A Nemzeti Filharmonikus Zenekar története 1923-ban indult, a Székesfővárosi Zenekar megszületésével, élén Bor Rezső alapító- és vezető karmesterrel. 1952-ben Ferencsik János vette át az együttes irányítását, nevük ettől az évtől Magyar Állami Hangversenyzenekarra változott. Ferencsik egészen 1984-ben bekövetkezett haláláig vezette a zenekart, amely ezekben az években már az ország első komolyzenei együttese. 1974-ben a Magyar Televízió I. Nemzetközi Karmesterversenyének győztese, a fiatal japán dirigens, Kobayashi Ken-Ichiro – aki Ferencsik tanítványaként is képezte magát – lett 1987-től a zenekar vezető karmestere. 10 éven át igazgatta az együttest. Jelenleg ő a zenekar örökös tiszteletbeli elnök-karnagya. 1997 jelentős változást hozott, ekkor vette át az azóta Nemzeti Filharmonikus Zenekar néven jegyzett együttes irányítását Kocsis Zoltán, aki szintén haláláig irányította, és a nemzetközi mezőny élvonalába emelte a zenekart, amely az 1985-ben alakult Nemzeti Énekkarral együtt kiemelt nemzeti alapintézmény lett, az ország vezető komolyzenei együttese. És itt vagyunk a különös jelenben, amikor minden turné elmarad, minden vendégelőadó lemondja a szereplést, és a hazai koncertnaptárt végiglapozva egyre többször jelenik meg a szó: „elmarad”. Milyen évet zár ilyenkor a zenekar?

A két év híján 100 éves együttes pályafutása alatt, még sosem élt át ilyen évet – kivéve persze, a második világháború idejét. 2020 március közepén – tehát immár egy éve – egyik próbán bejelentették, hogy a következő koncert elmarad. Senki nem gondolt arra, hogy ez egy fájdalmas folyamat kezdete lesz. Júniusig tartott a teljes leállás és az első időben jól esett otthon maradni. Mindenre kényelmesebben jutott idő, ahogy mondják, mindenki rendezte sorait. Egy hónap után azonban megjelent életünkben a hiányérzet. Látszott, hogy egyhamar nem javul a helyzet, és ekkor minden zenekari tag szokatlan munkához látott. Elkezdtünk otthon videókat fölvenni, és föltenni a zenekar online oldalára, vagy saját, közösségi oldalunkra. Ezek amatőr felvételek voltak – hivatásos zenészek amatőr rövidfilmjei –, de a 3-4-5 perces fölvételek igazán új színt hoztak a zenekari tagok életébe. Egyrészt bepillantást engedtek saját személyes életterünkbe, otthonunkba, ki mivel foglalatoskodott a kényszerű leállás alatt, az egyéni gyakorlástól a kertészkedésig nagyon széles volt a paletta. Egyik koncertmesterünk például megkért minden hegedűs szólamtársat, hogy egy Bach-tételt vegyünk föl –  ki-ki az otthonában –, ő pedig ütemről-ütemre összevágta a filmeket önálló, egész produkcióvá.

[[paginate]]

Ezzel egymáshoz is közelebb kerültek a zenészek, a közönség pedig egészen új oldalukról ismerhette meg őket.

Sok, eddig ismeretlen jó képesség – és kapcsolatépítés – jött a felszínre. Sőt valahogyan mindenki szabadabban élt a bezártság ellenére. Júniusban jött egy kis föllélegzés, vártuk, hogy talán hamarosan beindul az élet, sőt július 1-én és 8-án ismét – bár teljesen szokatlan módon – koncertet adtunk. A Művészetek Palotája (Müpa) pódiumán a zenekar elfoglalta a helyét, előadta a koncertet, a közönség pedig az épület parkolójában, fülhallgatóval a fején ült az autójában, így hallgatva az élőkoncertet. Mondanom sem kell, hogy teltház volt, azaz a parkoló dugig megtelt.

Nem csak a zenészek, de a közönség is ki volt már éhezve, hiszen a zenekar egyébként is teltházas koncertekhez szokott, itthon és külföldön egyaránt.

Ez így van. Augusztusban sikerült két élő koncertet adni a Zeneakadémián, ültetési renddel, Rachmaninov összes zongoraversenye volt műsoron, Balázs János zongoraművész közreműködésével. Óriási, euforikus élmény volt zenészeknek és közönségnek egyaránt. Valóban ki voltunk éhezve, hiszen sajnos elmaradt mindhárom rendszeres martonvásári Beethoven-koncertünk is. Ezek pótlására kamaraegyütteseink utaztak Martonvásárra, a helyszínen filmre vették a koncerteket és a nézők online láthatták az előadásokat. Ugyanígy koncerteztünk a Margitszigeti Nagyszínpadon, közönség nélkül, kamaraformációban, a nézők pedig megint csak online láthatták az előadást. Eltelt a nyár, közben szilárdan reméltük, hogy ősszel visszatér szokott rendünk. De a koncertek elmaradtak. Novemberben a Müpába jött volna egy francia zenekar, de nem jöhetett. A belga karmester, Philippe Herreweghe viszont eljött, és Beethoven szimfóniákat vezényelt a közreműködésünkkel élőben, online közvetítéssel.

A zenekar novemberben utazott volna egy nagy japán turnéra (Kobayashi 80 éves születésnapjára tisztelegtek volna ezzel a turnéval) – természetesen ez is elmaradt.

Sajnos, igen. Októberben a zenekar vezetősége fölkérte a tagokat, hogy novemberben  saját maguk szervezzék meg szerepléseiket oly módon, hogy legfeljebb 10 fős kamaraegyütteseket alkotva állítsanak össze 1-1 órás műsort, és szerezzenek vidéki koncerthelyszíneket élő előadásokra – limitált nézőszám előtt. A legkisebb helyre is jusson el a komolyzene. Ez a terv megmozgatta a tagságot – az énekkart is –, és 3 nap alatt 150 koncertet szerveztünk! Öt hét alatt lement volna a 150 koncert, az ország minden tájára készültünk. Egy hétig sikerült is megtartani ezeket a vidéki koncerteket, de a szigorodó karantén nem tette lehetővé a folytatást. Ekkor új forgatókönyvet kellett kitalálni. Az összeállt kamaraegyüttesek a Müpában fölvették a koncerteket és ezek sorozatként, online, elérhetővé váltak a Nemzeti Filharmonikusok honlapján és facebook oldalán is, Vendégségben Önnél… címmel. Sokáig tart ez a sorozat, a honlapon olvasható a részletes műsor.

[[paginate]]

Közben átléptünk a 2021-es évbe. A korlátozások pedig tovább tartanak.

A kamarairodalom gyöngyszemeiből januárban két kamarakoncert volt a Müpa színpadán közönség nélkül, amelyeket egyenes adásban lehetett online felületen látni. Februárban is csak így lesz lehetőségünk fellépni. Reménykedünk, hogy a tavasz, a koranyár már meghozza a közönséggel való személyes találkozásokat.

Az Ön édesapja, Tóth Kálmán a Károli Gáspár Református Egyetem nagytekintélyű ószövetséges professzora, férje református lelkipásztor volt. Lelkileg hogyan éli meg ezt a furcsa időszakot? Szinte mindenkit elgondolkodtat a bezártság – globális szinten is. Valamit nem jól csinál az emberiség?

A megszorítások kényszerűsége sok mindent visszavetett. Ugyanakkor azonban soha nem látott kreativitás, munkakedv jelent meg. Az is tanulsága ennek az évnek, hogy változtatnunk kell. Elmozdulni, vagy inkább visszamozdulni kell az anyagiból. A földön oly mértékben eluralkodott az anyagiasság, hogy ebből vissza kell venni. Ahhoz, hogy a szellemi élet elfoglalja méltó helyét a világban – egyik hatékony eszköz lehet a zene. A zene, a zengő hang, a legősibb jel a teremtésben, isteni ajándék, amely képes az emberi lelket fölemelni, megnemesíteni, tisztítani, meggyógyítani. Ezért a zene örök, „mert a zene megmarad”, ahogyan Hamvas Béla többször is írja a Jázmin és olaj című esszéjében. Eljátszom a gondolattal, hogy ha valahol készülődne korunk Noé bárkája, úgy hiszem, abba belekerülne Bach, Mozart és a többi zseni Istentől ihletett zenéje, harmóniái.
     Zenésznek lenni küldetés, hiszen a hangokon, harmóniákon keresztül átadjuk Isten emberi lelket megjobbító, vigaszt és derűt adó üzenetét. Ez a hit mozgatta meg bezártságban is zenésztársaimat, ez a küldetéstudat szült újabb és még újabb kreatív ötleteket, hogy a lelket tápláló zene eljusson a hallgatósághoz. Arra az időre is, amíg helyreáll régi, vagy új rendünk.

Köszönöm a beszélgetést Kis Domokosné Tóth Éva hegedűművésznek, a Nemzeti Filharmonikusok tagjának. Isten áldása legyen művészetükön és missziójukon, hogy a legkisebb helyre is eljusson – házhoz menjen – a komolyzene 2021-ben!

Gimesi Zsuzsa