Nagypénteki oratio

Engedd, hogy megláthassalak, Uram,
De ne csak a rabbit, a szenvedőt, az embert,
Aki Jeruzsálem, Róma, Guernica, Berlin, Moszkva,
Vagy Budapest, Prága, Varsó és Santiago
Utcáin s a Tienanmen téren végigment, míg meg nem
Érkezett a Golgotára.
Mert sok Golgota van.
Annyi, ahány átszögezett kéz, láb és koponya,
Ahány a koncepciós perek kivégzőhelye,
Legyen ott kereszt, karó, máglya,
Guillotine, golyó vagy gázkamra,
Mert mindenütt Téged likvidálnak,
Akit a szeretet éget, azon bosszút állnak.
Hallom a korbácsok húsodba harapását,
Bőröd, ahogy serceg, mint tépett ruha,
A vonszoló csoszogást, ahogy fényesedik a Fájdalmak útja,
A végső vezényszót is hallom, a gázcsapok sziszegését s
A kitekert csigolyák éles roppanását.
Káin csak gyenge kezdő volt.
Hol volt ő a tömeggyilkosokhoz
– Heródesekhez, cézárokhoz, inkvizítorokhoz,
Sztálinokhoz, hitlerekhez,
Pinochetekhez és mladicokhoz – képest?
Mégis, már ő is Téged gyűlölt, és tudta nélkül,
Miközben agya elborult, belekékült,
Ábelben Téged ölt meg.
Látod? Megvannak a képek,
És még mennyi előhívatlan az agytekercsben!
Látom az embert! Ecce homo!
De mutasd meg azt is, Aki ment Veled!
Aki képes volt átvinni a kálvárián,
És fogta végig a kezed.
Az istenit akarom látni, Uram, a titkot!
Az energiát, az erőt, vagy
Azt, ami erővé vált, ami célba vitt.
Vagy több az, mint amit a fizika tudhat,
Számokkal és mértékegységekkel kifejezhetetlen,
Akár a jóság, igazságosság, türelem?
Tudom, tudom, a szeretet.
Tudom azt is, hogy mi az,
Hogy enni, inni adsz, s ha félek, eltakarsz,
Mert úgy is, akkor is engem akarsz,
Hogy megérintesz a kórteremben, s én fölkelek,
Mint járni tanuló gyerek…
Igen, ez mind-mind szeretet,
De hogy magadat botrány-fára adtad
– Méghozzá értem! –, azt mégsem értem –
Engedd, Uram, hogy megláthassalak!