A Nemzeti Galériában járva, mindig hosszú megállásra késztet Ferenczy Károly felnőtt gyermekeiről festett képe, Béni és Noémi kettős portréja. Az ikerpár a tizennyolc évesek ifjúi nyíltságával néz szembe velünk, ugyanakkor a felnőtté válás nagy kataklizmája előtti gyanakvásban. Béni szürke pulóverében hanyagul a fotelre dől, ébredező Adóniszként bal karját feje fölé emeli. És ma már tudjuk, hogy az a bal kéz mentette meg a jobbat egy kis időre az idős szobrász alkotó szenvedélyének. Noémi nagylány már a képen, összefonja karjait, akárcsak az idősebb kori fényképein, de még zárt világ, szemében a jövő útkeresésének távlatai derengenek, mely tekintetet a fehér csipkeruha kézműves textíliája oly nemesen alátámaszt. Ma a festőművész édesapa helyett mi, múzeumlátogatók álljuk a gyermekek tekintetét, és ismervén mindkettőjük későbbi sorsát, földbe gyökerezik a lábunk az otthonhoz ragaszkodó, hűséges pillantásoktól még a nagy út előtt.

^{André Kertész fotója, 1928}

[[paginate]]

Ferenczy Noémi (1890-1957) világhírű textilművésszé lett, de az az otthon, ami javarészt a nagybányai művésztelepet jelentette, mély nyomott hagyott egész életén át. Nem csoda, hiszen a Ferenczy-házban nagy becsülete volt általában a műveltségnek – emlékezik vissza Bernáth Aurél: „Fölteszem, hogy ők csak ilyen rangot ismertek el. A három művészleszármazott [Valér, Béni és Noémi] rendíthetetlen emberi öntudatának alapjait a családi légkör és tradíció átplántálódásában kell keresnünk, és csak másodsorban a tehetség tudatában”. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy Ferenczy Noémi elég későn, és akkor is vonakodva szembesült tehetségével, szinte remegve tiltakozott úgynevezett „művészete” ellen. Így ír magáról 1933-ban: „Nem művésznek készültem /…/ magamat erénytelenül butának és tehetségtelennek tartottam /…/ Szégyelltem, hogy én, egy ilyen nyomorult lény mer művészetet csinálni, mert így ez mégsem számított «művészetnek». Ez a szégyen vagy szemérem még most is megvan, és néha nagyon fölülkerekedik”. Szerénysége megmaradt egész életén át, megszégyenítve a művésztársadalom nagy életművészeinek üres gőgjét.

Kezdetben tanácstalan és kereső volt, autodidakta. „Az egyetlen «nevelés» a sok nézés volt, még mielőtt egyáltalán rajzoltam volna. Analizálás nélküli nézés, csak majdnem öntudat alatti összehasonlítással” – írja ezekről az évekről. Tizenkilenc éves korától múzeumokat látogatott Firenzében, megcsodálta Signorellit és Giottót, és tegyük hozzá, ez már önmagában elég jó iskola. Münchenben elkezdte a szabás-varrást, egy bécsi divatszalonban pedig varrónő akart lenni. Végül is 1912-ben Párizs volt számára a döntő élmény. A Manufacture des Gobelins-ben a tepisserie de haute lisse szövését tanulta meg, s amikor már előrehaladt ebben a mesterségben, nem akarta a manufaktúra kész mintáit megszőni, inkább saját gobelinjeihez maga készített terveket, kartonokat. Ez volt igazán önmaga felfedezésének és művészetének áttörése. Mindehhez az öntudatos merészséghez nemcsak a kopt szövetek dekorativitása, a chartres-i székesegyház gótikus üvegablakai, hanem leginkább a korai francia gobelinek és az art decoratif munkáinak tanulmányozása ihlette.

^{Pásztor bárányokkal, 1920}

[[paginate]]

Párizsban elsajátított szövési technikája kikövetelte a maga művészi részét is. A művészeti élmények hatására 1913-ban megszületett első, ugyanakkor egész életének saját tervezésű és kivitelezésű főműve Teremtés címmel. A kilenc mezőre komponált kárpit alakzatai: fák, gyümölcsök, állatok és az emberpár tejesen betöltik kereteiket, ugyanakkor mégis egységben tartott kompozíciót alkotnak formában és színben egyaránt. Nem sokat kellett várni az 1916-ban elkészült újabb gobelinre sem, amely a Menekülés Egyiptomból címet viseli. Nem véletlenül, Ferenczy Noémi törékeny alkata és finom, érzékeny lelkülete irtózott az akkor zajló Nagy Háború borzalmaitól, egyszerűen az alkotás békéjébe menekült.  A kék, zöld és tört sárga levelű lombok közepén egyedül a szelíd szamárháton menekülő Mária vörösen izzó köpenye ad nyugalmat a szemnek az őt körbevevő hideg állatsereg és bozótos világában.

 

^{Teremtés, 1913, gobelin, 222x222}

 

^{Menekülés Egyiptomból, 1916, tempera, vászon,  139,5x168}

[[paginate]]

A XIX. századtól kezdve a kárpitművészet teljes hanyatlása volt tapasztalható Európában, legfeljebb ismert festmények másolatából készítettek gobelineket. A század végén még William Moris Merton Abbey-beli műhelye javított a műfaj esztétikáján azzal, hogy Walter Crane és E. Burne-Jones rajzolták hozzá a kartonokat. Németországban és Franciaországban csak a húszas években kezdődött a megújulás egyrészt a Bauhaus szellemi körében Anni Albers asszony durván szövött, absztrakt mintájú kis textiljeivel; másrészt az aubusson-i iskola mestere, Marius Martin textíliáival, amelyeket Paul Deltombe festőművész álmodott meg néhány szín dekoratív hatására törekedve.

Ebben a kiüresedésben Ferenczy Noémi a kárpitművészet megújítójának számított, nevét kezdték elismerni a világon. Nálunk az Ernst Múzeumban nyílt először kiállítása 1916-ban és 1918-ban a család többi tagjaival együtt. Közben a lassú műfaj ellenére egyre termékenyebb lett, de a háború után figyelme az emberi alakra összpontosult, amely motívumként mind méretében, mind visszafogott, pasztell színhatásában a leegyszerűsített természettel vált egyenértékűvé. A kezdeti két főművéhez képest azonban valami megrendítő fordulat következett be a képi megjelenítés és a szellemiség terén. A háború után már nem a korai francia gobelin reprezentatív gazdagságát követte, sőt túl a kopt szövetek egyszerűségén és az óegyiptomi falképek jelzésszerű emberi mozdulatain – archaikus idolokkal kívánt megszólalni. Az art deco és a Bauhaus közti mezsgyét járta, noha a nonfiguratív kifejezést mindig kerülte. Személyességüktől megfosztott, jelzésszerű emberi alakjaival az általánost és a közösségit kereste, s ezzel a gobelinművészetet a monumentális művészetek rangjára emelte. Ugyanakkor Ferenczy Noémi művészete éppen abban megragadó, hogy nemes egyszerűségében folyamatosan ott érezzük az újjászületés friss, tiszta szellőjének simogatását, az ember rendeltetésének hiteles, felemelő fuvallatát. A két világháború között különböző mesterségeket ábrázoló kárpitjai kerülnek ki kezei közül, mint a Kertésznők (1923), a Fahordó nő (1925), Piros korsós szőlőmunkásnő (1930), a Szövőnő (1932), vagy a Kőműves, a Házépítő és a Pék (1933). A teremtés dúsgazdag bemutatása helyett fontosabbá vált számára a Teremtő parancsának konkretizálása, az embernek adatott kert őrzésének és művelésének programja. Apjától örökölt munkaszenvedélyével egyetlen emberhez méltó feladatot látott a világban, és ez a munka volt. A munkálkodó ember becsülete.

^{Alvó pásztor, 1937, gobelin, 80x173}

[[paginate]]

Ferenczy Noémi polgári családja nyomán ahhoz a művész és értelmiségi körhöz tartozott, amely a század elején a demokratikus átalakulás nyugati mintáját kereste nálunk is. Nem véletlenül, hiszen élete nagy részét olyan külföldi nagyvárosokban töltötte, mint Bécs, Berlin, München, Párizs. Számos tehetséges ember polgári igényeivel lehetőséget látott a Károlyi-kormány változtatásaiban, ugyanakkor igen könnyen horgára akadt a szélsőbaloldali ígéreteknek is. Ferenczy Noémi ezek közé tartozott. Pesten tagja volt a KUT (Képzőművészek Új Társasága) csoportosulásának, amelynek tagjai magatartásukban meglehetősen különböztek a századforduló élethajhászó művésztípusától. Bernáth Aurél szavaival „szerény, csendes, komoly, elmélyedt emberek voltak,” mely heterogén társaságot egyetlen közös cél vezérelt: a formabontás. Mindezek a jellemzések Noémira többszörösen is igazak voltak. Szerénysége és törékenysége ellenére hatalmas erő munkált benne, amely a társadalom forradalmi formabontásában volt érdekelt – sarkos marxista alapon. Az arisztokratikus gobelin műfaját a munkásember szolgálatába kívánta állítani, és saját bevallása szerint a szövőszék a szószék szerepét töltötte be küldetésében. Az a szövőszéke, amely a második világháborúban lebombázott műterme helyén felkiáltójelként maradt épen.

^{Nővérek, 1921, gouache, karton, 202x154}

[[paginate]]

^{Erdő, 1943, gyapjú, szövött falikárpit, 140x133}

1947 júniusában a Magyar Kommunista Párt Budapest II. kerületi székházában Ferenczy Noémi reprezentatív gobelin-kiállítását Lukács György nyitotta meg.  1948-ban az első Kossuth-díjazottak sorában találjuk őt, majd tanszéket kap a Magyar Iparművészeti Főiskolán, ahol haláláig tanított, számos neves kárpitművész utódot képezve a jövőnek. Ezekben az években állami megrendeléseket teljesít, többször az állampárt szimbolikáját is beleszőve ezekbe. Művészetének minősége mégsem volt kérdéses senki előtt. Személyes ismerője és barátja, Tolnay Károly remekül foglalta össze Ferenczy Noémi művészi magatartásának szellemi természetét: „Művészetének tárgyát ő nem keresi, az adva van neki. A lélek új valóságát ismeri, új hitnek a birtokában van. Művészi problémája csak az, hogyan ölthet testet a művészetben az új valóság”.

Az idei szentendrei kiállításon bemutatásra kerülő életmű minden látogató számára elgondolkodtató a tekintetben, hogy a politikai mozgalmak váltakozásain és mulandóságain túl mennyire maradt fenn alkotásaiban a lényeg: az egyetemes emberi, a szépségnek és az erkölcsnek szoros kapcsolata. És ez az, ami Ferenczy Noémi művészetének maradandó varázsát adja. A Szövőnő című gobelinjén éppúgy, mint a Kerepesi úti temetőkertben lévő síremlékének Lesenyei Márta által készített domborművén Ferenczy Noémi úgy sző, mintha hárfa húrjain játszana, a függőleges láncfonalak közötti dallamok a Jó pásztor szelíd szólamaival harmonizálnak.

Békési Sándor

^{(Képek forrása: Ferenczy Múzeumi Centrum, fotó: Deim Balázs)}