Vízhordó magába merülve, ráérősen baktatott hazafelé. Rég ideje rója ő ezt az utat otthontól a patakig és vissza. Úgy megszokta, annyira a magáénak érzi, hogy nagyon sokáig hiányozna az a jó néhány kilométeres napi gyaloglás, ha valaki azt mondaná neki, holnaptól nem kell többé vizet hoznod. Ilyesmire azonban nem kerülhet sor, mert az asszonynak és a gyermekeknek roppant nagy szükségük van arra a kevés vízre, amit ő biztosít mindennap a családnak. E nélkül minden bizonnyal élni se tudnának, mert ezzel főznek, evvel oltják a szomjukat, mosdani is ebből a kevésből szoktak. Ugyanabban a lavórban. Mindnyájan. Rendre. Utolsónak az apa.

Kora reggel ered útnak, és mikorra perzselni kezd a nap, haza is ér. Így megy ez nap, mint nap, ki tudja, hány éve már.

Kietlen, kopár vidék, ahol laknak. Kutat ásni a domboldalon soha senki nem próbált, tán még a hírét sem hallották ilyesminek a lakók. Odább, a völgykatlan alján futó kristálytiszta vizű patak a település fennmaradásának egyetlen garanciája, hihetően eleik ehejt való letelepedésének a magyarázata is.

Vízhordó. Így szólítják a javakorabeli férfit falusfelei. Az idővel apává érett fiú annyira megszerette ezt a ragadványnevet, hogy jobban örül neki, hogy így emlegetik, semmint ha igazi nevén szólítanák, Sanyinak.

Maradjunk hát mi is ragadványnevénél.

Nos, Vízhordónak volt két cserépedénye. Szokványos dolog volt ez akkoriban. Három-négy emberöltővel ezelőtt faluhelyen égetett agyagból csináltak majd minden konyhaeszközt az emberek. Cserépből készült a fazék, a lábos, a szilke, a korsó…, a főző és tároló edények legtöbbje.

Agyagkorsóban állt az ivóvíz, drótozott cserépfazékban főzték a töltött káposztát, a cserépedényben tartott szilvalekvár akár évekig is elállt. A káposztát azonban dongás hordóban savanyították be télire. És hűvös helyen tárolták. Leginkább pincében, néha a kamrában vagy másutt.

[[paginate]]

Apropó, hordós káposzta. Egy nem mindennapi félelmetes groteszk jelenet jut eszembe róla. 

Gyermekkori pajtásom, Béla mesélte, hogy alig öt éves volt a második világégés idején. Jól benne járt már a világ a nagy háborúban, amikor egy vacogtató téli reggelen nagy hirtelen egy fegyveres katona lépett, úgy is mondhatnánk, rontott be kis lakóházuk földes szobájába.

– Zdrasztvujtye! – köszönt hangosan, és a családfő felé fordulva odaszólt neki: kurity. Határozottan, szinte követelőzőn, kétszer is.

A kurity szó hallatán János – így hívták a családfőt – hirtelen eltátotta a száját, és akkora szemeket meresztett, hogy értetlenkedő fura fintora a hódító katona arcára is kiült. Mit csodálkozik ez a pali azon, hogy én kurityolni akarok? – gondolhatta.

(A fél lábára sérült apa annyit értett oroszul, mint Mari néni hottentottául.)

Mivel hamarjában jobb ötlete nem támadt, János a sparhert melletti falról leakasztotta a zománcos vájlingot, és kezében lóbálva lesietett a pincébe. Leemelte a súlyokat a dongás hordóról, sietve kivett belőle három fej savanyú káposztát, és a szobában vájlingostól átnyújtotta a váratlan vendégnek. Aki erre pulyka vörös lett, és a puska tusával úgy falnak taszította a nála alig néhány évvel idősebb Jánost, rászegezve a gyilkos fegyvert, hogy a rémülettől nemcsak belőle futott ki a vér, de a halálos félelem fehérre meszelte az egész családot. A mindent eluraló rettegés közepette a katona a kezével kezdte mutatni a falhoz ragasztott apának, hogy dohányozni akar. Mire János ékes magyarsággal azt kérdezte tőle:

– Há’ mir’ nem ezt mondtad?

Akkoriban faluhelyen a boltokban nem lehetett cigarettát kapni. A férfiak a kertben termesztett dohánylevelekből sodorták maguknak a füstölni valót.

[[paginate]]

A halálfélelem szorításából szabadult apa a ruhás szekrényhez lépett, és a glédába rakott lepedők, fehérnemű és egyebek közül kihúzott három száraz levelet (nagyon jó volt molyok ellen), és átnyújtotta a hívatlan vendégnek, aki – mint nagy költőnk írta volt – megvágta nagyjából, a kezébe akadt papírdarabban jókora trabukot sodort magának, és zdrasztvujtyet intve, pöfékelve távozott.

Arra, hogy mi lehetett a majdnem végzetes kimenetelű félreértés oka, csak jóval később derült fény. Oka pedig az volt, hogy a faluban a savanyú káposztát kuritynak hívták egymás között a román parasztok, ami oroszul dohányzást jelent.

Mivel jól tudjuk, hogy a Szentlélek a háborús borzalmakat messze elkerüli, meg sem szállhatta sem a kisbakát, sem a bajba került család tagjait. Így aztán hogy is érthették volna meg egymás nyelvét a feszült légkörű kis földes szobában? Mindebből semmilyen tanulságot nem szabad levonni, ha csak azt nem, hogy a testbeszéd, a mutogatva magyarázás sajátos körülmények között célravezetőbb lehet, mint az egyetemesen elterjedt nyelvi közlés.

No, de térjünk vissza Vízhordóhoz, hisz mégiscsak az ő története az igazán fontos nekünk.

Vízhordó egy botot cipelt a nyakában, aminek két végén egy-egy cserépedény lógott. A két korsó megtévesztésig egyforma volt, de az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik hibátlan volt. Vízhordó maga sem tudta, hol és mikor történt a malőr: ő ütötte-e oda valamihez valamikor a repedt edényt, vagy a korongozó ügyetlenkedte el a dolgot, esetleg valamilyen rejtett anyaghiba folytán keletkezett a vékony hasíték…

Tény viszont, hogy amíg a hibátlan korsóval Vízhordó mindig teljes adag vizet szállított, addig a pataktól hazáig tartó meglehetősen hosszú út végén a repedt edény már csak félig volt vízzel. Így Vízhordó kettő helyett csak másfél edény vizet szállított a családnak.

A hibátlan edény büszke volt a teljesítményére, mert kifogástalanul tette a dolgát. A repedt cserép viszont szégyellte a maga tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak fele annyit tud teljesíteni, mint a másik.

[[paginate]]

Amikor már képtelen volt tovább magába fojtani a keserűséget, a repedt edény megszólította Vízhordót a pataknál.

– Szégyellem magam, mert egész úton hazafelé szivárog belőlem a víz...

Vízhordó meglepődött a hibás korsó lelkét nyomasztó vallomásán, elgondolkozott, és így szólt a cseréphez:

– Észrevetted, hogy virágok az ösvényen csak a te oldaladon nőnek, a másik cserép oldalán nem?

A repedt cserépedény néma maradt, mert nem tudta, mit illik erre válaszolni. Mondja azt, hogy ő erre nem figyelt fel, vagy inkább azt felelje, hogy látta ugyan, hogy az ő oldalán csupa virág az ösvény széle, de szégyellt megszólalni, nehogy dicsekvésnek vagy irigységnek hasson, esetleg…

– Ez azért van így – fűzte tovább a gondolatot Vízhordó –, mert én mindig tudtam a te hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Te pedig mindennap locsoltad a magokat a pataktól hazáig.

– ...

– Bizonyára azt is láttad, hogy én rendszeresen leszedtem a nyíló rózsákat, hogy mindig friss csokorral díszítsem a lakást. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be az otthonomat.

És most azt is elárulom neked, hogy én ezeknek a csodaszép rózsáknak nagyobb részét hetente kétszer piacra viszem, s a csokrokért kapott pénzből mikor mit, többnyire élelmet vásárolok a két kisfiamnak, hogy ne ismerjenek olyan szükséget, amilyet én szenvedtem gyermekkoromban. Te tudtodon kívül segítettél rajtunk, és most is könnyítesz a sorsunkon. Ezt sose feledd el.

A sérült korsó feszengett, ide-oda lengett a bot végén, mert különös érzés hatotta át ilyen szavak hallatán.

– És azt se feledd – lendült bele Vízhordó –, hogy mindnyájunknak megvan a maga hibája. Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. Akkor is, ha nem tudunk róla. De épp ezek a hibák, amik mindnyájunkban megvannak, teszik az életünket olyan érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, és a jót meglátni másokban.

– Erre nem gondoltam eddig – nyílt meg a repedt edény lelke. – Milyen megnyugtató ezt hallani! Én mindig csak bánkódtam, és vádoltam magam, hogy milyen haszontalan vagyok.

– Sose bánkódj! Nagy bölcsességet mondok most neked. Nem én találtam ki, mástól hallottam. Te sem, én sem, senki sem lehet boldog addig, amíg nem tanul meg önzetlenül szeretni, másokon segíteni, ameddig nem találjuk meg helyünket a világban. Szeretnéd, hogy mások is boldogok legyenek az életben?

– Hogyne, persze. Hisz az élet is más képet mutatna.

– Vésd jól az eszedbe: ha a másoknak sugárzott szeretetet akár csak egy embertől visszakapod, nyert ügyed van.

Addig senki sem lehet boldog, amíg meg nem találja önmagát. Hogyha erre rátalálsz, eszerint cselekszel, élsz, egyszer s mindenkorra megszáll a nyugalom.

A repedt korsóból csepegve szivárgott a víz…

Aniszi Kálmán