Ezen a télen Szinyei Merse Pál életművével ismerkedhetnek a látogatók a Nemzeti Galéria nagyszabású kiállításán. A hidegben és szürkeségben különösen lélekmelengetők Szinyei ragyogó színei, a virágzó és gyümölcsöző természetről szóló tanúságtételek. Minden itt van, amit ismerünk: a Szerelmespár, a Majális, a Lilaruhás nő, a Pacsirta, a Hóolvadás, de itt vannak a méltatlanul kevésbé rögzült képei is: a jernyei kert árnyai és fényei, családtagjainak portréi és önarcképe, a Horgászó Félix, az Esthajnalcsillag, a Pipacsos mező, a Szurokfenyő vagy a Csend, a festőmesterség és a költészet egyesült csúcsai. A kiállítás nagy erénye, hogy egy-egy festői témánál közbevetettek más művészektől származó eredeti képeket is összehasonlítás végett, hogy lássuk, miként valósult meg Szinyeinél az, amit Benczúr, Ferenczy, Mednyánszky, Leibl, Courbet, Manet vagy Monet megoldott. A kiállítás egészének hatása alatt felmerül a kérdés, hogy Szinyei, akinek főbb képeit iskolás korunk óta annyit idézték úton és útfélen, művészettörténészek hada elemezte és jelölte ki helyét a festészet történetében, mi újat és lényegeset tud mondani a mai nézőnek?

A válasz nem esztétikai, hanem antropológiai. A művészet örök és mindig aktuális igazságain túl a XXI. században Szinyei Merse Pál életműve a művész különös személyére vet fényt. Nem csak Szinyei, hanem valamennyi művész, festő, költő, zeneszerző karakterének lényege írható körül Szinyei Merse Pál ismeretében. Nem állítom, hogy a művészetlélektan újdonság lenne ma, de azt igen, hogy a művész személyének és személyes sorsa sajátosságának felismerése lényeges abban a korban, amikor az a hamis jelszó, hogy mindenki (lehet) művész.

^{Esthajnalcsillag, 1869 olaj, lemezpapír (MNG)}

[[paginate]]

Azon a nyilvánvaló tényen túl, hogy művész csak műfajának mesterségét alaposan ismerő és elsajátító mester lehet, személyiségének lelkülete is feltétlenül meghatározó. Arról van szó, hogy a prófétai alkat alkot. Nem a belátás, nem az ismeret, hanem a művész karaktere az, amely az ihletre, a kreatív hangulatra olyannyira fogékony, hogy alkotások létrehozására kényszerül. Éppen a kimondás kényszere ebben a prófétai jelleg. Ez a prófétai alkat határozza meg az ábrázolt témában a stílust és modort, a szempontot és a szemléletmódot, amelyben alkotni képes. Mert másban nem tud. Dávidnak Saul páncélja nem a sajátja, inkább lerázandó teher és akadály. Alkatának adottságából, bőréből senki sem bújhat ki, karaktere a saját közvetlen tapasztalatából, vagyis belső látásából kívánkozik ki és nem a divat által rákényszerített szempontokból. Ha külső kényszer erőlteti rá művészi igényeit, alkotóerejének forrásai elapadnak, alkotásában megfeneklik. Ezért értelmetlen a marxista esztétika doktrínája, miszerint a művésznek a társadalmi viszonyokat kell tükröznie, mert ettől lesz haladó. Ugyanakkor személyiségellenes az az esztétikai követelmény is, amely a művészetet csak jelben, jelzésben, gesztusban vagy provokációban ismeri el. Azt, hogy a művész mit és hogyan ábrázol, tükröz, jelez, vagy provokál, a benne élő személyes Énje, prófétai alkata, végsősoron a karaktere dönti el. Külső igazodásként csak a természet és a nagy mesterek művei jöhetnek szóba, belső indíttatásban pedig az isteni Lélek, amely az általa teremtett alkotó karakterén mint egyéni hangszeren keresztül kíván megszólalni a történelem változásai közepette. Az isteni Lelket pedig irányítani nem lehet, mert nála és általa és körüle kibomló szabadság ezt nem engedi. Ezért van az, hogy a Lélektől megérintett prófétai alkat technikai kötöttségek között is tud szabadon alkotni.

^{Csend, 1918 olaj, vászon (MNG)}

[[paginate]]

Szinyei Merse Pál saját bevallása szerint szeretett „kényelmesen élni, jól enni, humorral élvezni ezt a jó és rossz világot, mert az élet egészében még is nagyon szép!” De legbelül Szinyei Merse Pál karaktere vívta a maga élet-halál harcát, szenvedett és gyönyörködött, kiüresedett és ihlettel telitődött, meghalt és feltámadott, alkotói válságba zuhant és aztán megdicsőült. „Egész élete egyetlen vergődés” – írja róla Hoffmann Edit –, „Tragikuma: hogy Európa keleti oldalán születve, körülményei s vérmérséklete keletiek voltak, szelleme viszont a leghaladóbb, nyugati szellem.” Magyar prófétai alkat, ahogy arra Malonyay Dezső rávilágított egy vele folytatott riportban, hiszen érzékeny befogadó volt a szorgalom és buzgóság különösebb jele nélkül. Lánya, Szinyei Merse Rózsi közvetlen közelről jól látta ezt: „Teljes lelkét-szívét beleírta képeibe, a természet szeretete ott van minden ecsetvonásában, amint szinte gyöngéd szeretettel odavarázsol egy-egy szerény kis mezei virágot. Nincs azokban semmi tendenciózus kiszámítás. Hiszen a genie elvégre is saját gyönyörűségére alkot s ha ezt a gyönyörűséget nem érzi, akkor inkább nem is próbál alkotni. Ebben teljesen egyetértett Nietzschével, akinek műveiben a következőket húzta alá: «A született szellemi arisztokraták nem annyira szorgosak; alkotásaik nyugodt őszi esti fákon tűnnek föl s hullanak alá anélkül, hogy hevesen kínálkozók, feltűnősködők, vagy az újnak mellőzettjei lennének.»” Szinyei magyar prófétai alkata tehát nem önmaga akaratát hajkurássza a művek létrehozása céljából, hanem az isteni Lélek ihletésére vár, hiszen érzi, az készteti szólásra; mert tudja Ady Endrével: „Bennem a szándék sok százados szándék, / Magyar bevárás. Úrverte ajándék / S lelkem: példázat, dac-fajok úri daca.” Ez a bevárás, a Lélek érintettségére váró passzivitás tehát a prófétai alkat első jellegzetessége.

^{Hóolvadás, 1884-1895 olaj, vászon (MNG)}

[[paginate]]

A művész prófétai alkatának második sajátossága a kor szellemének megérzése, illetve a jövő művészi látásának kreatív elővételezése, az alkotói anticipáció. Az ifjú Szinyei 1864 és 1869 között nem hiába járta az akkor uralkodó akadémista-történeti festészet iskoláit Münchenben Anschütz, Wagner Sándor és Piloty keze alatt, mert megtanulta a technikát, a festőmesterség szakmai fortélyait. Viszont a Lélek kifürkészhetetlen érintettsége nyomán 1869-ben a természetbe kiköltözve, gyors ecsetkezeléssel és friss színfoltokkal megfesti a Ruhaszárítás és a Hinta című képeit. Valami olyat alkot, amelyet akkor még a francia impresszionisták is csak keresgéltek, pedig nem volt módja azok alkotásait tanulmányozni. „Így lettem én a francia festők utánzója, mielőtt még tőlük egy képet is láttam volna – írja önéletrajzában, majd hozzáteszi: „Abinvisis” – vagyis egyfajta varázslatos nemlátottból. Igaz, ugyanezen év nyarán nemzetközi kiállítás nyílt Münchenben, ahol Courbet, Corot és Millet festményei is szerepeltek, de az említett képein megvalósult frissességet, a lendületes ecsetvonások ropogós színfoltjainak tiszta, napfényes ízét nem azok ihlették, hanem az a Láthatatlan, aki az akadémizmus fojtott műterméből a természetbe űzte ki. A plein air gyönyörűségében válik nyilvánvalóvá számára egy életre, hogy az ő egyetlen mestere: a természet.

A prófétai alkat harmadik jellemzője az, hogy nem veszti többé szeme elől megtalált személyes útjának irányát, kezdetben tudat alatt, majd tudatosan követi azt élete végéig. Ezen a nyomvonalon 1873-ban több vázlat után megfesti főművét, a Majálist, a magyar plein air festészet legelső kompozícióját. A maga korában a déjeuner sur l’herbe, az úgynevezett „reggeli a szabadban” festészeti témája Giorgione és Watteau után újra szinte műfajjá vált Manet, Monet vagy Keller ecsetje révén, de a Majális a maga „függőleges rétjével”, amivel Szinyeit cukkolták festőtársai Münchenben, minden elődjétől különböző, egyedi szemléletű, zseniális alkotás lett. A korabeli festészet világélvonalának csúcsa. Ahogy Bernáth Aurél mondja róla: „Lefesteni valamit nagyon könnyű dolog, de az igazi festészet a tárgy átlényegesítését jelenti. A Majális a festészet tiszta légkörébe burkolt költészet.” Érezte ezt az alkotója is, aki bevallotta, hogy ennél jobb képet nem festett soha.

^{Majális, 1873, olaj, vászon (MNG)}

[[paginate]]

Hiába volt rá erős befolyással svájci festőbarátja, Böcklin, Szinyei már nem tudott megmaradni a mitologikus történeti témáknál, a Faunoknál és Nimfáknál, nem tudott már elszakadni a természet néma beszédétől, az isteni kijelentés színes képeskönyvétől, a teremtett világtól. Hiába a sok ideiglenes kisértés, a tragédiák és kudarcok sora, hiába a vissza-visszatérő böcklini szirének befolyása: a Tourbillon, a Kentaurok rohama, a Pogányság vagy Kentaurok és Faunok címet viselő képei, Szinyei Merse Pál, a Majális festője a természetnek és a plein airnek kötelezi el magát végérvényesen. Ezt bizonyítják az Őszi táj, a Pipacsos mező, a Parkban vagy az utolsó képe, amelynek hangulata előtt földbe gyökerezik a mai látogató lába is: a Csend. Ugyanis ebben a képében azzal, hogy teljesen légiessé (plein air!) modulálja az alkonyati erdőszél lombjait, a sűrű melankolikus aljnövényzet mozdulatlan zsizsegését, s azzal, hogy a méla félhomályban a patak a csengettyű halk pengésével tükrözteti az eget, meghalljuk a csendet.

^{Pipacsos mező, 1896, olaj, vászon (MNG)}

A profétai alkat negyedik jellemzője, hogy bizonyos időszakokban el kell vonulnia, vissza kell húzódnia a magányba. „Rejtsd el magad…míg elmúlik a bús harag! – javallja Ézsaiás. Maga az Úristen mondja Illés prófétának: „Menj el innét, és menj napkelet felé, és rejtezzél el a Kérith patakja mellett!” Másodszorra is elfutott Illés egy járó földnyire a pusztába, egy fenyőfa alá, s könyörgött, hogy haljon meg: „Elég! Most ó Uram, vedd el az én lelkemet, mert nem vagyok jobb az én atyáimnál!” A próféta megjárja a cethal gyomrának mélységét is nagy magányában, hogy majd megújulva támadjon föl egyszer. Művészeknél alkotói válságként emlegetik a lelki-szellemi feltöltődésnek ezt az állapotát, amelyet a külső szemlélő az alkotómunka teljes felhagyásának könyvel el. Szinyeinél ennek előzménye az a döbbenetes és lesújtó tapasztalat volt, hogy még 1873-ban a müncheni Kunstvereinben, majd a bécsi nemzetközi kiállításon a Majális teljes érdektelenségbe fulladt azon kívül, hogy azt rosszindulatból a nézők szeme elől túlságosan magasra akasztották. Ráadásul a budapesti Nemzeti Múzeum igazgatója, Pulszky Ferenc is lekezelően viszonyult a huszonnyolc éves fiatal festő legjobb képének ajándékozási szándékához, ezért Szinyei személyében mélyen megsértve visszavonult a festészettől, megházasodott és a birtokára ment gazdálkodni. Ugyan tíz évre rá még próbálkozott, de Bécsben a kritika hidegen fogadta a Majálist, a Faunt és a Pacsirtát, Budapesten pedig Kelety Gusztáv „eltévelyedett” festőnek titulálta, aki „delirium colorans-ban szenved.” Ennyi elég volt neki, mint Illésnek, elrejtette magát az ő bús haragjában jernyei birtokának fenyvesei alá. Apprehendált – ahogy maga emlegette 28 évi duzzogását. A művészet köreiből történő kitaszítottságát Ovidius szavaival élte meg: „Hic ego barbarus sum, quia non intelligor. Itt én vagyok a barbár, mert meg nem értenek.”

[[paginate]]

Azonban ahogy a prófétáknál az elvonultság a lelki-szellemi feltöltődés a következő küldetést készíti elő, Szinyeinél is belső termékenységgel járt az ecset pihentetése. Szinyei Merse Rózsi tudta apja elvonultságáról, hogy az inkább önérzetre vall, semmint az önbizalom hiányára. A prófétai alkat ötödik tulajdonságát tapinthatjuk ki Szinyei apprehendálásában, aki büszke alkotóként tisztában van képességeivel, bármit is állítsanak róla, bármi is legyen akadályozója. Malonyay is jól látta ezt az öreg temetkező Toldinál, akihez a fiatal festők küldötte, Zemplényi Tivadar jön vászonra, színekre, természetre csábítani a vén harcost, „gyerünk hát tusába még egyszer!” És a próféta kikerül a cet gyomrából, küldetésében újra indítva lesz. „Menj el, mutasd meg magadat!” – mondja az Úr Illésnek –, „Menj el, térj vissza a te utadon!” És a művészi tetszhalál, amely megakadályozná Szinyei Merse Pált, hogy festészete végre megdicsőülten elfoglalja méltó helyét a szakmai köztudatban is, az alkotói vágyat nem tudja végérvényesen elfojtani. A prófétai alkat alkotói vágya ugyanis egy életen át izzik lelki kohójában, hogy alkalom adtán vulkánként törjön a felszínre. Pedig volt családi tragédiában része bőven. Három kicsi gyermeke diftériában halt meg, aztán 1887-ben tizennégy éves házasság után elválik feleségétől, Probster Zsófiától, a lilaruhás nőtől, majd 1902-ben agyhártyagyulladásban elveszíti szép leánykáját, a tizenhat éves Adriennet. „Mély fájdalmamban csak a munkánál találtam vígaszt” – írja önéletrajzában, de ez a munka a legszebb gyümölcsöket hozza meg. A millenáris évében Párizsból hazajött fiatal festőnemzedék lelkesedve fedezi fel képeit, s a Majális 1901-ben Münchenben már arany díjban részesül, itthon pedig megvásárolja a Nemzeti Múzeum. Óriási sikerben fürdik a Hóolvadás is, a csak barna és fehér foltokra épülő magas horizontú puritán kompozíciója, s az Oculi című sejtelmes őszi párába vesző vadászjelenetére az uralkodó tart igényt. A mester szakmai elégtétele akkor teljesül be, amikor 1905-től a Képzőművészeti Főiskola igazgatójává nevezik ki. Isten embere megdicsőül.

^{Oculi  olaj, vászon 1884-1894}

[[paginate]]

Végül pedig a prófétai alkat hatodik sajátosságára hívnánk fel a figyelmet, ez pedig az, hogy stílusát alá kívánja rendelni annak a témának, ami foglalkoztatja, izgatja. A forma ugyan lényeges egy képzőművészeti alkotásnál, de az mégiscsak a tartalom mélységének kifejezésére szolgál. Ez még akkor is így van, ha a festőt alapvetően az anyaga köti le: a rajzolat, a szín, az árnyalat, a felület, a folt, a kompozíció, a megformáltság, mert mindezek egy titokzatos belső tartalom vagy téma elővételezései, amely majd felszínre akar törni. A festők eltérő korszakai is az általuk érdekelt téma megvalósítása érdekében váltanak stílust, gondoljunk csak Picasso változatos formavilágára. A művész prófétai karakterének ezt az oldalát nem szokták figyelembe venni azon műkritikusok és művészettörténészek, akik csak a stílustörténet foglyai. Szinyei Merse Pálnál is az alkotói pályáról való eltérésnek, visszaesésnek magyarázzák azt, hogy úgymond a Majális színvonalát már egyik képe sem éri el. Itt különösen két festményét árnyékolják be kritikai hangok: a Lila ruhás nő és a Pacsirta megvalósítását.

^{Ruhaszárítás, 1869, olaj, vászon (MNG)}

[[paginate]]

Alig egy éves házasok, amikor lila ruhában lefesti Probster Zsófiát egy fától árnyékolt útszéli gyepen ülve, mögötte pedig a napfényben fürdő sáros vármegyei birtok lankáit. A képet a kritika sajnálatos módon a Majálissal hasonlítja össze, s hiányolja a plein airnek azt a kompozíció egységében megragadott színfolt-hatását, ami valóban a Majális legfőbb erénye. Azonban elfeledkezik arról, hogy a festőt mi érdekli egy-egy képén belül? A „reggeli a szabadban” témája olyan nyolctagú társaságot fog össze a döntött domboldal ferde horizontjában és zöld színfoltjában, akiknek személyiségük festői szempontból érdektelen –, noha Szinyei írásai alapján be tudjuk azonosítani a közeli alakokat –, de általánosított emberi alakként beleolvadnak a természet festett felületébe. A Majális tartalma tehát az egésznek, a képkereten belül látható világ teljességének egységes színfolt hatásáról kíván szólni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a képhez készített vázlatokon látható szándék. Ezzel szemben a Lilaruhás nő témáját a festő a képkereten belül fiatal felesége portréjára fókuszálja, akiben való gyönyörűségét a környezetre sugározza szét. Itt már a konkrétum érdekli a javából: Probster Zsófia lágy vonásai, finoman nyugvó keze, melyek iránti rajongásának a méregzöld és a lila színek ütköztetésével kíván alágyújtani, s az ismerős lágy dombokkal pedig otthonát pontosan kijelölni. A kritika vádja, hogy műteremben festette az alakot, amelyet a képzeletből –, Szinyei szavajárása nyomán – hasból festett tájba helyezett ki. Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy ez például Courbet jellegzetes megoldása, persze jóval korábbról. A festő lánya határozottan állítja, hogy ez nem így történt, hanem plein air képről van szó, amelyet apja a szabadban festett feleségéről. Bármik is legyenek a kép készítésének körülményei, az a kérdés a lényeges, hogy a festő témájaként az általánosról vagy a különösről akar-e szólni egy-egy képén? Ugyanis az impresszionista plein air széles ecsetvonásainak színfolt stílusa az általánosra, az egész kép festői összhatására alkalmas igazán és nem a részletek bemutatására; az anyagszerűen megformált, naturális festői modor pedig a különösnek, a személyes konkrétumoknak körbejárására való. Ebben a tekintetben a Lilaruhás nő nem marad el a Majálistól, nem véletlen, hogy mindkettőt Szinyei Merse Pál legjellemzőbb, legnépszerűbb festményének tartják.

^{Lilaruhás nő, 1874, olaj. vászon (MNG)}

[[paginate]]

A Pacsirta is kapott már hideget, meleget, természetesen a Majálishoz viszonyítva, ami szemlélet béli hiba. Végvári Lajos helyesen érzékeli a problémát: „A Pacsirta kifogásaink ellenére is mestermű – ilyen képet Magyarországon abban az időben senki sem tudott festeni. A kép a Majálissal való összehasonlítás miatt tűnik kevesebbnek, de önmagában vizsgálva egy nagy festő munkája.” Igen, önmagában kell vizsgálni a képet, mert ennek a festménynek a témája egészen más, amelyet nem lehet akármilyen festői stílussal megoldani. A kép tartalma a tavasz újraéledéséről és a májusi égbolt határtalan szabadságáról kíván tanúskodni. Annak eléréséhez, hogy az ég tágassága magával ragadja a nézőt, s akaratlanul is nagyot lélegezzen be a friss levegőből, miközben a kicsi pacsirtát apró szárnyaival megtalálja és felismerje a tengernyi kékségben, a Majális modora nem elegendő. Az elérhetetlen magasságba röppenő pacsirta finom tollaihoz viszonyítva az égbolt határtalanságát csak a plein airnek ezzel a különös és egyedi naturalizmusával tudta és akarta visszaadni Szinyei, mert mással nem lehet. A tartalom megkívánta hatást ezzel a képével kiválóan oldotta meg a művész, maga a kompozíció pedig zseniális. A hatalmas képkereten belül a mélyre helyezett horizont, s így a keskeny föld felett a tágas égbolt két világ ütköztetése. Fent, a jobb felső sarokban, szinte a fejünk fölött a Cirro-Cumulus báránykáinak kanyarulatával övezett kobaltkék mennyég szabadsága nyílik meg a kicsi pacsirta számára. Balra lent pedig a tavaszi pázsiton a magyar festészet legszebb hátaktja, aki lány még, tiszta még, zsenge még, mint körüle a fű és a búzamező, szinte érezzük tejillatát domborodó testén át. Ő a föld megtestesítője, aki sóvárogva, de szeretettel néz az égbe. Pacsirta a festmény címe, viszont témája az újjá születésé, a feltámadásé, az új teremtésé, a mennybemenetelé, mert a próféta alkatú művész a természetből a legfontosabb üzenetet közvetíti a számunkra. Nem véletlenül írja a festőutód, Bernáth Aurél: Szinyei Merse Pál „olyan név, ahol szívesen üdül a lélek”.

Békési Sándor

^{Pacsirta, 1882 olaj, vászon (MNG)}