Legszívesebben azt a címet adnám néhány méltató és ajánló mondatomnak, hogy A természet (kifinomult) képei – A természet (kifinomult) versei. Valószínűleg fel sem tűnik nekünk, 21. századi embereknek, hogy micsoda sajátos világ az, amit a fotós az egyre tökéletesebb technikával elénk varázsol, amikor távolról vagy éppen nagyon is közelről elkap valami különleges, megnyerő jelenetet, növényt, állatot vagy épp élettelen tárgyat, követ, kavicsot, sziklát, tengert, hegyet. Másrészt, ha a magyar költészetbe belekóstolt, akár beleszerelmesedett olvasó Petrőczi Éva verseivel találkozik, legalább ilyen különös élményben lesz része. Olyan élményben, mintha Lipovszky György fotóit nézné: elegáns, könnyed, esztétikailag is gondosan kidolgozott alkotásokkal találkozik. A két művészeti ág – a fotó- és a vers – olyan szinten fedi és egészíti ki egymást, hogy néha az az ember érzése, olyan egymásra találással áll szemben, amelynél minden esetben a kép volt előbb. Ezt azonban egyszerűen meg lehet cáfolni: Petrőczi Éva előző kötete, az élmény- és gondolatgazdag „Idegenvezetés almákkal” már tartalmaz verseket, amelyek tökéletesen rímelnek valamelyik fotóra, s mintegy maguktól odailleszkedtek a fényképpel szembeni oldalra ebben az új kötetben.

Nem illendő ilyen kompozíció esetén kiemelten foglalkozni a versekkel, amelyek a képek nélkül talán nem volnának olyan hatásosak, mint így, mégis fontosnak tartom felhívni az olvasó-néző figyelmét azokra a fordulatokra, amelyek a versek végén a természetről a gondolatra, a madárról a vers (a költő) mélyebb mondanivalójára, esetleg az allegória vagy metafora költői képként megfogalmazott rövid, egyértelmű magyarázatára siklanak. A kócsag pompás ruhájáról annak Teremtőjére, a madáranya-mintás szikláról az Életre, nagy é-vel, a béka-királyfiról  a vízparti szerelmesekre, a hunyorról a távoli gyerekkorra röppen a költő gondolata, s még sorolhatnám a „csattanókat”. Zárásként nem hagyhatom említés nélkül azt a fotót, a róla szóló verssel együtt, amely, kivételesen, úgy, mint egy málnaszínű norvég fatemplom verse, nem a természetet, hanem a súlyos múltat magába záró somogyvámosi pusztatemplomot hozza elénk, s ebben a karácsonyias hangulatú költeményben a romot „énekükkel körbefonják a láthatatlan, suhogva szálló, angyali karok”. Feltehetően a Megváltó eljövetelét hirdetik.

Farkas Márta