Amikor először személyesen is találkoztunk, szememben régi kedves ismerősnek tűnt. Első pillanatra rémlett, mintha láttam volna magas, szikár, jellegzetes arcélű, lobogó hajú alakját a Széchényi Könyvtár katalógustermében, valamikor. Majd pedig a sors összehozott a Budakeszi Református Gyülekezetben.

A XX. század viharverte magyarságának oszlopos tanúja. Irodalmunk 1925 táján született „elveszett nemzedék”-ének nemzetéért aggódó váteszi alakja. Trianon, német, majd szovjet – orosz megszállás, ’56, és kezdetben keménynek ígérkező, majd „puhává” szelídült Kádár-i diktatúra, végül a félfordulatosra sikerült rendszerváltás, megannyi viszontagság egyéni sorsokban. Hálásak lehetünk Albert Gábornak azért, hogy kellőképpen megőrizte számunkra e „sorsfordulatokban gazdag kor” lenyomatát írásaiban. A korkép egyúttal kórkép. A látlelet azonban sebészi pontosságú. – A Trianon fogságában tengődő, annak minden következményét magán viselő nemzet sorsa egyaránt megtapasztalható a Dél-Baranyába telepített bukovinai székelyek, az ugyanonnan kitelepített svábok, a valamikor a svábok előtt megtelepedett szerbek, bosnyákok és sokácok és nem utolsó sorban a „lakosságcserével” áttelepített felvidéki magyarság példáján keresztül.

[[paginate]]

Így monumentális szociográfiájában, amely Albert Gábor szűkebb pátriájának legújabb kori népességi viszonyait ábrázolja, nem csak a leszakadt nemzettestek miatt érzett fájdalomra, hanem a megváltozott viszonyok között az együttélés többé-kevésbé fájdalmas keserűségére is ráirányítja a közgondolkodás figyelmét. A sorsközösség fényében hitte ugyanis, hogy az elmúlt száz évet nem csak az ellentétek szítása, hanem az egymásrautaltságnak, az egymás megbecsülésének igénye is jellemezte. Nemzetéért érzett felelőssége késztette – a rendszerváltás hajnalán – 1986-ban, az Írószövetségben elmondott nagy horderejű beszédére. – Albert Gábor eszmerendszerében központi szerepet kap a nemzet és a nemzet Európában elfoglalt helyének és nem utolsó sorban a keresztyén hitnek a kérdése. Miként megfogalmazta: „… az országkép, az önmeghatározás egyáltalán nem kül-, hanem belhoni kérdés. Egy szellemi közösség – létét és jövőjét meghatározó – legbenső ügye. /…/ A hit a legfontosabb, csakhogy a hithez is nagy bátorság szükségeltetik. Mert el ne felejtsük – többször is leírtam már: Minden nemzet olyan, amilyennek hittel el meri magát képzelni. Amilyennek tulajdon lelkében felépíti. Ezt az alkotó hitet kell felnövesztenünk”. 1990 után méltán fordult a figyelme a nemzet és Európa egymáshoz való viszonyának sajátosságaira. Albert Gábor szemei előtt egy olyan Európa lebegett, amely intellektuális öntudatát a klasszikus görögségtől, spirituális öntudatát a keresztyénségtől, politikai öntudatát a római birodalomtól örökölte. Valamiféle páneurópai gondolatban való feloldódás helyett számunkra az európaiságot úgy értelmezte, hogy az csak úgy lehetséges, hogy „a bennünk épen maradt Európa-gondolat szellemében igyekezzünk ráébreszteni valódi feladatára…” – Végül – de nem utolsó sorban – meg kell emlékezzünk Albert Gábornak a keresztyén hit megtartó erejéről tett tanúbizonyságáról. Ugyanis nézete szerint éppen ez a hit volt képes arra, hogy a magyarság képes legyen túlélni történelmének súlyos válságait, „amikor a semmi partjára szorultunk, s reális esély volt arra, hogy ’felolvaszt a világ kohója, s elveszünk, mert elvesztettük magunkat. (Ady)”. – Másutt írja: „A magyarságot eddig volt válságaiból mindig szellemi áramlatok, egy-egy lelket tisztító eszme mindent elsöprő szélvihara emelte fel, az alakította, gyúrta át”.

Darkó Jenő