A reformáció születésnapi évének számtalan kiadványa között is megbecsült helye lehet a Bölcsföldi András szerkesztette elbeszélés-gyűjteménynek. Ebből a sokszínű válogatásból a szerkesztő ugyancsak sokszínű, sok szolgálati kört vállaló egyénisége köszön vissza: a KRE Hittudományi Karának apaszívű spirituálisáé épp úgy, mint szentföldi és reformációs emléktúrák, teológus-kirándulások fáradhatatlan szervezőjéé. Vagy éppen – hogy az irodalomhoz is közelebb lépjünk – azé az elkötelezett irodalmár lelkészé, aki a Művészetek Völgyében meghonosította az „Isten a szekéren” alkalmakat.

A rokonszenves szerkesztői „credóból” idézzünk, mielőtt a Baksay Sándortól Jakab-Köves Gyopárkáig ívelő, impozáns, lelket és értelmet gyönyörködtető novellafüzér néhány darabjára felhívnánk a figyelmet: „Novellaválogatásunk címe a Prédikátor könyve jól ismert felsorolására – »Mindennek rendelt ideje van…« (Préd 3,1–8) emlékeztető gondolat és egyben cselekvésre buzdító kifejezés:Ideje van az olvasásnak. A reformáció kezdetének ötszázadik évfordulóján mind az emlékezésnek mind a cselekvésnek ideje van. Hiszen a reformáció egyik máig is érvényes alapgondolata az évszázadokon keresztül ismételt kifejezés: Meghaladva megőrizni. Minden nemzedéknek meg kell haladnia önmagát, vagy engednie, hogy a következő nemzedék meghaladja, és ezzel lép előre. A 21. század elején újra fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy milyen kép alakult is ki az egyházról, azaz rólunk, akik a gyülekezetekhez kötődünk, rólunk, akik Krisztusról neveztetünk keresztyéneknek.”

Egy bizonyos: ez a válogatás nem egysíkú, nem fekete-fehér. Tökéletesen alkalmas arra, hogy a reformáció egyházaival kapcsolatos, sematikus vádak cáfolata legyen, a maga sokszínűségében és változatosságában. Móricz Zsigmond írása, a Bocskai koronája például rokonítható ugyan az Erdély trilógiával, mégis, a háromrészes nagyregény mellett – bár ez csak miniatűr és nem tablókép – sokat tesz hozzá Bocskai Istvánról és Bethlen Gáborról kialakított elképzeléseinkhez. Ugyanígy örömteli meglepetés a két világháború közötti időszak divatos társadalmi regényírójának, az akkoriban sikerszerző Harsányi Zsoltnak kevéssé ismert kis remeke, a Karácsony a gályán, amely egyben ökumenikus szemléletű történet is, hiszen egy vézna, gyilkosság miatt elítélt római katolikus gályarab egyetlen embertől kap vergődésében oltalmat és menedéket: egy óriási termetű, testben-lélekben sziklaszilárd „újhitű” lelkésztől, aki Pécselyi Király Imre gyönyörű karácsonyi énekével (Krisztus Urunknak áldott születésén) dúdolja álomba a hatalmas tengeri viharban a kárhozat szélén vergődő társát… Ugyanígy a meglepetés erejével hat Mikszáth kevéssé ismert, rövid, de csattanós írása, Az Istennek két krajcárja – Egy elzüllött élet története, Kovács Ferencről, a gőgösen kérkedő kupecről, aki kiskirálysága végén, elszegényedve és eladósodva arra vetemedik, hogy az Isten házát rabolja ki.

[[paginate]]

Ha a kötet „régi anyagából” kellene kiválasztanom a szívemhez legközelebb álló írást, egyértelműen Eötvös Károly Az utolsó szó Istenhez című műve lenne az, amely 1828 tragikus balatoni karácsonyát, a szenteste délelőttjét idézi fel. Ekkor – a legenda szerint – 18 alsóörsi halász, akik azon az estén Jézus születését énekkel és imádsággal készültek megülni (hol volt még akkor mifelénk a karácsonyfa!). Ám ezek a halászok egy gyorsan jött „vész”, egy téli vihar martalékává lettek. Tízen azonnal odavesztek, nyolcan azonban még el tudtak búcsúzni szeretteiktől: kálvinista halotti énekekkel, amelyeknek minden szava elhatolt a parton várakozó szülők, feleségek, menyasszonyok füléig. A legutolsó, egy ifjú legény ezt dalolta: „Nincs már szívem félelmére…”

A kötet azonban nem tragikus történések komor gyűjteménye. Gondoljunk csak az olyan epizódokra, mint Jékely Zoltán kedvesen ironikus remeke, bennünket az író szülővárosába, Nagyenyedre elvezető Széphistória a császárkörtefáról, (ezt olvasva óhatatlanul az eszünkbe juthat, hogy Jékely Magyarvalkón játszódó regénye, a Medárdus rég megérett az újrakiadásra!), vagy Szabó Magda gyermekkori, szakrális elemekben is gazdag Hortobágy élménye, Az Isten homlokán. Keserű igazságok és derű keveredik Tóth-Máthé Miklós Meszeltfalú igazság című opuszában, amely két egykori teológus-társ, egy magyar falusi pap és egy meggazdagodott, fehérbundás „amerikás magyar” találkozásának hol megindító, hol megmosolyogtató története…

Az antológia katartikus csúcspontja Visky András Kié Erdély? című adventi homíliája, benne a rengeteg büntetést, megaláztatást szenvedett, Isten kegyelméből mégis csorbítatlan méltóságú lelkész apa felmagasztosuló alakjával: „Apánk … lekanyarította magáról a palástot, ezt az utánozhatatlanul virtuóz, bonyolult és könnyed mozdulatot minden alkalommal várván vártuk, és néhanapján, nagy titoktartás mellett sikerült átcsempészni a fiúk szobájába az ólomnehéz papi köpenyt, szenvedélyes versenyre keltünk egymással, két kezét a vállához vitte, majd pillanatra lobogni kezdett a feje felett a fényes fekete vászon. Apánk mintha kissé meg is emelkedett volna, óriási fekete madár a megcsendesedett nappali légtérben.”

A húsz, nagyon különböző epizódból itt csupán néhányat idézhettem fel, de a válogatás minden darabja figyelmünkre és elmélyült olvasásra méltó. Hívő családok, református oktatási intézmények könyvtárának egyik romolhatatlan kincse ez a kötet, amely a hitélettől távolabbi olvasók számára is sokat mondhat el rólunk, múltunkról, jelenünkről, s talán még jövőnk távlatairól is…

Petrőczi Éva