Mottó: „maradtam, aki voltam”

Névmutatóval együtt 340 oldal terjedelmű impozáns kötet a feleség, Albert Zsuzsa válogatta levelezéséből ad ízelítőt. A kiadvány megjelentetését is Albert Zsuzsa nagy teljesítménynek számító, előkészítő, és Mórocz Gábor szerkesztői munkájának köszönheti. Időben két nagyobb egységre bomlik a munka. Méltán állapítja meg a Szerkesztői jegyzetében Mórocz Gábor: „Az első, rövidebb egység 1952 és 1961 között íródott leveleket foglalja magában, amelyeket döntő részben a fiatal, egyetemista, majd könyvtárosi állást vállaló Albert Gábornak írtak a családtagjai, barátai, nemzedéktársai. /…/ A második, hosszabb egységben 1982 és 2003 között keletkezett levelek olvashatók. Ebben a részben már nagy számban lelhetők fel Albert Gábortól származó levelek is”. Így még a 91. oldalon közölt, ifj. Albert Áron tollából származó levél 1961. június 19-én íródott, ugyanakkor a 92. oldalon szereplő, Albert Gábor által Berlász Jenőnek címzett levél 1982. február 9-én kelt. Végül a kötet, a 329. oldalon Albert Gábornak 2003. december 15-én kelt, Makovecz Imréhez, a Magyar Művészeti Akadémia elnökéhez intézett levelével zárul.

Család, szerelem, barátság. Az ember megszületése pillanatában a családja keretein belül találkozik az őt körülfogó társadalommal, nemzetével. A család a nemzet nukleusza. Innen indít a Leveleskönyv is. A gyermeket körülveszi a túláradó anyai szeretet. Albert Áronné Horváth Katalin levelei végig kísérik szeretett gyermekének útját Albert Áronné 1983-ban bekövetkezett haláláig: 9, 10, 12, 22, 28, 37, 54, 56, 77, 88, 105, 106, 114, 129. oldalakon, az 1952. szeptember 9-én kelt levéltől az 1983. december 8-án írott levélig. (Megjegyzendő, hogy a névmutatóban nem szerepel Albert Áronné Horváth Katalin neve.) 1952-ben Albert Gábor, sok viszontagság, kacskaringó, „zsákutcás” helyzet után már a budapesti egyetem könyvtár – magyar szakos hallgatója. Ambícióinak megfelelően pályája kiegyenesedni látszik. 1954-tól 1964-ig az ország patinás intézményének, az Országos Széchenyi Könyvtárnak a munkatársa.

[[paginate]]

A férfiember sorsát alapvetően meghatározza az a pillanat, amikor választottjában felismeri élete párját, jövőjének biztosítékát. (Nem véletlen a magyarban a feleség megszólítás: feleség nélkül a férfiember csak félember!) Ugyanis Albert Gábor ezt írja Marek Zsuzsának: „És én szeretlek. /…/ De ha Te is segítesz mederbe terelni kiömlő magamat, parton leszel, akkor talán nem fogok eliszaposodni” (24.). 1954. október 30-án összeházasodtak. 1954. október 24-én megszületett fiúgyermekük.

1954 sorsfordító esztendő Albert Gábor életében. Ugyanis ekkor jelenik meg első irodalmi publikációja a Dunántúl című pécsi folyóiratban. Ott és akkor Németh László Gallilei című drámájáról értekezik. Megjelentetés előtt megküldte Németh Lászlónak dolgozatát, aki azt nagy örömmel fogadta, mondván: „Nem annak örültem, hogy a Gallileiről jó véleménye van /…/, hanem hogy abból az ifjúságból, amellyel énnekem már kapcsolatom nem volt, ilyen szemmel néznek egy napfényre került művemet” (33.).

1954 másik gyümölcse a Magyar Rádióban elhangzott Ne bántsd a magyart című műsor, amelynek az anyagát Albert Gábor válogatta és állította össze. A műsor létrejöttét újdonsült feleségének, Zsuzsának köszönhette, aki a Magyar Rádió munkatársa volt 1954-től 2008-ig. A rádióban elhangzott Zrínyi műsor nagy hatással volt Kodály Zoltánra, aki a műsorszám hatására megkomponálta a Zrínyi szózata című oratóriumát.

Talán az ifjúság legszövevényesebb kapcsolata a barátság. Minél korábban kötődik, annál erősebb. Minél újabb egy barátság, annál gyengébb. Albert Gábor nem szerette az egyetemi kollégiumot, ahol sok kíváncsi szem előtt kellett élnie az életét. Így az albérletet választotta. A közös évfolyam, a közösen vállalt albérlet, ami Bécs Ernő és Albert Gábor között létrejött barátság oka. Az új politikai kurzussal folytatott és a megnemértettséghez vezető szellemi deklasszálódássá váló léttel szembeni vívódás jellemzi ezt a barátságot, amelyben a szerencsésebb fél – mondjuk ki – Albert Gábor volt. Egy életpálya megfutásához ugyanis nem elég az ambíció. Alkalmazkodni is tudni kell! (Bizonyos mértékig. Nem elvtelenül!) Bécs Ernő nemzedékét jellemző sorsa és hányattatása végül is pregnánsan bizonyítja: „A költő gyenge, kiszolgáltatott, tönkremegy, rákos lesz, és viszonylag fiatalon meghal” (6.). Így veszett el egy feltörekvő nemzedék, hogy átadja helyét a megalkuvóknak, az 1957 tavaszán Kádár zászlajára felesküdötteknek. Hány karrier indult ebből a megoldásból?!

[[paginate]]

Az itthon maradt „disszidens”. 1956 eseményei, mint valami sötét viharfelhők átrobogtak Albert Gábor feje felett. Ugyanis 1956 májusában egy munkahelyi tüdőszűrés után, teljesen váratlanul a budakeszi Korányi szanatóriumba került. Betegsége miatt kimarad mindabból a viharos átalakulásból, amely akkor a szellemi életet, a közéletet jellemezte. Meghallgatva Gerő Ernő 1956. október 23-án este elhangzott ominózus rádió beszédét, azonnal érezte, hogy ez végzetes következményekkel járhat. – A szanatórium körülbelül húsz kilóméterre volt Pesterzsébettől. De mindenáron haza akart jutni (Boltívek, vízköpők, rózsaablakok. Pont Kiadó, 2002. 109-110.). 1956. november 4-én ő is a bevonuló szovjet lánctalpasok dübörgésére ébredt (i. m. 137.).

Miként Albert Gábor egy helyen írja: „a hit és a meggyőződés ötvenhat nyomán helyrehozhatatlanul léket kapott – voltak, akik –, úgy gondolták, hogy belülről lehet legkönnyebben átalakítani a rendszert. /…/ Én nem szerettem volna megreformálni az akkor uralkodó rendszert, nem akartam jobbá tenni. Ötvenhat óta nem csak bizonyos voltam benne, hanem tudtam, hogy ez képtelenség, erre nincs lehetőség, s akik azzal álltatják magukat, s ezt igyekeznek elhitetni másokkal is, azokkal nem szabad egy gyékényen árulnom. Én arra vártam, hogy ez az agyaglábú szörnyeteg, az új Asszír-Babiloni Birodalom mikor omlik össze. Kívül álltam, kívül éltem az itthon uralkodó rendszeren, és lényegében emigránsnak éreztem magam, az itthon maradt ’disszidensnek’, a szó eredeti értelmében” (u. o. 138.).

A megtorlás és a megaláztatás hónapjait a betegsége okán a Korányi szanatóriumban töltötte. Németh László frissen megjelent regényével, az Égető Eszterrel vigasztalta magát. Jegyzeteiből tanulmányt írt, amelyet a Kortársnál kívánt megjelentetni. „A politika azonban közbeszólt. Németh László neve /…/ újra anatéma alá került. /…/ Az Égető Eszterről írt tanulmányom tarsolyomban maradt” (107-108).

1964-ben került a Zenetudományi Intézetbe, amikor is a Széchenyi Könyvtár nyolcórás állását egy négyórás elfoglaltsággal cserélte fel. 1969-ben megjelent első novellás kötete, Albérleti szobák címmel.

[[paginate]]

A Leveleskönyvben Bertha Bulcsúhoz 1982. május 4-én intézett levelében (96.) ír nagyszabású vállalkozásáról, az Emelt fővel című szociográfia 680 oldalas, monumentális kéziratáról. A levélben Bertha Bulcsú jóindulatú közbenjárását kéri. Az 1983 Karácsonya után nyomtatásban is megjelent mű keletkezése unokahúgának endrőci lakodalmához köthető. „A lakodalmi forgatagban úgy látszott, mintha az itt maradtak beilleszkedése, illetve visszailleszkedése már befejeződött volna. – írja – Azt hittem, úgy láttam, hogy az összecsiszolódás ezer buktatóján már túljutottak, a régi sérelmek, az egykori nagy verekedések sebei begyógyultak, a bundista idők sokszor vérre menő mulatságai már megszelídült emlékké váltak, és csak egy-két keserű koccintás közben buknak fel a háborút követő kitelepítések, a jogfosztottság éveinek olykor emberéletet is követelő borzalmai” (197.).

Az Emelt fővel olyan neuralgikus pontokat érint és tárgyal, amelyekről több mint harminc évig hallgatni kellett. A politika, „a mocsaras altalaj” – miként azt Albert Gábor nevezi, az Emelt fővelt ért kritika formájában jelentkezett először, éppenséggel a Szabad Európa Rádió sercegő, recsegve-ropogó hullámhosszán!

„A mocsaras altalaj”. „’Találkozásaim’ reményeit az orosz tankok taposták el. 1956. november 4-én pesterzsébeti lakásunk falait megremegtető dübörgésük lett a harmóniát sugárzó találkozások lezárása, s nyitánya is két emlékezetes kalandomnak. Föléjük azonban egészen más ég borult, a politika már-már oszlani látszó fojtogató sűrű szmogja újra ránk telepedett. Ezekben a kalandokban irodalomról, művészetről szó sem esik, ennek a világegyetemnek napja, csillaga és felhői, mind-mind egyértelműen a politika szeszélyes törvényeinek engedelmeskednek, aszerint kelnek fel, nyugosznak le, mutatják az égtájakat vagy borítanak mindent homályba. Az altalaj pedig változatlanul mocsaras” (137. Kiemelés tőlem: D. J.).

Ez az ingoványos közeg, az Írószövetség adott teret és lehetőséget Albert Gábornak a politikai színezetű közszereplésre. Minderre a Vigadóban 1986. november 29-30-ra összehívott kétnapos közgyűlésén került sor. Miként írja: „Hónapokkal előbb elhatároztam, hogy történjék bármi, elmondom azt, ami régóta nyomja a szívemet. Erről senkinek sem szóltam, egy régi iskolatársamat kivéve senki sem tudta /…/ Egyedül feleségem, Zsuzsanna olvasta azt a három-négy oldalas szöveget, amelyet jó néhányszor alaposan átgyúrtam, minden szavát tízszer is megrágtam. /…/ Jelentkezési lapomat, hogy szót kérek, már délben odatettem az elnökség asztalára. /…/ Felmentem az emelvényre, /…/ A szívem a torkomban dobogott, /…/ Ez volt első (politikai fogantatású) kalandom csúcspontja” (148-150, 155).

[[paginate]]

A beszédről a Leveleskönyv három dokumentuma is megemlékezik: Veres Pálnak Albert Gáborhoz 1986. december 5-én, Albert Gábornak Kunszabó Ferenchez 1987. február 11-én, végül Kunszabó Ferencnek Albert Gáborhoz intézett levelében (182, 183.).

A „mocsaras altalajjal” való találkozás következő jelenetei már a rendszerváltáshoz, illetve azt nem sokkal megelőző eseményekhez kapcsolódik. 1989 őszén „meglepetésszerűen” megválasztották (minden előzetes megbeszélés és értesítés nélkül) Göncz Árpád akkori írószövetségi elnök mellé főtitkárnak. Amit annak idején Göncz Árpáddal folytatott hosszú beszélgetés után és eredményeként nem tudott elfogadni (183.). Még ugyan Csorba Győző 1989. december 25-én kelt levelében gratulál Albert Gábornak főtitkári megválasztásához. De Albert Gábornak Göncz Árpádhoz 1989. december 27-én intézett levelében írja: „a főtitkári megbizatást, sajnos, nem áll módomban elvállalni” (216.). Ugyanakkor Nagy Gáspár a fiatal írókkal szeretné a titkárválasztást megismételtetni (Albert Zsuzsa szíves közlése). Albert Gábor Nagy Gáspárhoz 1989. december 29-én írott leveléből kiderül az az ellentmondásos helyzet, amelyben Albert Gábort az Írószövetség közgyűlése főtitkárnak választotta. Elsősorban nem volt választmányi tag, amelynek köréből választható a főtitkár. A nevét úgy bedobták. Annak tudatában, hogy nem volt Albert Gábor az Írószövetség választmányának tagja, fel sem merült benne annak a lehetősége, hogy főtitkárnak jelöljék. „Azon a közgyűlési napon, igaz, nem mondtam NEM-et, mert az IGEN a lehetőség határain kívül esett. Ahogy utólag értesültem, mindez a választmányt is meglepte /…/ Egy kissé kihegyezett fogalmazással az egész akciót egy kissé ’puccsszerűnek’ érezhették. És éppen ez az, amit semmiképpen sem szeretnék. Ennek a gyanújától kívánok megszabadulni” (217.).

A főtitkári közjátékkal párhuzamosan egy úgynevezett kormányközeli lap főszerkesztői tisztére szóló felkérés érte Albert Gábort. A lapalapítás nehézségeiről, a szerkesztőség működéséről, a benne feszülő személyi ellentétekről híven beszámol Boltívek, vízköpők, rózsaablakok című munkájában (183. sk. oldalak). A történetnek kilenc hónap után vége szakadt, amelyről Albert Gábor a következőképpen számol be: „Elkövetkezett ugyanis 1991. november 29-e, pontosan az a nap, amelyen öt évvel előtte ugyancsak mocsaras altalajon kapcsolatba kerültem az akkori kommunista vezetéssel, és elmondtam beszédemet az Írószövetség közgyűlésén. Öt év telt el, s mintha a sors emlékeztetni akart volna, hogy a mocsár maradt, a mocsár örök. A mellébeszélés hetei után, ezen a napon közölték velem, hogy a Publica RT. öt bizottsági tagjának – Andorka Rudolfnak, Bolberitz Pálnak, Szabó Ivánnak, Staar Gyulának és Horti Józsefnek – telefonon beszerzett hozzájárulása alapján felmentenek tisztségemből. Magyarán – kilenc hónap után – kiakolbólítottak” (189).

[[paginate]]

Máthé Gabriellának Albert Gáborhoz intézett, 1991. december 2-án kelt levelében a következőket olvassuk: „Az Új Magyarország első lapjáról – XII. 2-án – ma már hiányzik a neve. /…/Megdöbbentett a felmentése. Nem tudom, mi áll a háttérben” (256.). A háttérről többet tudunk meg Beke Kata és Albert Gábor közötti levélváltásból. Beke Kata így ír 1991. október 5-én kelt levelében: „vannak esetek, amikor jobban szeretnék tévedni, De, sajnos, nem tévedtem akkor, amikor le akartalak beszélni a főszerkesztőségről. Azt a lapot, amely a Te nevedet viseli a homlokán, enyhén szólva gyanús körülmények között alapították, s noha ’tiszta hangnak’ dicséri önmagát, ezt nem sikerült bebizonyítania. Nemcsak, hogy nem jó újság, mert szürke és jellegtelen, de nem is tárgyilagos, csak éppen ellenkező előjellel elfogult” (251.). Majd az 1991. október 13-án kelt levelében így ír: „Én nem összeveszni akartam Veled, hanem kifejezni azt, hogy féltelek” (254.).

Antall József – a pertraktált időszakban Magyarország miniszterelnöke – Albert Gábornak és Albert Zsuzsának évfolyamtársa volt az 1950-es évek elején (233., 521. jz.). Érthető tehát, hogy az Új Magyarország főszerkesztői tisztéből 1991. november 29-én felmentett Albert Gábor 1991. december 6-án kelt levelében nem csupán a politikai függelem okán, bizalommal fordul Antall Józsefhez (257.). Az 1991. december 10-én kelt válasz egy politikai tünemény elhárító mozdulata volt: „Köszönettel megkaptam leveled, ami baráti tájékoztatás számomra /…/ Arról tettek említést, hogy a lapnál pénzügyi nehézségek vannak, a szerkesztőségen belül személyi feszültségek, … továbbá azt jelezték, hogy Te a főszerkesztői funkciót terhesnek érzed” (258.).

Ami a nagypolitikát illeti, Albert Gábor levelezésében az utolsó darab a Jeszenszky Gézához intézett – mondhatni – Kasszandra levél: az 1993. május 5-én kelt levelében ugyanis így ír: „Kétségbe vagyok esve: az ukrán szerződés megszavaztatása felér egy bősi katasztrófával” (267.).

A fentiekben Albert Gábor politikai arcképét kívántuk megrajzolni a Leveleskönyv alapján. Jóllehet széleskörű működése a református egyháza szárnyai alatt terebélyesedett ki. A Református Közművelődési Egyesület megszervezése és az abban kifejtett munkássága mellett együttműködött Merétey Sándorral és Tenke Sándorral, a szárszói ingatlan visszaszerzése és a szárszói konferenciák megszervezése ügyében, az Evangéliumi Színház útnak indítása mind-mind Albert Gábor áldásos tevékenységének is gyümölcse.

Darkó Jenő