Nem lehet elég komolyan venni Szegedy-Maszák Mihály óvását, amely akár instrukciónak is tekinthető, s érvényességéből mit sem veszített két évtized alatt: „A huszadik század legvégén nehéz érdemlegeset mondani Ady költészetéről… Költészetének újraértékelése csakis akkor válik lehetővé, ha az intézményesített kánon által szentesítetthez képest másként válogatunk életművéből”.[1] A magunk részéről ezúttal arra kívánunk kísérletet tenni, hogy (időben részint visszafelé haladva) a halál közelében született kései versek világát Ady Isten-élményének korai változatához viszonyítsuk.

Majdnem közhelyszerű gondolat az, amely szerint a halálélmény mint élettényező egyetemes (ugyanakkor transzcendens) tudás birtoklásához juttat el. Szokták mondani: az élet értékét (sőt: értelmét) a halálélmény adja meg. Ady esetében aztán ezt egy több mint két évtizedes költői pálya pontról pontra illusztrálja. Hegedűs Loránt gondolkodástörténeti távlattal szól erről, rámutatva arra, hogy Adynál páratlan hitelességű Isten megtalálásának „egzisztenciális út”-ja. Mert Ady igazán megélte, hogy „objektiválható indicativusban nincs Isten, de az egzisztenciális szükséglet optativusának állapotában megjelenik és a krisztusi megszólítottság vocativusában feltétlenül van. Ezért mondja róla: Te vagy a legvalóbb Nem-Vagy (Szeress engem Istenem).”[2] Azaz: kijelentő módban az Isten nem fogható meg, megjelenik viszont a szükség élmény óhajtásában, igazán azonban csak a „krisztusi megszólítottság” vocativusában. E három stádium azonban (ezt már mi mondjuk) a gyermeki Isten-élményben éppen úgy megvan, mint a halál-élmény komplexitásában. A test, az öröm, az élet, a betegség és a halál a legutolsó korszakban meghatározó éppoly módon, mint a gyermek számára a distinkciót nélkülöző élet-és létmeghatározás tájékozódásában.

Adynál a kora gyermekkortól végig fellelhető kálvinista keresztyénség-élmény állandóságára többen rámutattak. Egy idő után a gyülekezeti élet közösségét nem kereste, de páratlanul buzgó Biblia olvasó maradt mindvégig. Mondhatni tehát, hogy (némi intenzitás ingadozással, de) kiterjedt Isten-élmény határozta meg létértelmezését még akkor is, ha ennek jellege és élményrétegei változtak. Látszólag egyértelmű őnála a bűnbánat, a könyörgés sokféle változata, valójában a megszólalás páratlan nehézségekbe ütközik. Az Isten elérhetetlensége  megbénítja a transzcendens felé való törekvést, miközben éppen a „megnevezhetetlenség” isteni lényegét téveszti szem elől.[3] Nehéz volna a magyar költészet történetéből paradoxonokban bővelkedőbb verscsoportot találni, mint Ady „istenes versei”, éppen ezért a megoldást részben a kronológiai „megfordítás”-ban keressük. Gyermeklét és halálközelség együttes jelenlétére több példa is akad:

Uram, adj csöndes éjt,
Nyugodalmas nagy éjt
A te vén gyermekednek,
Beteg, rossz gyermekednek.
                   (Szelíd, esti imádság)

Ugyanakkor tagadhatatlan (s ezt is észlelték már mások is) különböző életszakaszaiban írt vallásos verseinek tematikai és gondolati módosulása, amelynek legszembetűnőbb példája a kései versek Krisztus-élménye.

[[paginate]]

A halottak élén kötetben az Ésaiás könyvének margójára ciklus tartalmazza az istenes verseket. A Krisztus-versek a „szenvedő emberiség hit-vágyát” fogalmazzák meg.[4] A „fázó”, a gyámolítást remélő gyermek ősélménye éled itt újjá:

Megszakadt; szép imádkozásunk,
Pedig valahogyan: van Isten,
Nem nagyon törődik velünk,
De betakar, ha nagyon fázunk.
                   (Menekülés az Úrhoz)

A Krisztus-élmény megjelenésének (mint ahogy hosszú gátoltságának is) szubjektív okai lehetnek. Központi tényezővé nem válhatott korábban (még a Krisztus-kereszt az erdőn is csak megkésve). Ahogy a feszülettől és templomi Krisztus-szobroktól is idegenkedhetett talán református neveltetése folytán, úgy most mint „gyarló lény” nyílik meg, amikor a megbocsátó, a bűnösöket is szerető Jézus vonzásának nem tud ellenállni:

És Jézus is szerette, szegény,
Kezét tartani a bűnös fején,
Mert illatos a bűn, mint a virág.
                   (A bűnök kertjében)

A bűnből származtatható betegség és halál nyomorúsága felől értékelődik fel Krisztus szeretete és jóindulata, aki sosem a kíméletlen büntetés híve volt. Ady számára vigasztalás és remény volt az a Jézus, aki azt mondta a főpapoknak és a nép véneinek, hogy „Bizony mondom nektek, hogy a vámszedők és a paráznák megelőznek titeket az Isten országában” (Mt 21,31).

Az igazi azonosulás azonban a valóban katartikus krízis élményben manifesztálódik. Szenvedése, kétségbeesése olyan fokú, hogy összetépi Bibliáját, s a fedőlapra írja Jézus kétségbeesett szavait: „én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet”. A „sikeres”, az ünnepelt Jézus helyett a mártírszenvedést is vállaló Szabadító válik relevánssá. Sőt: A nagy Hitető című versében azt mondja a „szamaras ember”-ről, hogy „minden költők költője voltál”. S ezzel aligha Krisztusnak az evangéliumból ismert, költői képekben gazdag megszólalásmódjára utal, hanem arra, ami valóban közös lehet bennük. A mártíromságot vállaló küldetéses lélek ezért kései verseiben válik  azonosuló jelképpé.

Makkai Sándortól Vatai Lászlóig többen kétségbe vonták Ady Krisztus misztériumának átéltségét, holott ez adott biztosítékot számára abban a vonatkozásban, hogy minden átmeneti mélyre zuhantság ellenére is van feltámadás: felemelkedhet az ember a legmagasabbra, a tökéletességbe.[5] Ám ennek az azonosulásnak is akadtak zavaró kísérő jelenségei művészi lazulásban, didaktikusságban:

Mert most a Szó olyan legyen,
Mint a Hegyen
Krisztus szava:
Évezredek hője, hava.
Ki jól beszél, Krisztust beszél,
Szörnyű a szél,
S vitorla nincs:
Krisztus kell, ajtó és kilincs.
                   (A szenvedésnél többet)

[[paginate]]

A Krisztus-tematika olyan, egészségileg és történelmileg új periódusban jelenik meg, hogy egyfajta művészi elbizonytalanodás semmiképpen nem vezethető vissza egyetlen okra. Mégsem indokolatlan annak feltételezése, hogy a kezdő Ady vallási eszmélkedése, majd az 1908-as Az Illés szekerén és a következő kötetek istenes ciklusai utáni fordulat egybeesett egy sok tekintetben megváltozott léthelyzettel (háború, házasság, betegség és halál fokozódó fenyegetése), mely meg sem engedhette az istenes versek korábbi tematikájának és pszichológiai-etikai prioritásainak érintetlen folytonosságát.

Nehezen dönthető el, persze, hogy az utolsó évek költői hanyatlását kell ebben látnunk, vagy a megrendülés okozta tétovaság bizonytalanítja el. Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy az Isten-metaforák, mint általában is a totalizáló szimbólumok a mindenség analógiák méreteihez vezetnek, s ennyiben a romantikával tartanak rokonságot. A Minden, az Élet, a Béke, a Titok asszociációk sorával gazdagodik. Akár szimbólumként, akár analógiaként, akár a szinekdoché totum pro parte iránya felől közelítjük ezeket az átfogó képeket, túl általános jelentésük, az Ady-lírában való elhasználtságuk miatt sokszor nem rendelkeznek megfelelő költői erővel.[6] Török Lajos meg azt teszi szóvá, hogy A feltámadás szomorúsága vallási paradoxonja olyannyira szuggesztív, hogy nem nagyon tették szóvá a kép sikertelenségét: a Tátra viharos szelének és a kételkedő Tamás Jézus sebébe kezét belemártó gesztusának azonosítását.[7]

Persze, ezen részigazságok mellett is Ady Krisztus verseinek némelyike művészi alkotó erejének teljében mutatja  a költőt, a Volt egy Jézus például. Sűrűn átszövi a háború élménye: „Ő mondta: fegyvert a fegyverrel / Győzni s legyőzni nem szabad”. Hiszen a köztünk járó „drága Isten-ember” az egyetlen, aki a kevés igaznak mestere. A súlyos betegség is okozhatja a lazaságokat, ámde hamar visszajut alkotó ereje csúcsteljesítményeinek szintjére. S ahol ez nem mondható el, ott is meggyőző a vallomás, amelyet az evangéliumi jelenetbe olvaszt (A szamaras ember). Ez utóbbi vers egyébként alighanem őrzi a gyermekkori képzelet, képzelődés emlékképeit is, hisz külső látványelemek uralják: szamár, pálmák, „Jézus, tavasz és Jeruzsálem”. Talán az utolsó előtti sor – „Be régi-régi történet ez” – is őrizhet gyermekkori képzeteket. A kései vallásos versek más természetű víziói (pl. A csodák föntjén) János Jelenései-re utalva aligha gyermekkori élmények felidézése. Legfeljebb a rémlátó gyermeki képzeletnek (a templomban alig értett, rosszul értett) apokaliptikus ős-látomásai elevenednek meg benne.

^{Székely Aladár fotója}

[[paginate]]

Ady Isten-élményének legáltalánosabb jellemzői is összefüggésbe hozhatók gyermekkori képzetekkel. Amikor Istennel vitázik, Istent kegyetlennek, kárörvendőnek bélyegzi (Isten, a vígasztalan, Az Illés szekerén kötetben), vagy amikor azzal fejezi be a verset, hogy „Egyetlen és borzalmas Isten”, akkor e „feleselő”, emberiesítő viszonynak is van valamiféle gyermekiesítő mellékhatása. Vallásos versei közül talán legtöbbet idézett Az Úr érkezése:

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
 

Nem megtérésről van itt szó, hanem (Pascal sokat idézett tétele szerint) eltalálásról egy olyasfajta Istenhez, akitől sosem szakadt el: „Nem keresnél engem, ha már meg nem találtál volna”.

S éppen ez a gyermekkorig visszavezethető elementáris Isten-élmény mutatja meg, hogy (bár hatása nyilvánvaló) Baudelaire katolicizmusa mennyire más természetű. Magyarországon nem sok nyoma van annak a 19. század derekától (tulajdonképpen a 48-as forradalmakból való kiábrándulással) induló antimaterialista vagy antipozitivista reakciónak, „új idealista” lázadásnak, amely először deklarálta az osztályharcon alapuló baloldali világmegváltás csődjét. (Nálunk Petőfi, a németeknél Richard Wagner és sokan mások hódoltak – rövid ideig – e szocialisztikus, a marxizmus megszületésével egybeeső gondolkodásnak.) Baudelaire A romlás virágai-ban a Rossz, a Bűn, a Betegség „virágai”-ból alkotja meg lírájának „katedrális”-át. Őnála a szexualitás a Sátánhoz való alászállás gyönyörét és bűntudatát tette meg fő témává. Általában is a test, az anyag őnála a bűn forrása, de nem szabadulni akar tőle, hanem tudatosan vállalja, sőt fokozza a züllöttséget, a bűnös élvezeteket, mert – szerinte – az üdvözülés feltétele a bűnben való „alámerülés”. (Miközben a bűn élménye – mint majd Adynál is – művészi téma is. Baudelaire legfőbb eszmei forrása Joseph de Maistre, a francia felvilágosodás és forradalom katolikus leleplezője, aki szerint a földi élet a bűn diadala, s csak a Gondviselés mentheti meg az emberiséget. Ady olvasta Baudelaire-t, olvasott Baudelaire-ről, s alighanem bátorítást is nyert tőle: A romlás virágai utóhang tervezetének sorai („Sarat adtál, Uram, s arannyá tettem azt”) az ő sorsára is vonatkozik: bűnből, betegségből, szenvedésből romolhatatlan, tündöklő művészi értéket, a krisztusi megváltást megélő mártír életet teremtett. Hiszen a költői teremtés csodája isteni adomány. Az Illés szekerén (páratlanul tökéletes verseinek egyike) látszólag ars poétika, de ugyanilyen mértékben Isten-vers is: „A zseniális tehetségre és küldetésre való eleve elrendelés mégis az élő Istentől való”.[8]

A Menekülés az Úrhoz (kétségkívül legmegrendítőbb vallásos verseinek egyike) a magát a vallásos gondolkozástól elhatároló Király Istvánra is olyan hatással van, hogy pontos levezetése mélységesen igaz: „Egyrészt az imádkozni tudás, másrészt pedig a megismételt szép jellemezte ezt az életet. Látszott az a világ, melyhez hozzátartozott egyfelől az ima, a hit, a nem önmagába zártság, azaz a nembeliség, s ahol – másfelől – művészetté átnemesítetten, a szép jegyében, az értékek jegyében, azaz: a szabadság, a lényegiség szintjén alakult a lét. Oly világ volt ez, melyben otthonosan élhetett az ember, mint szellemi lény, hol még a disszonancia is harmóniává, nyugalommá szelídült”[9] (a szövegben Király István kiemelései).

^{Ady-kézirat. KertészAndré felvétele 1934-ből (Petőfi Irodalmi Múzeum)}

[[paginate]]

A bűnbánat Ady esetében nem egyszerűen vallási-etikai aktus, hiszen betegsége és közelgő halála valóban romlékonyság és „bűn” következménye. Önnönmaga gyarlóságát megélve tér vissza Istenéhez, esendősége tudatában remél segítséget. Ez – természetesen – igen gyakori reakció, s a keresztyén gondolkodás kezdettől tisztában van azzal, hogy a test és a bűn a halál és a kárhozat felé sodor. Az emberi (világi) gondolkodásban azonban a test, a biológikum szorosan vett értelmezés tárgya csak az újkorban lett. Ezt aztán felerősíti a 19. századi pozitivista gondolkodás, a vulgáris materializmus. Büchner és Vogt nézetei például nálunk széles körben terjednek az 1850-es években. (Az ember tragédiája gondolati forrásaiként – Lucifer szólamában – gyakran szóba is kerültek.) Ady minderről hallhatott, olvashatott, igazán személyes és kínzó témává azonban betegsége folytán vált számára. Vatai László már Az ős Kaján-ban valami pogány démoniságot fedez fel, a bor és a költészet mámorát, melynek azonban keresztyén kellékei is vannak: feszület, két gyertya. A démonok köre (de továbbra sem függetlenül a test-élménytől) bővül: a pénz, az arany, Baál és Mammon kínálja az élet széles kiélését. Ady a „Sátán fölkent kevélyé”-nek tartotta magát egy időben, a szokványos emberi kapcsolatok fölött álló gőgös úrnak”.[10] Holott ez a „fölkent kevély” testének volt rabja (szex, alkohol), s végül áldozata.

Ám minden „pogány” ambíciója mellett is lényegében és „gerincvelői” szinten keresztyén volt, aki sosem távolodott el a bűnbánat őszinteségétől és a megváltás áhítozásától. Egyetlen menekvése az Isten, ha lázadásaiba és kudarcaiba belefáradt:

Sok életserleget kihabzsolt,
De tudod, hogy szomjan szenvedett,
Álkevélyen, sírón,
És mégis igaz fiad volt.)
            (Ne sújts bénasággal)

A bűn és a halál fenyegetése elől csak Istenhez tud menekülni, s a megváltás élmény vigaszával él, holott ószövetségi témái és idézetei jóval számosabbak, mint az evangéliumi üdvözülés élménye. Vatai László terjedelmes (szerfölött meggyőző) érveléssel bizonyítja, hogy Adyt (biológiai, testi vonatkozásokkal terhelt) bűntudata bűnbánó versekre ihleti, ami elég ritka a magyar irodalomban. (De nem példátlan, pl. Balassi Bálint.) Életének bűnös felétől, ha csak ideiglenesen is, de az Úrhoz térve tud megszabadulni. „Énjének, tragikus, mégis egyetlen megtisztító hasadása megtörtént. Mint Pál apostolnál. Kettősnek tudta magát. Egyfelől ott állt régi énje, lázadó, gőgös, mindig szerelemre éhes fele, másfelől az új ember, az alázatos, a bűneit megutáló valaki… Ez a kegyetlenül tehetséges és gőgös lélek megroppant az Istennel való találkozásban. Gyémánt kemény, ragyogó énje kettétört a bűnbánatban”.[11]

S talán ebben az irányban kereshető sokszor szóvá tett politikai ellentmondásosságának magyarázata. Általában csak ellentétet szokás felfedezni vallási élménye és politikai (egyébként olykor változó) meggyőződése között. Hol Ond vezér leszármazottjának (tehát előkelő honfoglaló ősök örökösének), hol Dózsa György unokájának vallotta magát, ám ez nem politikai retorika nála. Egyszerre érezte megát közel ősi és hősi hagyományokhoz, de lázadó számon kérőnek is. Jézus is egyszerre volt – gondolhatta – a hagyomány, a törvény beteljesítője és újat mondó opponáló, akit ezért kiközösítenek, kínhalálra szánnak. És ebben éppúgy megvan a géniusz individuális önkiteljesítése, mint a jogos elégedetlenségnek hangot adó számon kérés. Különös nyomatékot ad ennek, hogy Ady nem pusztán keresztyén-evangéliumi, hanem kálvinista szinten volt a legősibbre hivatkozó hitújító, mint a reformátorok. Tehát őszintén megfért benne a „népért síró, bús, bocskoros nemes” azzal a tradícióval, melynek szellemében szívesen hivatkozott református pap őseire. Nem látott ebben ellentmondást, mert a számára kortársi, akkor baloldalinak mondott szociális igazság keresést az evangéliummal összhangban levőnek láthatta. Ott munkál ebben a valóban többgenerációs protestáns örökség, amely nem csodákra és a túlvilágra, inkább az evilági élet erkölcsi normáira helyezte a hangsúlyt, amit nem szabad holmi pragmatikus racionalizmusnak tartani, hiszen (Hegedűs Loránt fogalmazásában) olyan gondolkodók, mint Kant, szintén a vallás és a tudomány egyeztetését fogadva el kínáltak a felvilágosult ember számára is elfogadható világképet: „A világ észszerű rendje egy világ fölötti intelligenciára utal, célszerű folyamata egy célt adó akarat elfogadására indít”.[12]

[[paginate]]

A felvilágosodás koncepciója szerint az ember magát alkotja meg, az egyének egyenlősége alapján mindenki naggyá teheti önmagát – az autonóm politikai szerepvállalást is magába foglalva. Ady önképe, egyszerre hivatkozva ősnemesi származására és „forradalmi” igazságkeresésére, tulajdonképpen azzal a 19. század eleji alapélménnyel tart rokonságot, mely szerint az egyén (származása és vagyoni helyzete figyelmen kívül hagyásával) a legtöbbre viheti, mint pl. Napoleon. Sőt: egy „ősdémoni archetypus” (Jung) ős Kaján-féle megjelenítésével valamiféle kollektív tudattalanhoz hatolhat, ahogyan Óbabylon idejéig mélyíti személyiségének titkait, bénító és küzdő erőit.[13] Gondolkodott ő racionálisan is a maga és a népe sorsáról, s önnön tragikumát népe vizionált végromlásával azonosította az I. világháború éveiben. Ezen a ponton tudott Reményik Sándor (akitől tökéletesen idegen volt Ady baloldalisága) azonosulni Adyval, hiszen Trianon (Ady számára csak elképzelt rémálom, Reményik számára megélt borzalom) elfogadhatatlan, szinte irracionális pusztulásképzetként talán az ő kettejük számára lett igazán Istenhez utaló végromlás.[14] Itt válik Ady és Reményik nemzeti katasztrófa élménye egyetemessé, amelynek perspektívájában az isteni végtelenség és a nemzeti korlátozottság fenyegetésétől egyképpen szenvednek. A Semmi, a Végtelen élménye, s ennek imával feloldása a gyermek- és ifjúkori eszmélkedés tere és inspirációja is.

Első kötetének (Versek 1899) nyitó verse (Sirasson meg) édesanyját szólítja meg: „Bolond célok után rohanok zihálva”. A „messze űző” álmok kudarcát ekkor még csak megjósolja, húsz év múltán nemzete pusztulásával köti össze. A Rákóczi vén harangja a „hősiesen küzdők”-et idézi számára, de már ekkor, húszévesen a szabadság „Elveszített birodalmát” siratja. A Karácsony szerint a nagyváros „durva zajá”-ból menekül haza kedves falujába, mert csak ott tud „Igaz hittel, gyermek szívvel / A világgal / Kibékülni, / Szeretetben üdvözülni.” Az igazi érték az ő számára a család, az otthon, s mindig és újra a vallás:

Már hallom a harangszó hangját,
Anyám.
De jó is itt, e csöndes kis tanyán –
Leroskadni…
Már hallom a harangszó hangját.
                                        (Itthon)

Mintha ezekben a pályakezdő, majdnem kamasz fővel írt versekben (talán egy kicsit Reviczky Gyula hangjától is ihletve) az utolsó korszak tanulságai idéződnének fel:

Meghajtom bűnbánó fejem
S mit rég’ nem tevék, imádkozom.
                     (Hamvazó szerdán)

A majdnem „kisfiús” vallási bizonyosság tehát nem későbbi fejlemény (eme tézist véljük nem egyszerűen kronológiai, hanem perdöntő fontosságú, Ady elementáris vallási élménye mellett érvelő állításnak), hanem egy időre háttérbe szoruló, de lényegi és elidegeníthetetlen életminőség és világmagyarázat. Kenyeres Zoltán is utal erre, mondván, az utolsó években jut szerephez Krisztus mártíriuma a versekben, de a „korai kötetektől kezdődően a szívszorítóan szép mesék és hősi legendák hangulatát” idézi minden – ezt előlegező módon”.[15] Szegedy-Maszák Mihály is fontosnak tartotta, hogy rámutasson: „a világháború előtti köteteket is lehet a kései versek felől megközelíteni”.[16] Mi több (ezt már mi mondjuk): talán éppen úgy kísérelhetjük meg, hogy „újat mondjunk” e tárgyban, ha a kései versek nyomait a pályakezdő versekben nyomozva a pálya szilárd, „megtartó” értékmozzanataira és meghatározó lelki-etikai értékeire irányítjuk a figyelmet.

Nem pusztán a baloldali világmegváltás iránti kétely, nem csupán az elhatalmasodó betegség és halálközelség, nem elsősorban a világháború és a megjósolt (megérzett) nemzetpusztulás vezeti el Urához, hanem életpályájának különböző pontjain különböző módokon szólal meg az, ami gyermeki lényéből tovább élt. Nem volt ehhez szüksége Baudelaire-re, se halálos betegségre, se a nemzethalál rémére. Családi múltjára és a legkülönb élményekre mindig is fogékony (ugyanakkor szerfölött esendő) személyisége végig őrizte a számára legfontosabbat. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt feltételezzük, hogy család, neveltetés, lelki adottságok sértetlenül őrizték meg benne azt a kálvinista színezetű, kivételes intellektuális erőfeszítésekkel is mozgásba hozott hitet, melynek őszinteségét (a mindenben kételkedő 20. században) sem vonta kétségbe senki. Igaz, költői értékekről van szó, ámde az igazi művészi érték mindig valami gazdag és katartikus világélmény függvénye, s éppen azért romolhatatlan, mert legérzékenyebb, leginkább értékfogékony énünk gazdagodik általa. Ady vallásos költészete ezért tartozik a magyar irodalom legmélyebb, leggazdagabb ember- és világképteremtő értékei közé.

Imre László