy áldozatszerepben élő nép, hogy felszabadítsa. Őt a globalista baloldal (a rómaiakkal paktáló Heródes-párt) és a nemzetiek (a zsidó farizeusok) egyaránt el akarta tenni láb alól. Jézus követői és ellenségei ma is, mind a jobb, mind a baloldalon megtalálhatók. Még a keresztyén tábor is megosztott ilyen értelemben. Jézus nem ideológiai harcot vívott, ő az egyes emberek szintjén akart változást, megtérést, véget vetve a bűn rabságának. Az emberek azonban inkább szeretnek társadalmi szintű igazságokkal foglalkozni, az ellenséges csapatot hibáztatni, mint saját nyomorúságukkal szembenézni. A társadalmi mozgalmakkal, ideológiákkal mindig könnyebb azonosulni, lelkesedni, mint magunkban rendet tenni.

Jézus példája félreérthetetlen üzenet minden, magát áldozatnak érző ember számára is: Ő tényleg áldozat volt, mégsem vádolta, zsarolta, hibáztatta tetteseit. A magyar nyelvben az áldozat szó egyaránt jelenti a sérelmet szenvedő személyt (victima) és az Istennek elkülönített felajánlást (sacrificium). Míg az első negatív töltetű, az utóbbi magasztos, szent dolog. Rajtunk múlik, hogy melyik szerint éljük meg a velünk történteket. Másokat zsaroló victimából kereszthordozó sacrificiummá válhatunk a megtérés által.

Jézust a keresztyén tanítás szerint nem mások áldozata volt, hanem önmagát áldozta fel másokért. Őt kövessük: ne gyűlöljük se a tetteseket, se az áldozat-mentalitásúakat - de ne is dőljünk be nekik. A bűntettesek valódi áldozatain pedig ne késlekedjünk segíteni, minden erőnkkel. A világ nem fekete és fehér, hanem sokszínű, nem tettesekből és áldozatokból áll, hiszen születésétől fogva mindenki áldozat és tettes is egyben. Rajtunk múlik, elfogadjuk-e Jézus hívását arra, hogy bűnösből Neki szentelt áldozatok legyünk. Hogy áldozatot hozzunk másokért, és ha mások áldozatai lettünk, akkor ebben először saját felelősségünket és a szenvedés értelmét, isteni logikáját keressük. Önként. Szabadon.

Szabó Zsolt

[[paginate]]

A Szerző magyar nyelven megjelent munkáiból

Szabó Zsolt: Parlamenti vizsgálóbizottságok. Patrocinium Kiadó, Budapest (2011), 287 p.

Szabó Zsolt (szerk.): Szabadság és felelősség: tanulmányok a közvetlen demokráciáról. Károli Gáspár Református Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest (2013), 312 p.

Szabó Zsolt (szerk.): Kálvinizmus ma - Calvinism Today: Tanulmányok a kálvinizmus mai hatásairól - Studies on the effects of today's Calvinism. Károli Gáspár Református Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest (2014), 162 p.

Szabó Zsolt: A Nyugat-Balkán parlamentjei. Gondolat Kiadó, Budapest (2016), 316 p.

Szabó Zsolt (társszerk.): A szabadságszerető embernek. Liber Amicorum István Kukorelli. Gondolat Kiadó, Budapest (2017), 901 p.

Szabó Zsolt – Erdős Csaba (szerk.): Törvényhozás és alkotmánybíráskodás a Kárpát-medencében. Gondolat Kiadó, Budapest (2020)

Halász Iván – Szabó Zsolt: Alkotmány és kormányzás Kelet-Európában. Gondolat Kiadó, Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézet, Budapest (2021), 409 p.